8 jel, ami arra utal, hogy tényleg felnőttél!

Pszicho

8 jel, ami arra utal, hogy tényleg felnőttél!

Mindannyiunk életében vannak fontos pillanatok, ezeket általában dátumhoz kötjük. Léteznek azonban olyan mérföldkövek, amelyeket úgy lépünk át, hogy talán észre sem vesszük őket. A személyiségünk és énképünk fontos változásai ezek – összegyűjtöttünk néhányat közülük.

Számon tartjuk az életünkben egymás után megtett Nagy Lépéseket. Természetesen emlékszünk az első szerelemre, az első csókra, a 18. születésnapunkra, az érettségire, az első munkahelyünkre, az esküvőre és a gyerekek születésére. Vannak azonban olyan események, amelyek nem ilyen látványosak és egyértelműen meghatározóak. Sokkal finomabb jelei személyiségünk alakulásának, ám legtöbb esetben nem is vesszük észre, mikor változtunk, egyszer csak azt látjuk: nem vagyunk a régiek. 

Az vagy, amit felveszel 

Fiatalon szívesen kísérletezgetünk, repkedünk az öltözködési stílusok között. Egyik nap fekete körmös rockerek vagyunk, másik nap tüllszoknyás balerinák. Kétségtelen, mindben jól mutatunk, jó esetben pedig a magunkénak érezzük a szerepeket is.

Aztán eljön az a pillanat, amikor kinyitjuk a gardróbot és rádöbbenünk, hogy bár még megvan az Iron Maidenes póló és a Carrie Bradshaw-szett valahol a szekrény mélyén, de a ruháink zöme mégis valamiféle érettebb, kiforrottabb egységet képvisel.

Nem unalmas, nem egyhangú a gardróbunk, hanem pont olyan, amilyenek mi magunk vagyunk 

– még akkor is, ha egy kicsit erre vagy arra mozgunk is a saját határainknak megfelelően. Mert ilyenkor már nem másoknak öltözködünk, hanem csakis saját magunknak.

Olyanok vagyunk, amilyenek

Valamikor tinédzserkoromban találkoztam először a fogyókúra fogalmával, bár akkor még nem volt szükségem az elméletek foganatosítására. Később behatóan tanulmányoztam a különféle diétákat és edzésformákat, mondhatni épp csak papírom nincs róla, pedig…

A testünk elfogadása sokszor az egyik legnehezebb feladat, amit magunknak adunk, különösen akkor, ha olyan testkép-ideálokat kergetünk, amilyenek mi magunk nem leszünk soha. De előbb-utóbb (remélhetőleg!) mindenki életében eljön a felmentő és békét hozó elfogadás, és elkezdjük szeretni azt, amilyenek vagyunk.

Én sosem leszek magas, nem lesz nagyon puha, hosszú, egyenes hajam, és a vádlim se lesz soha olyan vékony, mint amilyennek én szeretném. De meguntam, hogy csak a hibákat lássam a tükörben. 

Továbbra sem hagyom el magamat, csak már nem kergetem azokat az álmokat, amelyeket tudom, hogy soha nem volt esélyem megélni.

Ezzel egyidőben felfedeztem, hogy igenis vannak szép részeim is, amikkel elégedett vagyok, ami tud tetszeni. Ha ma tükörbe nézek, igyekszem ezekre a területekre tudatosan vetni egy-egy pillantást, és nem csak azzal foglalkozni, mi nem tetszik. 

Embert barátjáról

Életünk során nagyon sok emberrel találkozunk. Fiatalkorunkban jellemzően sok ember vesz bennünket körül, ezek közül akár többről is azt mondjuk, hogy a barátunk. Sok mindenkivel tartjuk a kapcsolatot, összejárunk beszélgetni, szórakozni – még akkor is, ha egyik-másik ismerősünk társaságában nem érezzük igazán jól magunkat. 

De eljön az a nap, amikor úgy érezzük, meghúzzuk a határt, a saját határunkat, és nem engedjük át azon a mérgező embereket; azokat, akik így vagy úgy, de elrontják a hangulatunk, a napunkat, elveszik a kedvünket az élettől. Olykor nehéz felismerni az ilyen személyeket, de ha megismerjük őket, és képesek vagyunk túljutni rajtuk, érettebbé válhat a gondolkodásunk.

Megtanulunk nemet mondani

Életem egyik legnehezebb leckéje volt, hogy megtanuljak nemet mondani. Nem emlékszem az évre és a napra, amikor megtörtént, de arra igen, hogy egy munkaidőn kívüli munkára mondtam nemet, amit nem volt kedvem önszorgalomból és „jófejségből” megcsinálni. Korábban mindig mindent elvállaltam, így az eset után

lelkiismeret-furdalásom volt, szorongtam, biztos voltam benne, hogy kirúgnak, de legalább is majd más szemmel néznek rám:

úgy, mint akire nem lehet számítani. Aztán rájöttem, hogy ez nem így van, és ha nem is varázsütésre és gyökeresen, de megváltozott egy kicsit az életem. Eztán már könnyebben tudtam nemet mondani nemcsak a munkahelyemen, de a magánéletemben is. Tényleg rájöttem, hogy nem kell mindig másokat magunk elé helyezni, mert az egészséges önzés igenis szükséges ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.

Az egyedüllét könnyűsége

Nagy mérföldkő az életünkben, amikor a társaság helyett az egyedüllétet választjuk – és jól érezzük benne magunkat. Ennél már csak az a nagyobb lépcső, amikor egyedül élünk. Rengeteg dolgot megtanulhatunk ilyenkor önmagunkról, s ez a későbbiekben a hasznunkra válhat.

Talán nem csak én emlékszem, milyen volt az első, önállóan bérelt lakásom ajtaját magamra csukni.

Emlékszem, örültem, mert tudtam, hogy csak magamra számíthatok – és ez erőt adott, magabiztosságot. Később tényleg megoldottam olyan helyzeteket, amiket korábban sosem kellett, s így valóban ügyesebb, felnőttebb lettem. Megismertem magamat egy új oldalról – és tetszett, amit láttam!

Ép testben ép lélek

Fiatalon talán még nem foglalkoztunk annyit az egészségünkkel, mint később. De mindenki életében eljön az a pillanat, amikor egészségügyi megfontolásból csinál dolgokat, például felvesz egy trikót a póló alá télen, hogy ne fázzon meg a dereka, vagy olyan ételeket választ az élelmiszerboltban, amelyeknek tápértékük is van, nemcsak finomak. Bár manapság talán már a fiatalok is jobban odafigyelnek az életmódjukra, mindenképp igaz, hogy idővel azok is rádöbbennek szervezetük egészségének fontosságára, akik húszévesen csak legyintenek arra.

Annyi vagy, amennyinek érzed magad

Talán harmincéves kor környékén fordult nálam a kocka: addig nem bántam, ha idősebbnek néztek a koromnál, sőt, olykor hasznosnak vagy viccesnek találtam. Idővel azonban sértve érezhetem magamat, olykor elvártam volna, hogy kevesebbet mondjanak. Nagy mérföldkő volt, amikor elfogadtam a koromat. Már nem szeretnénk fiatalabbnak látszani, és nem sértődök meg azon, ha ki kell mondani: harminckilenc. Mert tényleg elhiszem azt a korábban lózungnak gondolt mondást, hogy a kor csak egy szám. Ma már érzem, hogy mennyivel fontosabb a koromnál az, hogy mit teszek az egészségemért és mennyinek gondolom magam. Ugyanis nem az évszám határozza meg azt, hogy milyen ruha vagy smink áll jól, hanem az, ahogyan viselem, és nem az életkor ad tudást és bölcsességet, hanem a tapasztalatok és az azok feldolgozására fordított energia: az önismeret, a mélyülés. Ha pedig ezekre figyelek, valahogy egészen sokadlagossá válik egy szám, ami csak az évek múlását mutatja.

Túl rövid az élet

Nem mindenhez, de ahhoz mindenképp túl rövid az élet, hogy olyan dolgok miatt aggódjunk, szorongjunk vagy bosszankodjunk, amik nem is olyan fontosak. Az egyik legjobb érzés, amikor erre rájövünk – és el is tudunk engedni apróságokat, vagy éppen régi, nagy fájdalmakat.

Ilyenkor az energiáink elfecsérlése helyett olyan dolgokkal foglalkozunk, amik valóban fontosak számunkra. Például a család, a barátok, a hobbink, vagy önmagunk. És ez a lényeg, nem igaz?

 
X
Már követem az oldalt