Nem mindig szükséges, olykor csak jólesik, avagy miért lop, aki lop?

Elkezdtem egy sorozatot, ahol három fiatal lány életén keresztül mutatják be azokat a motivációkat, amelyek a plázába űzik őket lopni. A Csecsebecsék című műsor bennem nagyon sok kérdést felvetett, nem csak a csenéssel kapcsolatban.

A filmben az egyik lány, Elodie nemrég veszítette el az édesanyját. Apja új családját, az új helyzetet képtelen megszokni. Számkivetettnek érzi magát akkor is, ha (látszólag) a felnőttek, az apja, meg az apja új felesége mindent megtesznek azért, hogy ő jól érezze magát. Ő viszont gyászol, és a gyász meg a magány érzésével a szívében surran be a boltokba és szerez meg dolgokat. Dolgokat, amikre semmi szüksége, mégis ellopja azokat, és az ágya alatt rejtegeti. A másik főszereplő, Tabitha más dinamikával működő családból jön. Megvan mindene, ami pénzzel megvehető, mégsincs semmije. Mert a gazdag és kiváltságos szülők figyelme nagyon is hiányzik. Ő is csecsebecsék lopásával enyhíti a szülők elhanyagolása, meg barátja agressziója miatti szorongását. A harmadik karakter, Moe is magányos, unatkozik, és ez elég is lehetne ahhoz, hogy csecsebecsék megszerzésével szerezzen magának figyelmet és élményeket.

Sok epizódon keresztül figyelhetjük meg a mechanizmusokat, ahogy a fiatalok próbálnak életben maradni a számukra kijelölt úton. Néha egyedül, néha egymásba kapaszkodva úgy, hogy

a magány mellett egy közös pont van az életükben: a lopás.

Mindenkinek érdemes ezt a sorozatot megnézni. Ha másért nem, akkor azért, mert szinte biztos, hogy nincs olyan ember, akit ne kísértett meg már a tolvajlás gondolata. Emberek vagyunk, érnek minket kísértések akkor is, ha stabil, kiegyensúlyozott az életünk. Azt mondják, hogy minden ember hazudik, naponta sokszor is. A film nyomán bennem felmerült a gondolat: lehetséges, nincs is olyan ember, aki ne csent volna el valaha ezt vagy azt? Mini közvélemény-kutatást tartottam a környezetemben, hogy valamiféle választ kapjak a kérdésemre, és meghökkentő eredményre jutottam.

De mielőtt elmondom, mire, kezdem egy önvallomással. Egyszer, még alsótagozatos koromban a mostohabátyámmal egy ház vakolatából kipiszkáltuk a házat díszítő tükörkorongokat. (Volt egy időszak, amikor falun előszeretettel használták ezeket a forint nagyságú tükröket dekorálásra.) Boldogan, de bűntudattal vittük haza a csillogó kincset, ahol persze pillanatok alatt bebuktunk, és szégyenszemre vissza kellett vinni a zsákmányt. A házigazdák elé állítottak és bocsánatot kellett kérni. Jó lecke volt, máig ég az arcom, ha arra a helyzetre gondolok. Ennek ellenére, kamaszkoromban egy falusi búcsúban megkívántam egy bőr karkötőt. Nem volt rá pénzem, akkoriban sose volt pénzem semmire, de nagyon-nagyon akartam, hogy legyen nekem is olyan karkötőm. Az biztos, azzal a szándékkal nyúltam a karkötők felé, hogy szerzek egyet, de ahogy hozzáértem a halomhoz, a kiválasztott darabbal együtt mozdult az összes többi. Hogy a félelem, a bűntudat miatt nem kísérleteztem tovább, vagy az erkölcs miatt…. ma sem tudom. 

De nem tudom azt se, hogy más embereknél mi az, ami piros lámpát mutat a lopásnak – vagy éppen zöldet. Mindenesetre az kiderült, hogy szinte mindenkinek van története ebben a témában. És sokan kérdeznek vissza tétován, hogy ez meg az akkor „igazi” lopás volt? Mert adott helyzetben ő bizony nem érezte annak.

Én nem tudom, döntse el mindenki a maga tapasztalatai alapján:

Amikor a helyzet „adja magát”

Nagyon jól szituált fiatal nő. Egyedül él, saját lakásban, nincs hitele, van megtakarítása. A munkahelyén megbecsülik, sőt. Pár hónapja egy pláza üzletből csórt el egy csillogó nyakláncot. A miért kérdésre az volt a válasz: „a helyzet így adta magát. Nem volt rajta csipogó.” Előtte soha, de soha nem tett ilyet, a hölgy mégis a nyaklánccal sétált ki az áruházból. Amikor azt firtattam, milyen érzés azt viselni, kiderült, hogy azóta se vette fel. Soha. Szégyelli magát, ha csak ránéz.

Nem volt rá pénzem

Ez másik lány farmert, márkás pólót lopott butikból, szórakozóhelyen meg poharat. Nulla bűntudat. Azt mondja, másképp nem lett volna rá pénze.

Jó lesz majd valamire

Fiatal férfi, ismert a környéken, sokan szeretik és megbíznak benne. Ő rendszeresen elemel innen-onnan dolgokat. A benzinkutak mosdójából hazaviszi a papírtörlőt is. De lopott már mosogatógépbe való tablettát is úgy, hogy nincs is mosogatógépe.

Célzott lopás

Fiatal nő. Csak akkor lop, ha külföldre utazik. Hűtőmágneseket. Szerinte az nem igazi lopás.

Hazajött velem

Ilyen jellegű csenésekről sokan beszámoltak. Munkahelyről nyomtatópapír, tollak, irodai eszközök vándorolnak haza. Mindenki viszi alapon sokan beszállnak a buliba.

Szállodai szarkaság

Szintén népszerű kihívás, mintha szállodából elvinni dolgokat nem lenne kérdőjeles eltulajdonítás. Törölköző, kispárna, evőeszközök, poharak, szappanok utaznak haza.

Többen beszámoltak arról is, hogy néha átrendezik az árcédulákat, vagy azért megrongálnak egy ruhadarabot – leszedik a gombot, meglazítják a varrást, kihúzzák belőle az övet, hogy a pénztárnál így csikarjanak ki alacsonyabb árat. Más az élelmiszerboltokban „játszik” a mérleggel vagy bekap úgy egy-egy szem szőlőt, mandulát úgy, hogy nem fizetett érte.

Szóval

nagyon is vékony jég talpunk alatt a becsület,

sokan érzik úgy, hogy egy-egy kis értékű csenés még simán belefér a magukról alkotott „azért tisztességes vagyok” képbe. Nagyon is sokan meg csak azért nem követik el ugyanezt, mert a megszégyenülés és az esetleges következmények tartják vissza őket az elkövetéstől – nem a sziklaszilárd erkölcs.

Mint kiderült, az én nagyon is átlagos ismeretségi körömben sok embernél nem kell, hogy ahogy a filmben, feszültségeket levezető csatornaként működjön a „szerzés”. Elég az unalom, vagy egy pillanatnyi impulzus az eltulajdonításra.

Nyitókép: Netflix, Csecsebecsék