Egy pillanat, és jön az élet lábatlankodása – Mert van élet az amputáció után is!

Aktív

Egy pillanat, és jön az élet lábatlankodása – Mert van élet az amputáció után is!

 Sok olyan pillanat van, amire egész életemben emlékezni fogok, de van egy, ami ezek közül is kiemelkedik...

Egy pillanat: csak ennyi és semmi több. Egy pillanat, ami talán mindent, talán semmit nem változtatott meg. Erre még nem tudom a választ, talán soha nem is fogom … De azt tudom, hogy voltak az életemben már pillanatok, amelyek örökre belém égtek, magával ragadtak, megváltoztattak, hatással voltak rám. Egy nézés, egy szerelmes pillanat, egy finom étel, egy jó bor, egy baráti beszélgetés, egy mindent átjáró illat, egy veszekedés, egy szülői dicséret vagy épp megrovás, egy hatalmas buli, egy temetés, egy betegség, egy vagy sok barátnő, frenetikus, soha el nem felejthető szeretkezés(ek), munkahelyi örömök, csalódások. Szóval pillanatok, amik hol vidámak, hol szomorúak, hol embertelenül gonoszak és igazságtalanok vagy épp mesések voltak: pillanatok, melyekre örökre emlékezni fogok.

De a mostani pillanat, az a bizonyos pillanat egészen más volt.

Egyelőre nem tudom, hogy embertelenül igazságtalan vagy egyszerűen csak igazságtalan helyzet, esetleg egy ajándék volt az élettől

– mert lehet akár az is. Még mindig nem tudom. Mindenesetre 2018 júliusában amputáltak és ez az a bizonyos pillanat.

Én egyszerűen ezt csak úgy hívom ez az élet lábatlankodása, mert a nagybetűs élet belelábatlankodott az én annyira imádott életembe, és így kezdetét vette az igazi életem. Valójában ekkor mutatkoztam be önmagamnak, ekkor fedeztem fel saját magam. Médiában dolgozó emberként, és személyiségemből fakadóan is én az élet imádója voltam, azóta pedig nemcsak imádója, hanem rajongója és nagy tisztelője is lettem.

Egyik napról a másikra minden előjel nélkül megfosztott az élet egyik legféltettebb kincsemtől, a lábamtól. 36 óra alatt vett gyökeres fordulatot az életem. Az artériám elzáródott, vérrögök álltak a keringésem útjába.

Három egymást követő műtét következett, és a végén már az életemért küzdöttem.

Mindezt úgy, hogy 36 órával korábban még a barátaimmal buliztam, 20 órával korábban, pedig még az egyik televízió híradójának tudósítottam.

Aztán ott voltam, abban a pillanatban. Küzdöttem magamért, a családomért és azért, hogy tovább éljem az imádott életem. Végül bal lábamat térdtől lefelé amputálták, és elindult egy nagy küzdés a jobb lábamért is, amit szerencsére sikerült megmenteni. Végig egy cél lebegett előttem: hogy megoldom, megoldjuk. Nem lehetett feladni, mert nem lehetett, hogy ott vége legyen az én történetemnek, egy percig nem volt bennem kétség, hogy újra dolgozni, jönni-menni, szórakozni és élni fogok. Persze mit sem értem volna egyedül, ha nincs a szuper családom, a szuper barátaim és az a bizonyos nő, aki akkor tovább legyezgette férfiúi hiúságom…

Nem engedtem és nem engedték, hogy a munkám feledésbe merüljön,

így kis idő múlva elindult a blogom, majd napra pontosan az amputáció után három hónappal, már nem a műtőasztalon feküdtem, hanem egy szépségversenyen vezettem műsort, kerekesszékben. Életem egyik legnagyobb vizsgája volt.

A sebem gyógyulását követően jött az újabb fejezet: a hosszú hónapokon át tartó rehabilitáció és az első lépések műlábbal. Ez is egy olyan bizonyos pillanat volt, ami örökre belém égett. Édesanyám még egyszer átélte, hogy a „kisfia” újra jár, csak most nem pár hónaposan, hanem 33 évesen tettem meg az első totyogó lépéseket.

Aztán beindult a gépezet, szó szerint vérszemet kaptam… a szegedi gyógytornászommal és egy protéziseket gyártó német céggel megmozgattuk a csillagokat is, aminek köszönhetően visszakaptam az életem, de a választ azóta sem tudom. Nem tudom, mit és miért kapunk az élettől, de talán nem is érdekes. Azt viszont megtanultam – és életem mottójává is tettem –, hogy nagyon igaz a mondás: „ha darabokra esel, mikor az élet elkerülhetetlen változásaival szembesülsz, sose lépsz előre...”

(A nyitókép a szerző tulajdona.)

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt