Mosdótúra az iskolában – ki mehet ki, és miért?

Sokan a pedagógusokat szidták, mert olyan nincs, hogy egy gyereket arra kényszerítsenek, tartsa vissza, vagy tartogassa a kis- meg a nagydolgát. Mások meg a szülőket osztották ki a feltételezett rossz szocializáció miatt. Mert miért nem tanítják a gyereket önfegyelemre?

Tisztázzuk: a gyerekeknek joguk van iskolai keretek között is alapvető testi szükségleteik gyakorlására, vagyis ha pisilniük kell, akkor a pedagógusnak ki kell engednie a gyereket a mosdóba.

Ezzel nem nagyon lehet vitázni, az viszont elgondolkodtató volt, hogy sokan úgy érezték, ez egy olyan szituáció, amiben a gyerekek iskolai jogait egy az egyben megvétózhatják, mások meg egy az egyben lebasázhatják a pedagógusokat.

Ugyanakkor szülőként (és volt diákként) azt is tudom, hogy sokszor nem egyértelmű a helyzet, és bizony előfordulhat, hogy a gyerekek visszaélnek a szabadságukkal, és akkor is kikéredzkednek, ha feleltetéstől tartanak, esetleg számukra unalmas az óra, vagy valamiért nem szeretnének ott lenni, ahol lenniük kell. Ilyenkor óriási megkönnyebbülés számukra, ha abból a helyzetből, légkörből egy (két-három) pisire ki tudnak szabadulni. 

Legény legyen a talpán az a pedagógus, aki minden helyzetben ki tudja bogozni, kit engedjen ki, és kit ne, milyen indokkal. Hiszen ha az egyik kimehetett, miért ne követhetné őt egy másik?

A pisi-ügy kapcsán bontakozó kommentháborúban sokan feltették a kérdést: hogy lehet az, hogy a pedagógusoknak semmi, a gyerekeknek meg túlzóan sok joguk van? Ez persze így nem igaz, de a téma jó ürügy volt arra, hogy jó sokan belefeledkezzenek egy parttalan vitába. És tulajdonképpen elsikkadt a lényeg.

Az, hogy

egy megfelelő szülő-pedagógus kapcsolat mellett fel se merülhet az a kérdés, hogy a pedagógus rosszul döntött.

Alapesetben meg kellene bíznunk abban az emberben, aki a nap jelentős részét a gyerekünkkel tölti, és elvileg vele, érte dolgozik. Feltételeznünk kell, hogy képes jól felmérni, hol van az a pont a gyerek viselkedésében, amikor a mosdóba kéredzkedést csak ürügyként használja arra, hogy kilépjen a keretek közül. Ideális esetben magától értetődő, hogy ha problémát észlel, ezt el is mondja nekünk, és neki is szüksége van arra, hogy nyugodtan jelezhessen bármit, amit észrevesz, ne kelljen szemrehányásoktól vagy rá zúduló szitkokról vagy indulatoktól tartania. Ha mindkét fél bízhat egymásban, intelligensen, higgadtan meg tudnak beszélni bármit. 

Mert a helyzet sokszor nem a pisiről szól, sokkal inkább arról, hogy e dolog mentén könnyű oda-vissza vádaskodni. Pedig sokkal inkább lehetne „a szabad-e pisilni” helyett a gyerek személyiségéről, teljesítményéről, szorongásairól, kudarcairól, a kudarcokkal való megküzdési stratégiáiról szót ejteni. És ha azokról őszintén lehetne beszélni, akkor egyáltalán nem biztos, hogy hangsúlyt kapna a mosdóba menetel ügye. Mert elhinnénk a pedagógusnak, hogy jól döntött.

Természetesen olyanra is van példa, hogy a pedagógus nem számol jól, és akkor se engedi ki a gyereket, ha az megszenvedi ezt a helyzetet, és olyankor tényleg lehet jogos a panasz. Felnőttként mi se szeretnénk, ha valaki az utunkba állna, amikor szólít minket a szükség. Ha ilyesmiről számol be a gyerek, esetleg többször is, mindenképp szót érdemel.

Mégis, azt gondolom, hogy kevésbé lenne éles a helyzet akkor, ha bíznánk a pedagógusokban, és olyan kapcsolat kialakítására törekednénk, amely a gyerek órai létezését – tanulással, evéssel, ivással, pisivel együtt is – olajozottabb és harmonikusabb működésre segítené.