Hajszálvékony palacsinta, pergő, mégis puhára főtt rizs – A kezdő háziasszonyoknak jogosan áll égnek a hajuk

Otthon

Hajszálvékony palacsinta, pergő, mégis puhára főtt rizs – A kezdő háziasszonyoknak jogosan áll égnek a hajuk

Hogy kell a rizst puhára főzni? – szegezte nekem egy kezdő házitündér a kérdést a minap, és ezzel a kérdéssel vissza is repített a múltba, amikor még (és néha azóta is) kihívást okozott a konyha.

Mert bizony kezdőként még az oly könnyűnek tetsző fogások elkészítése is lehet bonyolult és sok kudarcot hozó feladat, mai napig jól emlékszem saját bukásaimra is. Csetlettem-botlottam a konyhában magam is, és jó időbe telt mire komfortosan és magabiztosan tudtam mozogni ezen a területen. Még hosszabb idő telt el, mire ki is kukucskáltam onnan – és vállaltam olyan ételek elkészítését is, amelyek kívül estek a számomra biztonságosan elkészíthető fogások listáján.

Régebben már írtam róla, hogy nekem bizony nem nagyon akart menni eleinte a nokedli elkészítése. Éppen ezért hívtam folyton segítségül gyerekeim szomszédban lakó dédmamáját, aki sokáig ugrott is ezirányú (igazából minden) kérésemre, amíg rá nem jött, hogy időközben már ellestem tőle a technikát, csak kényelmesebb volt öreg kezére bízni a nokedli bekeverését, szaggatását.

Pedig nem ördöngösség, tudom, de eleinte tényleg nem ment jól. Hol túl puha, szinte folyós lett a nokedlitészta, máskor meg alig tudtam kanállal kiszakítani a tálból a masszát, és még nehezebb volt a fortyogó vízzel teli fazékba beleszaggatni, ha túltoltam a lisztet. Nem ment át a tészta a lyukakon. Máskor nem volt elég forró a víz, lemerült aztán többé fel sem jött a tészta, megint máskor meg összeállt nagy csomókba – egy nagy galuska lett az egész, dobhattam ki. Kellett idő, mire megtanultam minden csínját-bínját egy ennyire egyszerű köretnek is, mint a nokedli.

A rizsfőzés is kihívást okozott nekem sokáig. És a fent említett kérdésből tudom, hogy kezdőként a rizsfőzés másnak sem egyértelmű tudomány. Annyi egymásnak ellentmondó tanácsot kaptam fiatalabb koromban, hogy csak kapkodtam a fejem:

  - Mossam meg előtte a rizst, sőt áztassam is be.
  - Eszembe ne jusson megmosni.
  - Pirítsam addig forró zsiradékon, amíg ki nem fehérednek a rizsszemek.
  - Üvegszerűre pirítsam, akkor lesz pont jó.
  - Másfélszeres vízmennyiséggel öntsem fel a lepirított rizst.
  - Kell annak kétszeres víz is.
  - Forraljam fel gyorsan és kapcsoljam is le a lángot a fazék alatt – majd fedő alatt jól megpuhul.
  - Addig legyen alatta láng, amíg az összes vizet magába nem szívja a rizs.
  - Tegyem forró sütőbe a fazekat, majd a belső hő megpuhítja a szemeket.

Nem túlzok, ha azt mondom, én tényleg megpróbáltam szinte mindent, de sokáig nem sikerült úgy, ahogy azt másoknál tapasztaltam. Kemény maradt a rizs, vagy csirizes massza lett belőle. Jó pár kiló veszett belőle kárba, mire kitanultam a rizskészítés mesterségét.

Akadtak más kudarcaim is. Ilyen volt például a sűrítés: a rántás meg habarás is. Bevallom, én azokat addig-addig próbálgattam, míg utol nem ért a nagy konyhai reform, így ma már se nem rántok, se nem habarok.

De régebben olykor-olykor csúfos kudarcot vallottam mindkettővel: hol túl sok lisztet tettem a forró zsiradékba, attól sűrű lett a rántás, hol meg túl keveset, nem kapta össze a főzeléket. Hol nem voltam elég gyors, csomós lett a rántás, máskor meg odaégett, keserű lett a rántásba szórt piros paprika, mert túl forró volt az olaj.

A habarás még rosszabbul ment, még a napközibe sem ettem olyan rémes állagú, lisztcsomós főzeléket, mint amilyeneket eleinte odahaza tálaltam nagy lelkesen.

De ilyen kihívás volt nekem a palacsinta is – amíg Dédike olyan vékony palacsintát tudott sütni zsíron, a kormos, feketére égett palacsintasütőjében, hogy átsütött rajta a nap, az én palacsintáim jó ideig csak akkor maradtak egyben, ha omlettként tálaltam őket. Vastagok lettek, ma is somolygok, ha visszagondolok önálló konyhám első pár hónapjára.

De szerencsére mellettem ott volt Dédó. Elmondta türelmesen százszor is, mit kell és hogyan, és ha látta, hogy nem boldogulok, nem csúfolt, nem károgott rám, nem beszélt ki a hátam mögött. Fogta a kezem.

Ma már vékony palacsintát sütök. Néha olyan vékonyat, hogy átsüt rajta a nap, de ha tudnátok, mennyire hiányzik, hogy az az öreg kéz fogja, irányítsa ma is a kezem...

Nyitókép: Kanan Khasmammadov/Unsplash  

Ajánljuk még:

Hagyomány és tudomány is bizonyítja: itt a virághét, ideje ültetni!
„Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és pusztulás teljes rendjébe” – olvashatjuk Márai Füveskönyvében, és lassan, de biztosan egyre többen jönnek rá: valójában csak így lehet, csak így érdemes. Bezárt világunkban a növények közt örömre és békességre lelünk, és nem mindegy, mikor ültetünk, milyen lélekkel.