A megbocsátáshoz kell egy őszinte bocsánatkérés? Vagy ez csak egy újabb kifogás?

Pszicho

A megbocsátáshoz kell egy őszinte bocsánatkérés? Vagy ez csak egy újabb kifogás?

Sok mindent gondolunk a megbocsátásról, egész sor elmélet van arra vonatkozólag miért és hogyan is kell minél többször gyakorolnunk.

Ezek az elméletek azzal is szembesítenek minket, hogy ha nem vagyunk képesek valósítani őket, akkor azzal bizony elsősorban – és hosszú távon mindenképp – önmagunknak ártunk. Mert saját lelkünk mérgezzük a bennünk fortyogó dühvel, a fel nem dolgozott sérelmek minket savaznak igazán, és belülről csakis minket emészt fel a harag. Én fejet hajtok az elméletek előtt, elfogadom azok minden intését. De néha ezektől az intelmektől csak még rosszabb lesz a helyzet.

Mert tudom én jól, és nagyon sok helyzetben könnyen megy a megbocsátás. Meglökött valaki durván a sorban? Mire kilépek az ajtón, már el is feledem.

Valaki valami rosszat mondott rám a múltban? Ma már csak a vállam vonogatom, nem hat rám és őszinte mosollyal köszönök rá, ha meglátom, elvégre nem én ármánykodtam annak idején. Bennem nincs harag, nem őrizgetem. Minek?

Nagyon sok, tényleg nagyon sok sérelmen lábaltam már át, kaszáltam le azokat, mint sarjadzó füzet – a legtöbbre alig emlékszem már. Emlékeim nem azokból fűzöm, nem a bántásokra épül nosztalgiám. De azért akad egy-kettő, amivel nem boldogulok. Vagy néha azt gondolom, remek irányba haladok, majd kiderül, hogy mégsem.

Néha úgy ront rám egy-két rossz bántás emléke, mint megvadult oroszlán a bámészkodókra.

Esély sincs az azok elöl való menekülésre. Máskor meg sunyin jön az élmény – elég egy illat, egy hangsúly, egy szín, egy mozdulat, hogy beinduljon az emlék, majd azok nyomán minden érzelem. És igen, jön a harag is, a megbántottság, a csalódás, a veszteség. Meg a kérdések: mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha erősebb vagyok, nagyobb vagy okosabb. Jönnek az önmarcangolás kérdései is: mit tehettem volna másként, hogy kerülhettem volna el, mekkora a felelősségem, én mit rontottam el.

De nemcsak magam ostorozom, hanem azt a másikat is. Haragszom. Néha nagyon. Pedig tudom, hogy a harag sok esetben tényleg rombol, és ugyan a feldolgozás része, hogy megengedem magamnak a haragot – a tartós, a megkövesedett harag valóban nem visz előre.

Néha tűnődöm azon, hogy néhány haragvó pillanat miért nem bomlik el, miért a makacs ragaszkodás a csúf érzelemhez. Ezen merengve két dologra ébredtem rá (és ezek természetesen csakis rám vonatkozó megállapítások lehetnek): azoknál a helyzeteknél tartom életben a haragot, ahol soha, de tényleg soha nem történt meg igazi, hiteles, feloldozásért esedező bocsánatkérés felém. Vagy lehet, hogy történt valamilyen bocsánatkérés-féleség, de már a kimondás pillanatában is érezhető volt, hogy a másik nem is gondolja azt komolyan. Csak külső nyomásra mondta ki, vagy a manipuláció része volt, esetleg úgy érezte okosabb inkább odavetnie egy hanyag bocsánatot, mint őszintén és mélyen szembenézni az okozott kárral. Vagy velem.

Azokban az esetekben is tartós vendég maradt a harag, ahol a harag az egyetlen érzelem, ami a másikhoz köthet.

Mert nincs más, és ha ezt is elengedem, nem marad semmi nekem. Nem marad semmi abból a másikból – eloszlik, mint a köd, és még a semminél is jobb haraggal emlékezni rá, és felidézni olyan eseményeket, szavakat és tetteket, amikkel bántott ugyan, de a bántást nekem címezte az a másik. Közöm volt hozzá, kapcsolódtunk.

Dolgozom ezen. Nem rágódom, nem gyötrődöm. Dolgozom sokat, hogy képes legyek én is a megbocsátásra. Nemcsak azért, hogy szebb legyen a másiknak a minden – persze sok esetben ez is szempont – ma már a magam lelki jóérzéséhez nem szükséges, hogy az ellenem vétő rosszul érezze magát a bőrében.

Azért dolgozom rajta, mert azoknak a hangoknak igazuk van, az éveken, akár évtizedeken keresztül velünk tartó harag olyan, mint egy nehéz kövekkel teli batyu, cipeljük, mert egy élmény a hátunkra kötözte, és azt hisszük, cipelnünk kell. Pedig megoldhatnánk a hevedert, leguríthatnánk a hátunkról a köveket.

Talán igazuk van és elég, ha arra gondolunk, hogy a másik is cipel egy nagy batyut, és ha bántott, de nem kért bocsánatot, az igazából olyan súly, amit neki kell hordoznia. Az ő köve, az ő batyuja. Ha cipeli, cipeli, ha nem, nem.

Pont elég, ha magunk vétkeit hurcoljuk, engedjük el a másokét. 

Nyitókép: Kalea Morgan/Unsplash  

Ajánljuk még: