„Lottyadtalanítás” ütemterv szerint: az anyaság fókusza mióta van a fenekünkön?

Van egy világ, ahol az az érték, hogy valaki úgy hord ki egy-két, akárhány terhességet, hogy annak nem marad látható nyoma. Mondjuk legfeljebb a gyerek (gyerekek) látszanak, de az mellékes tényező a gömbölyű anyapopsi mellett, ami formás maradt szuperanyun. Mert egy igazi nő simán megoldja ezt: nem reped, nem hízik, nem narancsbőrözik. És szülés után kívül-belül sebesen vissza is húzódik minden, pont úgy, olyanra, amilyen a gyerek előtt volt. Ügyesen regenerálódik. Mértani pontossággal gömbölyödik vissza itt, máshol meg visszakarcsúsítja magát. Három hét alatt természetesen, mert ha átlépi ezt a bűvös határidőt, jaj neki.

Elképzelem a nőket, ahogy terhesség előtt, közben erre rákészülnek, gyakorolnak. Ráfekszenek a ráncmentesítésre előre. „Lottyadtalanítanak” ütemterv szerint, mert az fontos. Fontosabb talán még annál is, hogy békében, harmóniában önmagukkal, a megváltozott családi formátummal, a világhoz adaptálódó csöpp kis teremtéssel az életükben, esetleg magukra, egymásra találjanak.

Elképzelem a nőket, ahogy gömbformájú fenekükre fókuszálnak a gyerek igényei helyett. Az egymásra csodálkozás helyett. Az új élet megérkezésének bűvölete helyett.

Aztán elképzelem a közelemben élő, nemrég szült nőket is, gondolatban keresem őket, ahogy popsit gömbölyítenek és tükör előtt csücsörítenek csíktalanul. Elképzelem, hogy (tökéletes) mellük, ami jottányit se változott, ha szoptatnak, ha nem – hetykén döfi át a tökéletesre vasalt, hányásmentes blúzukat. Pont úgy, mint azelőtt.

De ilyen nőt a hétköznapi életemben egyet se találok.

Én egy olyan világban élek, amelyben nagyobb a kíváncsiság bennünk arra, hogy vajon milyen lesz a kicsi arcocskája, ujjacskái, a füle formája, súlya és fejlődése. Milyen lesz a hangja, az illata, a nevetése, az ölelése, a szuszogása…. igen, nagyobb a kíváncsiság erre, mint a saját fenekünk szülés utáni paramétereire. Ebben a világban a várandósságot sokszor visszerek és naracsbőr kíséri. Meg szétrepedt bőr, meg foltok, besötétedett mellbimbók, hajhullás meg bokadagadás. Én egy olyan világban élek, ahol a legszuperebb felkészítés mellett is megviseli a szülés az anya testét és ha gyengédebben is bánik egyik-másik anyával a természet, teljesen nem tudja eltagadni a test azt, hogy életet dajkált, majd életet küzdött erre a világra. És ha nem a terhesség, nem a szülés nyit új horizontot test és lélek szintjén, akkor majd a gyerek gondozása megteszi azt biztosan.  

Vissza nem fordíthatóan tágít, látásmódot változtat a csillapíthatatlan gyereksírás és könnyek, az éjjelezés, a sosealvás, a hideg kávé, a fogzás, a bukás, az oltás, a láz meg a kiütések.

Ezek mentén a lélekre húznak striákat az aggodalmak, a „vajon hogy álljuk meg a helyünket anyaként”-kihívás.

De mondom, én egészen biztosan egy másik világban élek, és lehet, hogy az a normális, a kötelezően követendő példa, az a világ az etalon, ahol Y színésznőnek szülés után három héttel (is) bombateste van. X-nek meg olyan gömbölyű a feneke most és mindig és örökké, hogy meg se látszik rajta, hogy már két fiút is hordott a szíve alatt. Kettőt. Két fiút.

Elképzelem, hogy nekik, a fiúknak majd erről sző szép-igaz mesét az édesanyjuk, amikor már isszák a meséket. Az anyuci gömbölyű-maradt popsijáról, mert az akkora próba és teljesítmény volt akkor, hogy csodájára járt a világ. És persze majd később is a csodájára jár, hiszen ahogy a várandósság és a szülés is óvatosan bánt velük, X-et és Y-t nyilván a múló évek se környékezik meg.

Bomba és gömbölyű marad minden porcikájuk. Akárhány gyereket is hordtak a szívük alatt. De lehet, csak azért, mert nekik nem repedt, nem tágult a világuk (se).