„Többek vagyunk, mint a saját kis beszűkült világképünk” – Kinga nővérrel beszélgettünk az apáca létről

„Szívünkben Isten hívását halljuk meg”

Eszter ikertestvérét azzal a feltétellel vették fel 7. osztály végén a győri bencésekhez, hogy elkezd hittant tanulni. Édesanyja megkérdezte Esztert is, szeretne-e ő is csatlakozni, és a lány igent mondott. Itt egy baráti közösségre lelt, majd a Boldogasszony Iskolanővérek budapesti gimnáziumában érettségizett.

„Mióta létezik a szerzetesség, Isten hívását halljuk meg és arra válaszolunk. Nekem például egy hirtelen jövő, örömteli felismerés formájában jött, hogy dolgom és küldetésem van ebben a világban: szeretnék tenni valamit Istenért és az emberekért. Ez 1985-ben történt, amikor még a »tudományos materializmus« volt a hivatalos világnézet, bár már recsegett-ropogott a fennálló hatalmi rendszer. Számomra a hitem megvallása és a szerzetesi életforma választása egyfajta lázadás is volt az elnyomó ideológiai ellen” – kezdi a nővér.

Mint elmondja, segítette a döntését az is, hogy az apácává válás egy folyamat. Öt évig volt jelölt, utána jött a noviciátus, ami egy év intenzív képzés és készület arra, hogy egy szerzetes közösség tagjaként folytassák az életet. Ennek a végén tehetik le az ideiglenes fogadalmakat, ami három évre szól: ilyenkor

szüzességet, szegénységet és engedelmességet fogadnak. 

A jelöltség azt jelenti, hogy a jelöltek ott laknak a nővérekkel, de még nem teljes elkötelezettséggel. Az örökfogadalommal lesz teljes körű tagja egy apáca a közösségnek, amit legalább három év ideiglenes fogadalmas szerzetesként való élet után lehet kérelmezni.

Kinga nővér családja nem volt túl vallásos, ezért édesapja először nem támogatta lánya döntését, de idővel elfogadta azt. „Főleg az győzte meg arról, hogy a helyemen vagyok, amikor néhány jelölt-társammal egy hétvégén ott aludtunk a családi lakásunkban, és látta, milyen vidáman főzünk, éneklünk és jól érezzük együtt magunkat" - magyarázza.

„A ruházat nem változtat a lényegen”

Miden katolikus rend közös jellemzője, hogy Jézus a közösség középpontja és egységük forrása. A különbség a karizmában, vagyis a lelkiségben van, és abban, hogy a szolgálatban mire helyezik a hangsúlyt. A ruházatot tekintve sok női szerzetesrend döntött úgy az elmúlt évtizedekben, hogy nem hordja a fátylat és a szerzetesei habitust, ami évszázadokon át az apácák „megkülönböztető jele” volt.  

„A szerzetesség nem az egyházi hierarchia része, hanem »alulról jövő« kezdeményezés. A katolikus egyházban hét szentség van, és ebben a szerzetesség nincs benne. Ez egyfajta rugalmasságot ad nekünk abban, hogy miként éljünk, értelmezzük küldetésünket. Éppen ezért vannak, akik fontosnak tartják a külső megnyilvánulást, és vannak, akik nem. Mi, Boldogasszony Iskolanővérek nemzetközi rendként működünk harminc országban. Nálunk nincs egységes szabály a ruházatot illetően: Afrikában ás Ázsiában az ottani kultúrához illeszkedő viseletben járnak a nővéreink, Argentínában szürke fátyolban és habitusban, Braziliában »civilben«. Európában egyedül Magyarországon nem hordjuk a fekete fátylat és a habitust” – mondja Kinga nővér. Neki is van fátyla, időnként fel is veszi, például a nagy ünnepekre, de mint mondja, az elmúlt öt évben fogadalmat tett fiatal nővérek már nem is kaptak ilyen ruhát. Szerinte a lényegen egyáltalán nem változtat az, hogy ki mit hord, ő ebből nem csinál nagy ügyet.

„Ugyan a Szentírásban benne van (1Kor 11, 4-10), hogy a nők fedett fejjel imádkozzanak, de ezen kívül még rengeteg olyan mondatot tartalmaz a Biblia, amiben felismerhető a két-háromezer évvel ezelőtti kultúra és gondolkodásmód visszatükröződése. Jézus és tanítványai – így Szent Pál is - egy patriarchális társadalomba születettek. Ennek lenyomata számos helyen visszaköszön a Bibliában. Az Egyház – vagyis a Krisztusban hívők közössége –  feladata, hogy értelmezze és továbbadja, hogy mi a Szentírás napjainkban is érvényes üzenete. A mi rendalapítónk a 19. században akkor hozta létre a szerzetesi közösségünket, amikor felismerte, hogy a lányoknak nincs úgy lehetősége iskolába járni, oktatásban és képzésben részesülni, mint a fiúknak.

Nekünk, szerzeteseknek dolgunk, hogy felhívjuk a figyelmet, és hirdessük, hogy a nők és férfiak Isten szemében egyenlőek.

Ami a magyar nyelvben egy régies fordulat: »eladó sorban lévő lány«, az a  Föld számos részén még mindig bevett gyakorlat: a lányokat adják és veszik – az iskolába járás számukra a kitörési pont. De visszakanyarodva a fátyol viseléshez: én nem hordom, mert nem szeretem azt az elgondolást, miszerint a nők fedjék el a hajukat, hogy eképpen jelezzék alárendeltségüket, vagy hogy így tegyenek – kizárólag ők! – azért, hogy ne csábuljanak el a férfiak. Ezzel egyáltalán nem a szabadosságot propagálom, hanem a kölcsönös tiszteletet” – így Kinga nővér.

Hozzáteszi: azért sem hord fátylat, mert nem szeretné, hogy első látásra beskatulyázzák. „Persze, elfogadom, hogy sokan az egyház képviselőjeként tartanak számon. Fontosnak tartom, hogy meghalljam azok hangját, akik örülnek, hogy vagyunk, és azokét is, akik kritikusak velünk szemben. Ha volt valakinek kellemetlen élménye az egyházzal, akkor azt elmondhassa. Szeretem, ha csak a beszélgetés közben derül ki, hogy én apáca vagyok vagy amikor el akarom mondani. És van, amikor nem akarom. Amikor megtudják, hogy apáca vagyok, két végletet tapasztalok. Az egyik az idealizálás: vannak, akik azt gondolják, tíz centivel a föld felett lebegnek az apácák, és nem szoktak kenyeret enni, csak szentostyát. A másik véglet, hogy negatív véleményük vagy tapasztalatuk van a katolikus egyházról, és rám, mint az Egyház képviselőjére vetítik az egyházzal kapcsolatos összes ellenérzésüket.”

„Említetted, hogy figyeled a kritikus hangokat. Mi a véleményed a papokat ért vádakról?” – tettem fel a kérdést Eszternek. „A cölibátus szintén nem az egyház tanításának a lényege. Jézus után négy évszázadon keresztül nem is létezett. Én nem szeretek sokat rugózni ezen a kérdésen, mert rengeteg pap van, aki remekül megéli a hivatását a cölibátusban, de az is lehet, hogy  ez az előírás megszűnik, mert megváltozott a világ. Nincs ellentmondás abban, hogy egy pap megházasodjon, hiszen a keleti katolikus egyházakban a papok a felszentelésük előtt döntik el, hogy megházasodnak-e vagy cölibátusban élnek. A papságot ért vádakról: a katolikus egyház vezetői tettek néhány nyilatkozatot, amelyben kifejezték sajnálatukat a Magyarországon feltárt egyházi visszaélések kapcsán. Személyes véleményem, hogy ez még nagyon kevés. Úgy tapasztalom, hogy egyházi környezetem nagy része a hárítás fázisában van és tagadja a probléma súlyosságát. A magyar katolikus egyház vezetőinek élen kellene járniuk abban, hogy megtörténjen egy átfogó és minden intézményére kiterjedő vizsgálat, amely elejét venné az általánosító vádaskodásoknak (»minden pap pedofil«), viszont szembenézésre hívna minket a szomorú valósággal: más országokban végzett átfogó kutatások statisztikái alapján valószínűsíthetjük, hogy az eddig feltárt esetek csak a jéghegy csúcsa” – feleli.

Egy modern apáca napjai

Eszter Makón él nővérközösségben, régies szóhasználattal zárdában vagy rendházban. Itt három nővér alkot egy kisközösséget, mindnyájuknak külön szobája van. A tanítás mellett Eszter egy óra csendes meditációs imát tart naponta, általában reggel mielőtt beindulna a napja az iskolában, ahol tanít. A kötött imától az évek során eljutott a szavak nélküli imáig. Közös imaként naponta részt vesznek a plébániai szentmisén. Illetve minden héten van nővérgyűlés, amikor megbeszélik a nővérek az életük dolgait, és időről időre lelkigyakorlatokra is járnak.

A lelkigyakorlat alatt elvonulunk, nemsokára például a jezsuita Életrendezés Házába, ahol minden időnket azzal töltjük, hogy a jelenlétben megtapasztaljuk Isten valóságát. Körben ülünk, közösséget alkotunk. A természetben való figyelmes időzés is fontos eleme a lelkigyakorlatnak, hiszen a természet a szemlélődés első tanítómestere. Mindennap szentmisén veszünk részt, ahol meghívást kapunk a kenyérré lett és átváltozott Jézus, a Bárány lakomájára, és megéljük a vele és általa az egymással való egységet. A csoportok vegyesek és bárki jelentkezhet rájuk” – mondja.

 Fotó: Kinga nővér

Eszter szabadidejében nagyon szeret mozogni. „Minden évben megyek szörfözni a Balatonra, és az elmúlt évtizedben küldetésem része lett, hogy ezt másoknak is elérhetővé tegyem, így  nyaranta családi és ifjúsági tábort szervezek a Balaton-partra makói diákjainknak és családtagjaiknak. A rokoni kapcsolatok ápolását is egyre fontosabbnak tartom. Nemrég elmentem  egy olyan színházi előadásra, amit egy tizenkettedikes waldorfos osztály adott elő, köztük az unokahúgom. Nagyon élveztem és örültem, hogy láthatom, hogy milyen tehetséges fiatalok vannak! Nemrég vettem egy e-book olvasót, hogy olyan könyveket is tudjak olvasni, amelyek még nem jelentek meg magyarul (spiritualitás, teológia, meditáció, pszichológia és ökológia határterületeiről), de szoktam podcastokat is hallgatni. Érdekel a vallás szerepe a társadalomban. Fontosnak tartom a  kritikákat és ellenvéleményeket is elolvasni. Az egyik legfontosabb küldetésem, hogy mindezt a megszerzett tudást átadjam egyszerű és érthető formában” – meséli a mindennapjairól. 

 „Az emberek más csatornákat használva alakítják ki a világlátásukat”

Eszter nagyon szeret tanítani, elmondása szerint néhány éve elkezdett „reform hittanórákat” tartani a gyerekeknek. Ennek oka, hogy bár korábban is tanította a diákoknak a szentségeket, a katekizmust és a bibliai történeteket hittan órán, azt látta, hogy hiába beszél a jóságról és a szeretetről, a bűnbánatról és a bűnbocsánatról, a gyerekek (is) durván bánnak egymással és bántják egymást. E tapasztalat hatására kezdett erőszakmentes kommunikációt, kortárs mediációt, majd pozitív fegyelmezést tanulni. Ezek egy kölcsönös tiszteleten alapuló újfajta kapcsolatrendszer kiépítését célozza – tanár-diák-szülő viszonylatban. Ezek mellett gyászfeldolgozást és táncmeditációkat is tart Eszter, illetve csöndmeditációs – szemlélődő lelkigyakorlatokat vezet – ez utóbbi a szíve csücske.

A nővérek folyamatosan tartják a kapcsolatot a más országokban élő társaikkal is. Eszter egyéves nemzetközi programon vett részt  Kenyában és Rómában, ami elmondása szerint átformálta addigi világképét. „Elvileg keresztény országban élünk, de úgy látom, hogy ma inkább hagyomány alapján történik például a gyermek keresztelés, mint élő hitből. Sokan panaszkodnak, hogy kihalóban a hit, de én úgy látom, hogy az emberek szimplán sok más csatornákon keresztül, például az interneten szedik össze a saját világlátásukat. Már nem egy zárt rendszer részesei vagyunk. Ebben a helyzetben nagy és szép kihívás számunkra a hitünket úgy közvetíteni, hogy az vonzza az embereket, kiváltképp a fiatalokat.”

Boldogasszony Iskolanővérek a formális oktatásban is részt vesznek, ezenkívül tevékenykednek kórházakban, szociális szférában; tartanak lelkigyakorlatokat, és a börtönökbe is ellátogatnak. „Inkább úgy mondanám, karizmánk az egység előmozdítása helyi szinttől kezdve az egész világot átfogó szintig. Rendi spiritualitásunk szellemében a tágan értelmezett nevelés területén valamilyen ínséget orvosolunk. Ugyanis nem élhetünk tovább úgy, mint eddig: a mai berendezkedésünkkel kizsákmányoljuk a Földet, és ez nem helyes, sőt merem azt mondani, hogy az egyik legnagyobb bűne a 21. század emberének. Tanítjuk az engedelmességet az iskoláinkban, ami nem azt jelenti, hogy mindent elfogadunk, és megteszünk, amit egy főúr diktál, hanem hogy észrevesszük: egy magunkon túlmutató és nálunk nagyobb rend részesei vagyunk és annak engedelmeskedünk. Fürkésszük az idők jeleit, és ha problémát észlelünk, akkor a megoldás érdekében szót emelünk és cselekszünk. 

Szerintem a vallásos emberek közös feladata, hogy felnyissák az emberiség szemét: többek vagyunk, mint a saját kis világképünk.

Amikor ráébredünk, hogy egy nagyobb egység részesei vagyunk, akkor képesekké válunk nemcsak magunkkal és szűk környezetünkkel törődni, hanem egyre jobban kitágítani szívünket, és ezáltal felhagyni azzal az önpusztító életvitellel, amely visszafordíthatatlan folyamatokat generál” – mondja.

„Csak azért maradok benn a rendben, mert nem vagyok elég bátor kilépni?”

Nem hiányzik a párkapcsolat, gyerek és szexualitás az életedből? – tettem fel a kompromittáló kérdést Eszternek, aki szemrebbenés nélkül, teljesen nyíltan és őszintén mesél válaszában. „Ezt is egy fejlődési folyamatnak élem meg. Egyetemista koromban kérdezgették tőlem, hogy nem félek attól, hogy ennyi nővel össze leszek zárva, és egymás agyára megyünk majd... és igen, van, amikor nehéz egymással kijönni, egymást elviselni (Ef 4,2), és ilyenkor időnként csodálkozva teszem fel magamnak a kérdést, hogy mit is keresek én itt?  Az évek során azonban rájöttem, hogy a női közösségeknek, így a miénknek is óriási belső erejük van, és küldetésünk része, hogy éljünk vele. Például

mi tudunk lenni a béketeremtők, olyan diskurzust tudunk bevinni a társadalomba, amire nagy szükség van.

De természetesen az általad említett hiányokat én is átéltem, és el is gondolkoztatott a saját apácaságomon. Nekem plátói szerelmeim voltak fiatal koromban, így talán könnyebb volt elköteleződni az apácaság felé. Utólag rájöttem, hogy későn érő típus vagyok. Valószínűleg a hormonok is segítettek abban, hogy 30-35 éves korom között  intenzíven szembenézzek néhány számomra egzisztenciális kérdéssel. Elpárolgott-e a hivatásom azáltal, hogy megváltozott az istenképem, átalakult az egyházképem és búcsút mondtam néhány illúziómnak? Nem csak egy önbecsapás és „szivatás” az, amit én lelkesen isteni hívásnak értelmeztem?  És legfőképpen az kísértett, hogy lehet, hogy csak azért maradok benn a rendben, mert nem vagyok elég bátor kilépni? 35 éves voltam, amikor egy évre kiköltöztem a nővérközösségből, hogy madártávlatból ránézzek, itt van-e a helyem. Néhány dolog letisztult bennem.  Arra jutottam, hogy sokszor nincs racionális magyarázat arra, hogyan alakul az életünk, miért erre vagy arra fordul utunk. És ezt nem is kell megértsük. A hivatásunk nem egy előre megírt forgatókönyv, hanem az az út, amin járunk. Szabad vagyok; nincs jó meg rossz döntés, hanem olyan döntések sorozata van, amit egy-egy helyzetben a legjobb szándékom szerint tudtam/tudok tenni. Szabad vagyok a jelenben élni.

Most már egyáltalán nem érzem magam magányosnak, nem gondolom, hogy bármitől is megfosztottam volna magam. Jól érzem magam a bőrömben, nap mint nap átélem a létezés csodáját. Idővel rájöttem, hogy mindegyik életformának megvannak a maga előnyei és hátrányai, a házasságnak éppúgy, mint a szerzetességnek. Egyik sem szirupos.”

Fotók: Kinga nővér