És az álom vége maga volt a valóság. Soha nem jártam még az álomvilágban a múltam emlékei között, sőt nemhogy álmomban, de még ébren sem tudom, és nem is emlékeztem, milyen volt két lábbal élni… egészen ma reggelig, mert az éjszaka újra átéltem.
Furcsa, hidegrázós és elképesztően frenetikus érzés volt átélni mindazt, ami több mint három évtizedig természetes volt.
Éreztem az érezhetetlent, éreztem az érző lábam, láttam újra térd alatt a vádlim, a lábfejem, köszöntöttük egymást, majd egy pillanat alatt ismét búcsút vettünk egymástól, és ismét végleg. Mindenki visszatért a saját életébe. Én a valóságba, a lábam pedig emlékeim fiókjába. Kellett egy pár perc, mire újra tudatosult bennem a jelen, de azonnal felvettem a műlábam és iszonyatosan megköszöntem neki, hogy ő van az életemben.
Igen neki, mert nekem ez a protézis nem egy tárgy, hanem maga az élet.
Mert magát az életet jelenti, azt az életet, mely újra hatalmas karokkal fogadott köreibe, amit mérhetetlenül tisztelek és szeretek. Persze, ami évekkel korábban elképzelhetetlennek tűnt, az ma már rutin és teljesen evidens. Rutin, hogy reggel összeszereled magad. Mert szerelés nélkül nem indulsz el. Ez olyan lett, mint a reggeli fogmosás, és még annyi időt sem vesz igénybe. Fél lábbal pattansz ki az ágyból, majd magadra helyezed a protézist, és a kutya nem mondja meg, hogy nincs hús-vér lábad. És percekkel később már széles mosollyal indítod a napod, és elindulsz az életbe, mint mindenki más. Mert minden reggel iszonyatosan büszke vagyok arra, hogy két lábbal a föld felett járok. A legnagyobb ajándék ez az élettől, mert ugyan egyik kezével elvette, aztán valahogy, valamilyen más formában mégis visszaadta, de talán így tanított meg arra, hogy semmi nem jár alanyi jogon, még az sem, hogy járj, lélegezz, egyszerűen az, hogy élj. De boldog és kiegyensúlyozott vagyok, mert ma már ehhez sokkal kevesebb is elég, mint korábban, vagy inkább sokkal inkább értékelek mindent, mint azelőtt...
Nagyon sokan elgondolkozunk saját sorsunk forgatókönyvén. Azon, hogy kire mit – és a miértek tudta nélkül, – de mégis miért mérte rá azt a bizonyos dolgot a sors. Nem olyan rég egy mélyen vallásos édesanyával beszélgettem, akinek a kisfia évek óta nagyon beteg. Azt kérdezte tőlem, én miben hiszek, hiszek-e még bármiben? Mert őket a felsőbbrendű „valami, vagy valaki” úgy érzi elhagyta, cserben hagyta. Pedig ebben a felsőbbrendű valakiben mindenkinél jobban hittek és bíztak. Igen, ez az a pont amikor elakad az ember lélegzete, és nem tudja, tényleg kire mit, miért mér a sors. Mert én azt gondolom, hogy nagyobb fájdalom talán nincs az életben, amikor a gyermekedért harcolsz. És ezt a harcot az én szeretteim és emberek ezreinek családtagjai átélték, átélik, és az ő traumájuk is ugyanolyan fájdalmas, ha nem fájdalmasabb, mint a miénk. Mélyen igazságtalannak érzed az ilyen helyzeteket, és csak azt tudod válaszolni, hogy a saját hited a legfontosabb, mert ebben van a legnagyobb kapaszkodó, a legnagyobb segítség, a legnagyobb támasz. Saját hited az, amiben a végsőkig tudsz kapaszkodni. És persze mindenkinek a saját maga tragédiája, sikere, élménye a legfontosabb, de azért végiggondolod...hogy ezrek, milliók milyen sorsokkal küzdenek meg, és nyerik vagy épp veszítik el a csatát. Ezrek élünk csak itthon amputáltként, vagy kerekesszékben. És milyen érdekes, hogy a hasonlót a hasonlóval elv valahogy működik,
mert én akárhány sorstársammal találkozom személyesen, mindig mindenkiben ugyanazt a hatalmas életigenlést láttam, mint saját magamban.
De egyet mindenki tud: ezt mérte ránk az élet, ebből kell a lehető legtöbbet kihozni, és nem elmélkedni a múlton, mert ez az a helyzet, ami nem változik meg. Elfogadod, felveszed az élet ritmusát, megéled a mindennapokat, és nem csak túléled, hanem élményekkel éled meg az életed. Mert így működik ez a „carpe diem."
