Kerekesszékben férfiasabb, macsóbb, tökösebb voltam, mint előtte bármikor...

Végiggondoltam nagyon sok mindent, leginkább azt, hogy mennyire pofán csapott engem az élet 2018 nyarán, bár meg vagyok róla győződve, hogy van sorsszerűség – csak épp valami hiba csúszott a gépezetbe, mert nem így és nem ebben a formában volt megírva az életem forgatókönyve.

Egy biztos, az a korábban részletesen leírt pillanat olyan élethelyzetbe sodort, amire soha, még csak gondolni sem mertem… de a klinika ablakán kinézve, amikor még csak epekedtem az élet után, megfogadtam, hogy bármerre is vigyen a sorsom és teljen el bármennyi idő is, mindig emlékezni fogok, hogy voltak reggelek, amikor a fák lombjai adtak erőt. És megfogadtam, hogy hálás leszek minden napért, minden apró szépségért, és szem előtt fogom tartani, mik az igazi értékek. 

Aztán hazaindultam. Több mint

egy hónap után elindultam a megszokott közegembe, a nem megszokott testtel és a nem megszokott feltételekkel.

Megérkeztünk haza; megállt az autó ott, ahol imádott életem egy részét éltem, a lakás előtt, ahonnan legutóbb mentővel és még két lábbal vittek el, és ahová most betegszállítóval, egy lábbal és egy új ember életszemléletével hoztak vissza. Nem csak a lakás ajtaja, hanem új életem gondolatainak összes zára kezdett kinyílni.

Ekkor a döbbenet és a boldogság úrrá lett rajtam: „Uram ég, elkezdődött”. Egy ilyen „Üdvözöljük, Roli az új életében!” felirat villant be, hiszen közben megérkeztek az eddig hírből sem hallott „eszközök”: az én kerekesszékem, az én járókeretem, az én szobavécém. A lényeg abban rejlett, hogy mindegyik előtt ott volt, az hogy az „én” valamim – az enyémek, mert szükségem volt rájuk.

Összességében én és a családom is jókedvűek voltunk, pedig biztos vagyok benne, hogy nekik és nekem is igen érdekes perceket adott ezzel az új helyzettel az élet – hiszen nem annyiról szólt a helyzet, hogy hazajöttem a kórházból és meggyógyultam, majd minden ment tovább a megszokott kerékvágásban.

De végül ment minden, csak új felállásban:

a sebemet kétnaponta kötözték, párhuzamosan pedig kezdetét vette a gyógytorna, egy fantasztikus nővel, együtt készültünk a rehabilitáció időszakára. Nagyon furcsa volt, hogy a térdem alatt ott a nagy semmi és műtéti hegek mindenhol, helyenként pedig a nyílt heg, de percről-percre egyre közelebbi viszonyt alakítottam ki a kis csonkommal, mert rá kellett jönnöm, hogy „ő” az enyém, és nem haragudhatok rá. Barátok lettünk.

Mindeközben persze jöttek régi barátok, távolról és közelről, a családtagjaim pedig velem élték a mindennapokat.

Mindent elkövettek, hogy azt érezzem, semmi nem változott, pedig dehogynem változott, csak akkor még nem tudtam, milyen irányba.

De a lényeg kitisztult, nem a végtagjaink számában rejlik a boldogságunk és a lelkünk. Szépen lassan akartam újra emberek közé járni, dolgozni; a világot akartam, a „mindent” akartam. Szokás mondani: kutyából nem lesz szalonna, és van is igazság benne: hazatértem után kezdett a régi énem egyre inkább előtörni. Arra vágytam, menjünk ide, menjünk oda, menjünk kirándulni, menjünk mindenfelé! Körülbelül négy-öt hét telt el, mire fizikailag is képes lettem erre.

Közben napról napra egyre jobban elmélyültem egy „love storyba”, az akkori életem részét képező nővel. Egy olyan love story-ba, amiért végtelenül hálás vagyok. Köszönöm azt a kimondhatatlan valótlan valóságot, a kimondhatatlan nagy boldogtalan boldogságot, ami néha a magasba repített, olykor a mélybe taszított.

Együtt éltünk át olyan végleteket, olyan mérhetetlen érzelmeket, ő lábakkal én pedig láb nélkül, amit korábban soha nem tapasztaltam.

Kerekesszékben, egy lábbal férfiasabb, machóbb, tökösebb, de mégis gyengédebb voltam, mint előtte bármikor.

Megmutatta nekem akkor az élet, hogy egy férfi és egy nő, minden helyzetben megélheti nemiségét, szenvedélyét, vágyát. Nekem is furcsa volt, de ezáltal is felfedeztem egy új világot, és felfedeztük újra, ilyen formában viszont először, egymást is. 

Az az újbóli otthoni időszak megtanított túlélni, toleránsnak lenni, mindemellett őrülten tisztelni másokat, és hálásnak lenni a mindennapok legapróbb pillanataiért is.

(A nyitókép a szerző tulajdona)