„Úgy kezeltek, mintha a terhesség veszélyesebb lenne, mint az agydaganat”

Megosztó

„Úgy kezeltek, mintha a terhesség veszélyesebb lenne, mint az agydaganat”

45 éves özvegy vagyok, egy kiskorú gyermekkel. A fiatalságomból 15 évet azzal töltöttem, hogy az agydaganatban szenvedő férjem ügyeit intéztem, illetve őt ápoltam. Az együtt átélt eseményeket önironikusan, humorral, fájdalmasan őszintén osztom meg veletek: én így próbálom elfogadni az elfogadhatatlant. 

Anno a várandóságom alatt ezer helyen tapasztaltam: sokan úgy tekintenek a terhességre, mintha egy betegség lenne. Persze a nevében is benne van, hogy egy más állapot, de szerintem ideális esetben ez a kiváltságos időszak ha más is, nem beteges. Mert egy várandós nő, ha teljesen egészséges, ugyanúgy élheti az életét, mint a gyermekvállalás előtt. Én így tettem, sőt: majd’ kicsattantam az egészségtől és az örömtől. A boldogságomat csak az árnyékolta be, hogy a férjemnél agydaganatot diagnosztizáltak, műtétek és kezelések sorozata várt ránk.

Miután nyilvános lett az ismerősök körében, hogy babát várunk, duplán kereszttűzbe kerültünk: egy terhes és egy beteg embernek nagyjából mindenki szeret tanácsokat adni. Mindenki tudni véli, mire van szüksége az illetőnek, és azt is, mit kellene csinálnia. Vagy mit nem. És sokan nem átallnak erről kinyilatkoztatásokat tenni. 

Az, hogy mennyire így van ez, akkor vált világossá számomra, mikor valamilyen nem szokványos (vagy éppen nagyon is szokványos) dolgot szerettünk volna tenni: elutazni kettesben valahová.

Zoli a sokadik műtét utáni otthoni lábadozását makettezéssel töltötte, egy SDKFZ 251-es féllánctalpas harci jármű kicsinyített, pontos mását építette. Később megnyerte vele az országos versenyt, illetve nemzetközi helyezést is ért el. Otthon minden idejét a makettezés és II. világháborús hadinaplók olvasása tette ki. Minden délben vittem haza neki ebédet, és már szinte az utcán hallottam az Elit alakulat című sorozat dübörgését, vagy épp a Ryan közlegény megmentésének párbeszédeit. Mivel én teljesen alkalmatlan voltam arra, hogy konstruktiv beszélgetést folytassunk bármilyen harci témában, ezért – nagy szerencsémre – a legjobb barátjával vitatta meg a gondolatait. És talán ez is volt a vesztem.

Mert egy nap Zoli elém állt A Tervvel, és annak minden részletével. A beszélgetés valahogy így hangzott:

„- Elmegyünk a legjobb barátomhoz Hollandiába, majd onnan átmegyünk az Ardenneki offenzíva belgiumi részére.
- De hát 4 hónapos terhes vagyok.
- Nem baj, majd, ha Bastogne-ban befekszel a lövészárokba, meglátod, hogy milyen jó lesz. Sőt, egyik nap elmegyünk Amszterdamba a Madame Tousseaud panoptikumba, így neked is lesz  programod.”

Neki lett igaza, elmentünk. (És tényleg az az egy programom volt egy hét alatt.)

Bárki, aki megtudta, hogy külföldre készülök utazni, szörnyülködött és aggodalmas arccal tette fel a kérdések valamelyikét, vagy formált kéretlen véleményt:

  • „Az orvos megengedte?”
  • „Normális vagy?”
  • „Miért nem tudsz itthon ülni a fenekeden?”
  • „Anyukádék tudják?”
  • „Senki nem utazik januárban, maximum egy trópusi országba”
  • „Veszélyezteted magatokat”

Utóbbi volt a kedvencem, mindig szerettem, és higgyétek el: nem egyszer hallottam. Minden alkalommal úgy éreztem a fentieket hallva, mintha a terhességem a környezetem szemében egyenlő lenne azzal, hogy meghülyültem, így kényszeresen meg akartak győzni arról, mi a jó nekem. Repkedtek a kéretlen tanácsok, a vad teóriák. És nem, mégcsak nem is azért, mert a férjemmel utaznék, akinek agydaganata van. Az csak hab volt a tortán, szinte nem is érdekelte az embereket.

Mintha a várandóság (a negyedik hónapban, túl az első trimeszter veszélyein és távol a nyolc-kilencedik hónap veszélyeitől!) nagyobb kockázattal járna, mint egy agydaganat...

Hajthatatlan és kitartó voltam, nem engedtem a nyomásnak, ami rám nehezedett. Elmentem az orvosomhoz, kikérni a véleményét. „Maga teljesen egészséges, de inkább belföldön utazgasson” – hangzott a javaslat. Elfogadtam, megértettem, elgondolkodtam. De nem tudtam magam lebeszélni, és senkit nem tudtam vagy akartam rábeszélni arra, hogy támogasson. Mert nem érthette senki, hogy egy halálos diagnózissal együtt élni teljesen átalakítja a prioritásokat. Hogy egy ilyen házasságban azt érzi mindkét fél, hogy  nincs idő várni, fel kell ismerni és meg kell ragadni a lehetőséget bármire, ami erőt ad a hétköznapok elviseléséhez.

Zolinak és nekem ez az út egy kapaszkodó volt. A sok fájdalom, gyötrelem és lemondás után úgy éreztük, hogy megszökünk a komor valóság elől. Erre volt szükségünk. Ezért is voltunk bátrabbak és kitartóbbak, mikor szűk két évvel később ismét nyaralni indultunk – ahol már sokkal inkább megéreztük, miért akartak otthon tartani minket

A program része volt még egy holland harcjármű-felújitó műhely és a létező összes holland II. világháborús múzeum meglátogatása, találkozás egy holland makettező klub tagjaival, sisaknézegetés, antikváriumban különleges könyvek és újságok beszerzése. Úgy éreztem, a régi kiadványok felfedezése helyett inkább belevetem magam a város sétálóutcájának a forgatagába. Ekkor déli 12-t mutatott az óra.

Végigjártam az összes üzletet, már sötétedett, fájt a lábam, Zolit rengetegszer hívtam, ki volt kapcsolva a mobilja. Teljesen kétségbeestem, mi történhetett vele. Majd eszembe jutott, mi történhet velem! Thrillerbe illő sztori kezdett bennem körvonalazódni, mi van, ha kifigyelt engem valaki, hogy órákon keresztül egyedül sétálok, értesítette a helyi szervkereskedőt, velem két legyet tudnak ütni egy csapásra, mert ugyebár terhes vagyok. Egy élő donor.

Majdnem sírtam tehetetlenségemben, mikor csörgött a telefon. „Ne haragudj, bébi, ELFELEJTETTÜNK TÉGED TELJESEN”. Zoli érezte, hogy a másnapi harcjárműves programjának lőttek, ha még azt akarja, hogy egy repülőgépen utazzak vele haza. Egy óriási babákra specializálódott áruházba látogattunk el, ahol én órákig nézelődtem, vásárolgattam, míg Zoli és a barátja az antikváriumban vásárolt újságjait meg könyveit nézegette, beszélgettek. Ezzel a programmal mindenki jól járt. A következményekkel nem törődve, vettem egy hatalmas fülekkel rendelkező, óriási kék elefántot, hazafele a repülőtéren alig akarták felengedni velem a fedélzetre, de annyira világfájdalmas arcot vágtam a beszállásnál, mint egy vérbeli II. világháborús katona, úgyhogy az elefánt is jöhetett velünk haza.

Jó szívvel gondolok vissza erre az utazásra. A terhességem alatt nem volt egyszer sem rosszullétem, áldott állapotban éreztem magam, mely úgy gondolom, hogy a kisfiamra is jó hatással volt. Ha boldog az anyuka, boldog a gyermek is. A „huhogók” szép lassan másfelé fordították a figyelmüket...

Letenyei Hédi a férjével való közös életéről és a betegségről cikksorozatot ír, ennek egy részét olvastad most. Ha érdekel történetük, illetve az annak kapcsán kibontakozó társadalmi, emberi konfliktusok, ezen az oldalon találod a sorozat többi részét, többek között arról, vajon milyen a jó özvegy, arról, miképp beszéljünk egy óvodással a halálról, vagy arról, miért menjen nyaralni egy rákos beteg.

Ajánljuk még: