Anyám konyhája, a világ közepe

Otthon

Anyám konyhája, a világ közepe

Felnőttként már-már nincsenek is csodák, legalábbis előfordul, hogy így érezzük. Ezért is olyan jó hazamenni, ami valahogy mégiscsak csodás.

Amióta felnőttem, valahogy fogynak a csodák.

Amióta anya vagyok, gyakran nekem kell őket csinálni.

Ha azt akarom, hogy csillogjon a gyerek szeme – és én feltétel nélkül azt akarom, hogy csillogó szemekkel éljen – akkor abban kemény meló és olykor verejtékes fáradtság van.

Az eredmény öröm és boldogság, de tervek, tettek, kudarcok, szerencsék és véletlenek vezetnek a célig. Semmi sem magától értetődő, készen kapott, békés tündérmese.

 

Létezik azonban egy hely a világon, aminek nem fogy a varázsa, sőt. Ahol hátradőlhetek, mert a csodák feltétele nem, csak élvezője vagyok. A hely minden alkalommal újabb lélekmelengető érzéseket okoz.

Ha ott vagyok, végtelennek hiszem az életet, tágnak a tereket és soha nem múlónak a hitemet.

Ez a hely az otthonom, pontosabban a szüleimé, hiszen időtlen idők óta nem élek velük. Ha hazamegyek, vendég vagyok. Mégis, ha hazamegyek hozzájuk: otthon vagyok.

Hazamenni ajándék, és nem tudok elég hálás lenni, hogy ezt átélhetem: van hova, van kikhez hazamenni, náluk gyereknek lenni.

Otthon még egy szimpla rántottának is más az íze. Nem tudom a titkot, anyukám titkát, de nála minden egészen más. Sokkal, de sokkal jobb.

Anyám konyhája a világ közepe. Kávézunk, beszélgetünk, vele minden olyan könnyű, egyszerű és egyértelmű. Ha mesélek valamit, gyakran van, hogy inkább el sem mondom a végét: már közben rájövök, mi a megoldás, mielőtt megszólalna, pedig előtte akár napokat nem aludtam valami szokásos hülyeség miatt. Anyám bölcs, éveiben generációk tudásának esszenciája egyesül.

Ha valami égbekiáltó igazságtalanságról beszélek, olyanokat mond megértő arccal, hogy „a szar is lefelé gurul”, és akkor muszáj nevetni, mert vicces. Meg általában igaza is van.

Egyébként nem akarja, hogy igaza legyen, neki ez nem fontos, csak elmondja, mit gondol, és új nézőpontokat hoz, megfordítja a dolgokat vagy elveszi az élét: csak mond valami semmiséget, amitől pont helyreáll bennem a világ rendje. Olyat is mond persze, amivel felbosszant, onnan lehet tudni, hogy megint igaza van. Nem hibázik, pontosan az eleven seb közepére tapint, de tisztítás után gyorsabban gyógyul az is – nem lehet rá haragudni, jót akar.

Anyám konyhájában van egy kép a falon. Kis barna keretben hímzett virágok ölelnek körbe egy feliratot: „Mi a fontos?” Ha ott vagyok, gyakran ránézek, a kép az óra alatt odavonzza a tekintetemet, és nem ereszti a tudatom.

Mi a fontos? Az egyetlen kérdés, ami önmagában képes még a ki sem mondott kérdésekre is megadni a választ. A kérdés, ami minden vitás helyzetet azonnal rendez, és minden problémát rövidre zár. Ha felteszem magamnak, rögtön tudom, merre van az előre, mi mennyit ér, és hogyan dobjam ki a fenébe mindazt, ami nem számít.

A kép nem túl régi. Egy éve lóg a falon. Mégis úgy tűnik, öröktől fogva ott van, mert Anyám konyhájában mindig is egyértelmű volt, mi a fontos valójában. 

Nem tudom, hogy csinálja, de vele élnek a csodák. 

Nyitókép: Fortepan / Fortepan

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt