Nekem a jégmadár viszi át az életet egyik télről a másikra

A nyaralók hazatérnek, de az itt lakó emberek maradnak. Meg marad az állatvilág is. A jégmadár is, hogy csoda színeivel gyönyörűséget hozzon a dermesztő téli napokon is. Akad itt vöcsök meg szárcsa is, de én most a jégmadárról mesélnék inkább, mert szerintem az hazánk egyik legszínesebb, legszebb madara. Én meg olyan szerencsés vagyok, hogy ha úgy akarom, naponta megcsodálhatom.

Jégmadarat itt, a déli parton láttam először, a Sió-parton. Később a Balaton-parton is láttam sokszor, de az első találkozás megmaradt. A Sió mentén hála a kerékpárútnak gyakran tekerünk a párommal, mert egész éven át klassz testmozgás a bringázás, és elég lassú is ahhoz, hogy megfigyelhessem a természetet. Szinte az orrom előtt röppent fel akkor, vagy jó tíz éve egy jégmadár, és én rácsodálkoztam szépségére. Biztosan él az Alföldön is ilyen mesebeli „tündérmadár”, de gyerekkoromban sose láttam. Persze lehet, azért, mert ahol én éltem, ahol felnőttem, az hazánk egyik legszárazabb területe, nincs a közelben se természetes, se mesterséges víz. A sívó homokkal birkózott ott a lakosság, azt kellett megfogni fákkal, bokrokkal, ne hordja innen oda a szél. Por, bogáncs meg a királydinnye uralja arrafelé a vidéket – a jégmadár meg messze elkerüli a száraz világot, elvégre nem terem ott neki élelem.

A jégmadár (Alcedo atthis) a madarak osztályába, a szalakótaalakúak rendjébe tartozik. Faji besorolása: jégmadárféle. Európában, Ázsiában, de Afrikában is előfordul, erdőszéleken, kisebb vizek, patakok, folyók partján él és halászik. Kis csavargó, jön-megy hazánkban ez az alig 16-17 centiméteres, zömök testfelépítésű, hegyes csőrű kis madárka, aminek a fejbúbja, a csöpp tarkója, takaros háta és farka is csillogóan kék. Akad a tollazatában rozsdaszín meg csipetnyi fehér is, de az, ami megragadja a tekintetet, az bizony a kéknek egy olyan árnyalata, amitől felvidul a legkomorabb nap is.

 Marek Szczepanek / Wikimédia / CC BY-SA 3.0

Egyszerűen csodálatos a látványa – olyan, mint egy csöpp ékszer – nekem személy szerint a tiritarka kolibriknél is sokkal jobban tetszik. A kolibri csak röpdös ide-oda, de egy jégmadár méltósággal bír, ahogy türelmesen nézi a vizet. A vizek fölé benyúló faágak, meg az erősebb bokrok ághegyére ül, és tekintetét naphosszat a csillogó víztükörre szegezi. Vár. Nem az időt lesi, nem azt, mi jut másnak, hanem azt a lehetőséget, amit neki kínál fel az élet.

Amint egy hal ivadéka a víz felső rétegébe érkezik, az a látszólag békés madár úgy csap le rá kicsi, de erős, hegyes csőrével, mint sólyom a pocokra. Villámgyorsan, magabiztosan, hogy aztán visszaüljön az ághegyre, ahol komótosan elfogyasztja zsákmányát. Az biztos, hogy a jégmadár sokat tesz azért, hogy a halállomány még véletlenül se szaporodjon el túlzottan a hazai vizekben.

Ahol nincs bokor vagy faág, a parton akár egy fűcsomóra vagy földbuckára kuckózik, ott várja az esélyt a  táplálékszerzésre, olykor meg a víztükör fölé száll. Számára az is jó pozíció, hiszen a hasa alulról olyan, mint egy falevél, nem rettenti el a zsákmányt, csillogóan kék háta meg felülről együtt csillog a vízzel. Nincs olyan ragadozómadár, ami gyorsan kiszúrná azt a szépséges kis madarat.

Mi, emberek, azonban felfigyelhetünk rá, megcsodálhatjuk kivételes szépségét, hetykeségét, különc külsejét. Megérthetjük tanítását is – mert ahogy csillogó kék tollaival viszi át az életet egyik télről a másikra, ahogy vándorolgat itt ebben a szép hazában, de nem költözik feltétlenül máshova, ahogy nem fárad el, nem kopik szépsége-kéksége a télen, sőt éppen a tél kopársága emeli ki azt, ahogy a legnagyobb hidegben is türelemmel kivárja a neki jutó lehetőséget – az bizony minket is élni tanít.