Nőellenes lenne a néphagyomány, a paraszti kultúra?

Megosztó

Nőellenes lenne a néphagyomány, a paraszti kultúra?

Meg van különböztetve a nő a férfitól a hagyományainkban? Hát hogyne lenne, hiszen biológiailag is meg van. De ez egy tökéletes mellérendeltséget, egymásbaillőséget alkot, és ebben a mellérendeltségben a férfi a legmagasabban tiszteli az életadó és életet nevelő nőt, míg a nő ugyanígy a teremtő, védelmező férfit. A bizonyítékok százszámmal hevernek előttünk.

Sokat foglalkozom a magyar néphagyománnyal és gyakorta szembesülök azzal, hogy mennyire ítélkező társadalomban élünk. Bármilyen finoman is fogalmazok a múltbéli szokásokkal kapcsolatban – éreztetve, hogy az akkori világkép és életfelfogás egészen más volt, mint a mai – mégis folyton erős bírálatokba, sőt ítéletekbe futok bele. Legutóbb a Láncos Miklósról írt cikkem kapcsán merült fel a kérdés, hogy mennyire volt hímsoviniszta a magyar hagyomány. Bevallom, mikor ezt a képzettársítást olvastam, elöntött a forróság és a tehetetlenségtől könnyek szöktek a szemembe. Miféle ármány bujkál itt közöttünk, mely még a legszentebb dolgokat is majdhogynem be tudja mocskolni?! Hogy védhetném meg azt, ami oly törékeny? De hiszen éppen ez a lényeg…

Kezdésnek ejtsünk szót az ítélkezésről.

Évezredekkel ezelőtt, mikor az ősemberek közül valaki elkészítette pattintott kövekből az első kést, minden bizonnyal az egész közösség ünnepelte a felfedezést, mert az életünk sokkal könnyebb lett általa. De az évezredek alatt hány halál, hány ártatlan életnek a kioltása, mennyi fájdalom és veszteség tapadt ehhez a késhez?! Hát akkor most jó a kés, vagy rossz? Azt hiszem egyértelmű: nem a késen múlik, mire használják, csakis rajtunk. Ugyanígy van a népszokásokkal is.

Jusson ez eszünkbe, amikor épp ítéletet készülünk mondani valami, valaki felett. A hagyományaink esetében különösképp igaz ez, hiszen tulajdon felmenőinket készülünk épp megbélyegezni. A tisztelet minden ősünknek jár, kivétel nélkül: ha az én dédapám egy nagyon jó ember volt, hát akkor az Isten nyugtassa, mert ha ő nem lett volna, most én sem lehetnék itt, de ha a dédapa egy átkozottul veszett ember volt, akkor is Isten nyugtassa, mert ha ő nem lett volna, most én sem lehetnék itt! Hát ez lenne az alap, innen kellene elindulnunk szerintem...

Soviniszta hagyományok – már a feltételezés is félrevezető!

Teljesen értelmezhetetlen ez a szókapcsolat, bárhonnan is közelítünk. A hagyományunk (és nem a történettudományunk) megkérdőjelezhetetlenül tartja hazánkat Szűz Mária országának, így azokban az évtizedekben, mikor európai viszonylatban is az egyik legerősebb ország voltunk, zászlainkon nyoma sem volt maszkulin szimbólumoknak, erőtől duzzadó dárdáknak… a legtisztább „nő” képét lobogtatta a szél seregeink fölött. Királyaink, egyházatyáink, nemeseink és katonáink, parasztjaink és pásztoraink egyaránt hozzá fohászkodtak, járjon közben ügyünk sikeréért odafenn. Hát van-e ettől nagyobb tisztelete egy nőnek bárhol a világon? Ezer év telt el, és hazánkban – ha nem is mindenki – de még mindig tudják, hogy mit jelent a szó: Boldogasszony!

Az évkörben mindenütt jelen van e fogalom, ünnepek sora biztosítja, hogy megadhassuk az életadó földanyának azt a tiszteletet, ami neki jár, amiért „kihordott”, megszült, felnevelt és táplált minket. Hiszen a föld, a magvak, a növények, az eső mind-mind a női minőség kivetülései. Az nő-lét nem önmagában van, ahhoz érzetek, rezgések, képességek, tulajdonságok társulnak, és éppen ezek tartják meg az életet. Ez egy óriási dolog!

Nem túlzó, nem szépített és nem magasztos gondolatok ezek, hanem hagyományaink alapjai.

Meg van különböztetve a nő a férfitól? Hát hogyne lenne, hiszen biológiailag is meg van. De ez egy tökéletes mellérendeltséget, egymásbaillőséget alkot, és ebben a mellérendeltségben a férfi a legmagasabban tiszteli az életadó és életet nevelő nőt, míg a nő ugyanígy a teremtő, védelmező férfit.   

Talán épp azt gondolják egyesek, hogy most vallom be magam is, hogy micsoda megkülönböztetés van itt, egyenlőségnek még a nyoma sincs. Vajon miért halad elől a térdig érő hóban a férfi és utána a nő, miért nem egymás mellett mennek? Hiszen úgy lenne igazságos, legalábbis egy olyan világban, ahol egyneműsített robotok élnek. De amíg a férfi képes utat törni a hóban, hogy a nő a nyomában könnyebben haladjon, addig meg fogja tenni, ha férfi. Mert így vagyunk hangolva, ezekkel a belső beállítódásokkal születtünk és a hagyományaink is erre alapoztak.

Amíg az ember csak emberként élt, nem uralni akarta a Földet, hanem igyekezett gazdájává válni, addig voltak női munkák és férfi munkák. Mert a Földön bizonyos dolgok a női lélekhez kötődnek inkább, bizonyos dolgok meg úgy működnek, akár a férfi lelke. Valaki könnyebben ráérez az egyikre, másik a másikra.

Ne gondoljuk, hogy mindez csak a paraszti életformában valósítható meg:

a mai, városi életkörülmények között épp úgy rá lehetne találni és hangolódni, mint régen! Csak ehhez csend kellene, belső béke, befelé hallgatózás, hogy mit súg belülről az a részünk, ami öröktől való. Amíg az ego tombol és az elnyomás elleni harc adja a motivációt, vagy éppen maga az elnyomás igénye, addig mindegy, hogy férfi vagy nő az illető, örök békétlenséggel és hiánnyal fog küzdeni.

Végezetül egy népdal két sorát szeretném megmutatni, amelynek kevésszer gondolunk a jelentésébe, pedig talán érdemes volna:

„Ha te tudnád, amit én, ki babája vagyok én,
te is sírnál nem csak én, keservesebben mint én…”

Mai fejjel gondolkodva ez a két sor az elnyomásról szól, hiszen a lány jól megmondja a régi kedvesének, hogy ha tudná, hogy kihez kényszerítették hozzá, még nála is jobban sírna a legény. Hát igen, ez is egy olvasat, könnyű lehet vele azonosulni annak, aki maga elnyomva, szabad akaratától megfosztva érzi magát. Ismeri a megcsalatottság, az elszakítottság érzését. Azonban ha a hagyományainkból indulunk ki – és egy népdal esetében ez célravezetőbb lehet – akkor itt egy egészen más helyzettel találkozunk: a lány, arra hívja fel a kedvese figyelmét, hogy ha ráismerne önmaga valódi énjére, a benne lakozó istenfiúi minőségre, akkor most úgy szégyellné magát, ahogy csak lehet, amiért ilyen méltatlanul viselkedett. 

Ha legény énekli, akkor is épp így van ez: ha a lány tudná, hogy őbenne magában született a földre a boldogasszonyság, akkor most igencsak keservesen sírna bánatában, amiért ettől olyan messzire sodródott. Mert a szabadságot, a kiteljesedést és az ebből fakadó boldogságot sem adhatja meg egyik társadalmi rendszer sem számunkra, ha mi magunk nem vagyunk képesek azt belül megtalálni.

Nyitókép: Fortepan / Cholnoky Tamás

Ajánljuk még:

KIREKESZTŐ IGAZSÁG: A NŐK MENSTRUÁLNAK, A FÉRFIAK NEM
MIND KÍSÉRLETI PATKÁNYOK VAGYUNK, ÉS A VEZETŐKNEK FOGALMA SINCS, MI LESZ A KUTATÁS EREDMÉNYE
BÁRCSAK LENNÉNEK ASSZONYI DOLOGTILTÓ NAPOK! – EGY HAGYOMÁNYÉLTETŐ FEMINISTA VALLOMÁSA