Persze korántsem ezek számítanak, tudjuk is ezt nagyon sokan, de az élet nem feltétlen mindig ezt igazolja. Én nekem a legnehezebb időszakomban, hatalmas szerencsém volt, mert volt mellettem egy nő, akinek köszönhetően kerekesszékben tökösebb, férfiasabb és macsóbb voltam, mint előtte bármikor. És olyan mértékben meglegyezte a férfi hiúságom, hogy neki köszönhetően
nem éreztem magamban csak azért gátat, mert amputáltak. De ehhez minden esetben kell egy partner.
A történetünk, ha nem is az állapotom miatt, de véget ért, és elkezdődött a szemlélődés időszaka. Ez volt az igazi kihívás. Egy, számomra teljesen új terepre tévedtem, és rájöttem, nem lesz feltétlen egy gyalog-galopp a párkeresés, és nem olyan lesz, mint korábban...
Egyre több mozgásában korlátozott emberrel beszéltem erről, és rájöttem, hogy nagyon nem egyszerű a helyzetünk. Mert persze teljesen evidens, hogy
attól, mert valaki mozgássérült, még vágyik a párkapcsolatra, vágyik a szexre, akkor is, ha ez tabutémának számít.
Dolgoznak benne is a hormonok, a vágyak, az érzelmek és igenis meg akarja élni nőiességét, férfiasságát. Nyilván, akik születésük óta fogyatékkal élnek teljesen máshogy élhetik meg a szexualitást, mint azok, akik úgy jártak, mint én, hogy életük közepe táján kerültek kerekesszékbe, még ha csak ideiglenesen is. Mondjuk, az sem egyszerű, mikor a a lábad helyén egy mesterséges dolog, egy műláb kísér mindenhová. De mindkét helyzetben egy biztos: vannak vágyak.
És a nagy kérdés: mennyire tud ez a piacon kelendőnek lenni? Persze más akkor is a „leányzó fekvése” – csak hogy stílszerű maradjak– , ha egy kapcsolat már a „jóban-rosszban együtt” fázisban van. Itt is kérdés, hogy kitart-e a másik fél, el tudja-e fogadni, fel tudja-e dolgozni a párjával történteket. Vannak példák mindkét oldalon, és olyat is láttam már, hogy nem csak kitart, hanem erősebb lesz a kapcsolat, mint előtte bármikor.
A tapasztalataim és az a rengeteg beszélgetés, amit a témában hallottam, azt mutatják, hogy az életkor és személyiség rendkívül fontos a témában. Úgy hiszem, a fiatal generáció – hozzám hasonlóan – már sokkal nyitottabb a kérdésre, mert elfogadóbbak vagyunk. Persze talán nekünk már könnyebb is, mert sokkal több megértést, segítséget kapunk a külvilágtól, mint a korábbi generációk, idősebb sorstársaink, akiknek közül sokan elzárkóznak a szerelem témájával kapcsolatban. Ők azt mondják, nem akarnak párt, valójában viszont sokan „csak” szégyellik az állapotukat, és ez az, amit szerintem végképp nem lenne szabad. Persze ahhoz, hogy ezt elkerülhessük, szükség van a társadalom segítségére és a többi ember elfogadására.
De a legfontosabb, akárhány évesek is vagyunk, az – bármilyen közhelyesen is hangzik –, hogy először magunkat kell elfogadni. Ha ez megvan, szerzünk egy kis magabiztosságot, és jöhet a következő lépcső: megtalálni a megfelelő partnert, amit egyébként még épen sem egyszerű, de feladat mindenkinek.
Az egészséges embereket pedig annak ellenére, hogy nem nagyon beszélnek a témáról, igazán érdeklődők. Tapasztalataim szerint
konkrétan minden érdekli a nem-érintetteket is, például, hogy mennyit érez egy kerekesszékes a szexből, leveszi-e a lábát vagy épp a kezét szex közben,
de minden más olyan dolog is, ami nemcsak neked, hanem neki is új lehet.
A sérült embert pedig először igencsak zavarja, ha egy ép nővel vagy férfival kerül kapcsolatba. Felmerül, hogy vajon mit fog hozzá szólni a másik, hiszen vannak az emberen hegek-vágások, vagy épp elmarad a várakozásoktól, mert nem olyan fürge, mint amihez hozzászokott a partner.
Mindenesetre én azt gondolom, ha valakivel eljutsz eddig a pontig, rohadtul nem zavarja majd semmi, egyedül te érdekled.
Persze nem szépíteni akarok, én is tapasztalom, hogy limitálja a partnerválasztást az ember esetleges állapota, ezért is van, hogy
felesleges köröket én már nem teszek meg, és velem sem tesznek meg.
Ha nyáron egy discoban vagy bárhol, rövidnadrágban látnak, és flörtbe keveredek, a napnál is világosabb, hogy művégtaggal élek, de aki ezután is szóba áll velem, az már tényleg engem akar. Én mindkét oldalt megtapasztaltam: voltam épen és műlábbal is csajozási fázisomban, és egy dologban egészen biztos lettem mostanra: az ember mindenkor, minden élethelyzetben meg tudja élni nemiségét, ha a megfelelő partnerrel akad össze.
Nyitókép: Máté Roland
Ajánljuk még:
7 találmány, amiről nem tudtad, hogy nőknek köszönhetjük
Így hat a gyermekkori kötődésed a párkapcsolatodra
Láthatatlan anya: a családi élet szervezése is egyfajta munka, de senki nem veszi észre
Az oviban felejtette a gyereket és évente kirúgták – Élet egy figyelemzavaros férjjel
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a figyelemzavar gyerekkori probléma, felnőttkorra automatikusan kinövi az ember. Ez nem feltétlenül így van: olykor tizenévnyi együttélés után, felnőtt fejjel kapunk diagnózist, mikor már a család széthullása fenyeget. Így volt ez olvasónk, Zsuzsa esetében is.
