Megosztó

Titkos csoportokban sírnak az anyák: csak védelmező közegben lehet elmondani az igazságot

Egy barátnőm zárt Facebook-csoportba küldött meghívót, előre felkészítve arra, hogy jelentkezéskor az átlagosnál szigorúbban ellenőrzik, oda való vagyok-e. Hozzátette: higgyem el, ha igazán nyitott szemmel szeretnék járni, nem hagyhatom ki ezt a csoportot. Átestem a procedúrán, a felvételt követően pedig nemhogy nyitott szemmel, de tágra nyílt, könnyező szemmel csodálkoztam rá a valóságra. Az anyák olyan titkokról vallottak, amit nem lehet könnyek nélkül kibírni. Azokkal sem.

Az első csoport – ahová úgy vettek fel, hogy két, engem személyesen ismerő anya igazolta, oda való vagyok – sokkolt, amiképpen az is, hogy megtudtam: több ilyen csoport is létezik. Beléptem néhányba az első meghívás után, és szó szerint új világok tárultak fel előttem. Őszinte, fájdalmas, megrázó vallomások sorakoztak ezekben, amelyekre együttérzéssel teli, vigasztaló válaszokat adtak egymásnak a tagok.

Zárt csoportok ezek, titkosak, sokszor az elnevezésükben sem utalnak arra, hogy anyák beszélgetnek azokban, őszintén, egymás közt, tabuktól mentesen – ezért sem osztanám meg, hogy nevezik őket vagy melyek ezek a közösségek. A bizalom, a közös sors adta bajtársiasság, az egymás mellett való kiállás megköveteli, hogy a csoport anonimitását tiszteletben tartsam, és konkrét történetet onnan ki ne hozzak. Nem is ezekről beszélnék, inkább az ott szerzett tapasztalataimról, amelyek nagy hatást tettek rám.

Az anyák ugyanis olyan őszinték itt, mint tapasztalataim szerint sehol máshol, néha tényleg kibírhatatlan élményekről írnak feketén, fehéren.

Olyan dolgokat mernek elmondani egymásnak a nők, amikről hallgatni illik, de amit igazság szerint mindenkinek tudnia kellene.

Dühösen vagy összetörten – a négy fal és az anonimitás védelmében ki tudja, hogy kiabálva vagy sírva –, de elmondják, mi minden éri őket az anyaság csodás, de mindennél nehezebb kötelékében. Olvastam férjekről, akik szexuális tárgynak tekintik a feleséget, és megsértődnek, ha egy nőgyógyászati műtét másnapján nemet mond a feleségük. Más férjek „csak” alpári módon viccelődnek barátok, ismerősök előtt ágybéli teljesítményükkel, vagy durva szavakkal adják feleségük tudtára, mit terveznek aznap estére. Megint mások a házasságból való kilépést akadályozzák válogatott módszerekkel. Szó esik exekről, akik a gyerekeken keresztül állnak kisebb-nagyobb bosszút. Főnökökről, akik nem értik meg, ha lázas a gyerek, és megkövetelik a munkavégzést akkor is, ha ez az jelenti, hogy egy beteg gyerek ül a tárgyaló sarkában. Anyósok, akik szerint az asszonynak a konyhában a helye, és úgy általánosságban is nagyjából szülőgépnek tekintik menyüket – akinek ha éppen a szoptatás okán laktózmentes diétát kell folytatni, csak azért is tejes ételt főznek, minden egyes nap. De írnak az utódokról is, akik olykor hálátlanok, idegesítőek, igazságtalanok, és ezzel igenis fájdalmat okoznak az anyjuknak.

Meglepő őszinteséggel tár fel-egy egy nő olyan érzéseket, amelyeket szeretünk magunk előtt is eltagadni, mert ha detektáljuk is őket, a legmélyebb szégyennel vesszük csak tudomásul létezésüket.

Mesélt egy anyuka például arról, hogy az egyik gyerekét nem annyira szereti, mint a másikat, vagy hogy képtelenek melegséget érezni valamelyik csemete vagy fiatallá cseperedett gyermeke iránt – hát ki merne ilyet bevallani a környezetének? 

A zárt csoportokban minderről szó eshet, megbélyegzés, elítélés, bántás veszélye nélkül. Döbbenetes olyan netes felületre bukkanni, ahol tényleg nem a trollok uralkodnak, ahol igazi, támogató közeg veszi körül a nehézségeikről vallót. Ugyanígy döbbenetes az is, hogy e közegben az emberek beleállnak a gyengeségeikbe, és bevallják, hogy mind kínlódnak valamin. Az ezzel való szembesülés számomra nehéz is volt: a bejegyzések alapján egyértelműen az látszott, hogy nincs olyan nő, aki ne találkozott volna a lekezelő kommunikációval, igazságtalan kettős mércével, a személyiségét, jogos igényeit semmibe vevő szemléletmóddal, meg nem értéssel, magárahagyatottsággal.

Sok rosszat el tudunk mondani az online világról, de az ilyen csoportokban navigálva az is meglátszik, mennyi lehetőséget, mennyi kapcsolódási pontot nyújthat az anonimitás. Egy ilyen csoportban ugyanis lehetünk gyengék, lehetünk fájóan őszinték, lehetünk önmagunk – akkor is, ha azt a valakit, vagy annak a valakinek az érzéseit éppen szégyellnivalónak ítéljük. Nem gondolom, hogy a csoportban egy idegen vigasztalása feltétlenül annyit ér, mintha feltárnánk nehézségeinket szeretteinknek, barátainknak vagy akár egy szakembernek, de abban biztos vagyok, hogy

a támogató közösség ereje javíthat a kedvünkön, a napunkon, könnyebbé teheti az életünket. Mert itt mégiscsak megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor egymás közt vannak a nők, a női szolidaritás megtartó, védelmező közegében.

Szükség van erre, ebben biztos vagyok, pláne mióta egymást követő bejegyzésekben olvashattam, hány tabuval élünk még mindig, és elképzeltem, hány meg nem értő, elítélő vagy épp elbagatellizáló tekintettel kellene szembesülniük az anyáknak, ha hangosan kimondanák mindazt, ami gyötri őket. Vérzik a szívem értük, magunkért, és csak reménykedni tudok, hogy változik a világ. Mert a lányaink is anyák lesznek egyszer.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X