Robotokba táplált életek: állítólag jövőre készül el a szuperrobot, de már ma kiráz tőle a hideg

Kezdünk ingoványos talajra lépni. Az odáig rendben van, hogy haladni kell a korral. És az is rendben van, hogy nem utasíthatjuk el a legújabb technológiai találmányokat sem, csak mert viszolygunk mindentől, ami (még) ismeretlen. Azt is el tudom fogadni, hogy megannyi fejlesztés könnyebbé teszi az életünket, segít bennünket és adott esetben akár meg is mentheti azt. Hálás is vagyok ezekért a fejlesztésekért. De azt hadd kérjem ki magamnak, hogy egyszer, valamikor a ki tudja mennyire távoli jövőben minden emlékem, életem minden apró csillogása egy robotban éljen tovább! Arra már nemet mondanék!

Ritkán engedem át magam az indulatoknak, de ezúttal hiába próbáltam, nem tudtam csitítani magam. Egyre csak azon gondolkoztam, mégis hogy juthat eszébe bárkinek az az elvetemült gondolat, hogy érzéseinket, emlékeinket, átélt pillanatainkat rideg, hideg adatokként kezelje?

Hol van a határ technológia, tudás, ember, hatalom és Isten között? Magam sem tudom. De egészen biztosan közelebb járok hozzá, mint Elon Musk. Mert úgy tűnik, ő nem ismer se embert, se Istent.

Musk – amellett, hogy újkori cowboyként rodeózik a legújabb 10 millió négyzetméteres texasi gigagyárának megnyitóján, és az égre vetítteti elégedett arcát –, egészen elképesztő tervekkel készül az elkövetkezendő esztendőre. És ezek a tervek már rég nem „csak” az autókról szólnak. A Tesla az új üzemmel már kisujjból kiráz évi kétmillió járművet, ideje hát valami nagyobb kihívás után nézni. És mi is lehetne izgalmasabb, mint a legtöbb titokkal átszőtt élet: maga az ember. 

Musk és vállalata az utóbbi időben állítólag kreált egy valamit, ami eddig soha nem látott módon tudja helyettesíteni az embert. És ennek a valaminek neve is van: Optimus. Egy humanoid robot, ami (aki?) fejlesztője szerint mai tudásunkkal felfoghatatlan módon és mértékben alakítja át a világot. Egy robot, ami nemcsak úgy fog kinézni, mint egy ember, de úgy is fog mozogni. Egy kupac vas, ami a Tesla vezére szerint elhozza majd a bőség korát, és mindenre képes lesz. Legfőbb előnye pedig abban rejlik majd, hogy

megcsinál mindent, amit az emberek nem akarnak. De ez valóban pozitívum?

Optimus, az alig 57 kilogrammos, kb. 5 km/órás sebességgel mozgó gép az első hivatalos információk szerint a veszélyes, ismétlődő, fizikai feladatokat veszi majd át az emberektől. Ugyanazon a mesterséges intelligencia rendszeren fog futni, ami a Tesla vezetőt segítő technológiáját, például az Autopilotot hajtja.

Ez idáig nem is tűnik olyan felháborítónak, igaz? Mégis, valami felszólal bennem, úgy érzem, már a teremtés határán vagyunk, és ez nem jó. Akkor sem leszek nyugodtabb, mikor olvasom, Musk maga sütötte el a poént: „Úgy állítjuk be, hogy el tudjunk menekülni előle, és nagy valószínűséggel legyőzzük”.

Aztán minél többet árul el Musk az új gépről, és a mögötte álló szellemiségről, annál mélyebbre merülünk az etikai kérdésekben: előkerül az érző robotok fejlesztésének igénye, aztán már arról beszél a Tesla atyja, hogy olyan humanoidokra van szükségünk, amelyek mindenféle emberi kontroll és utasítás nélkül önállóan navigálnak és végzik a dolgukat a világban. És ha ez még mindig nem lenne elég, tudja fokozni: Elon Musk tervei szerint a nem is olyan távoli jövőben az emberek le tudják majd tölteni agyi kapacitásaikat egy Optimus humanoidba.

A mesterséges intelligencia elkötelezett híve ugyanis úgy gondolja, hogy emlékeink, személyiségünk megőrzésében kiemelkedő szerep juthat ezeknek a humanoidoknak.

Vagyis a jövőben akár át is pakolhatnánk önmagunkat egy Optimusba, aki utána velünk vagy inkább a mi emlékeinkkel, személyiségünkkel „él”.

Első hallásra ez sem egy megveszekedett dolog. Mégis: szól az a belső hang, hogy nem oké, ha egy gép is „érezné” azt, amit akkor éreztem, mikor a gyerekeim első lépését láttam. Hogy egy robot is felidézhetné, milyen volt, mikor sok generáció ülte körül nálunk az ünnepi asztalt. Rossz érzés van bennem, mert nem akarok osztozni a szereteten, amit a férjem iránt éreztem az esküvőnk napján – még egy robottal sem. Mert ha mindezek az érzések, élmények, örömök és mélységek nullákba és egyesekbe transzformálva, egy felhőben, és így egy vasdarabban is lennének, mi lenne velem? Mit éreznék én, és miképp változna meg a világban betöltött helyem?

Musk szerint az Optimus nevű humanoid gyártása várhatóan 2023-ban veszi kezdetét. A tervek szerint belátható időn belül mindenki számára elérhető lesz az Optimus, lehet majd bátran áttölteni rá tulajdonságainkat, személyiségünk darabjait, emlékeinket, talán még érzéseinket is, akár a saját kis klónunkat is megalkothatjuk. Egészen meglepő tervek ezek ahhoz képest, hogy pár éve még azt nyilatkozta, hogy a mesterséges intelligencia veszélyesebb, mint az atomfegyver… 

A magam részéről már

csak egy dologban bízom: abban, hogy a nagy, idealisztikus szavakat ritkán követi megvalósulás, az sem úgy, ahogy tervezzük.

Ugyanis ha azt nézem, hogy magával az önvezetés technológiájával hány éve „szenvednek”, és még mindig nem tökéletes a rendszer, akkor egy ennél ezerszer nehezebb technológiai megoldásra talán mégiscsak többet kell várni, mint alig egy év. Kritikus hangok arról is szólnak, nem ez lenne az első eset, hogy Musk piaci helyzetét javítandó lódít egyet, s a felhajtás révén jut egyről a kettőre.

Én valóban remélem, hogy csak valamiféle üzleti stratégia, piaci manipuláció áll a háttérben, és a Musk-vízió nem lesz több, mint puszta elmélet. Marad üres showműsor, vállalhatatlan ígéret. Egy soha ide nem érő robotaxi.

És míg ebben reménykedem, legalább átgondolhatom a magam életét, a technológiához fűződő viszonyomat. Nem a futurisztikus, humanoid robotos, talán jövőbeni viszonyomat, hanem azokat a szálakat vizsgálom, amelyek ma kötnek a virtuális világhoz. A napi facebookozás, csetelés, netes olvasás mennyiségét, minőségét. És ezek mellett vehetem az offline idő mennyiségét, minőségét. És már könnyebb is befejezni a cikket és kimenni kicsit a kertbe a gyerekeimhez, játszani. Csak úgy. Meg azért, hátha szép emlék lesz belőle.