Könnyebb takarékoskodni, ha látjuk, mennyit fogyasztunk – zöld kaland az erdei házikóban

Belvárosban lakunk, és bár a lakás méretéből adódóan nem nagy a havi energiafogyasztásunk, azért a köbmétereket és kilowattokat elnézve még így is jóval több, mint amennyiből könnyedén el lehetne éldegélni. A növekvő energiaárak okán is kiemelt téma mostanában a fogyasztás, ugyanakkor arról sem érdemes megfeledkezni, hogy nemcsak magunkat „zsákmányoljuk” ki, ha nem figyelünk eléggé, hanem a földet is. Azt hiszem, sokan vagyunk úgy vele mégis, hogy tudjuk mindezt, megvan az igény bennünk a változtatásra, mégsem megy, hogy akár az olyan apróságokra figyeljünk, minthogy a tojás főzővizével virágot locsoljunk, vagy éppen a fürdővizet használjuk a vécé öblítésére is. Talán az lehet ennek az egyik oka, hogy hiába tudjuk, az általunk használt energiák végesek, mégsem hisszük ezt el igazán, hiszen a városi életünkben minden automatizáltan érkezik, emberi léptékkel nézve korlátlan mennyiségben.

Elmentünk egy erdő közepén lévő kulcsosházba, hogy megtudjuk, milyen az, ha nem folyik a csőből a víz.

A házikó, ahova megérkeztünk a barátainkkal, szépen fel van szerelve, csak épp ez nem pont azt jelenti, amit a legtöbb szálláshelynél. Itt van két valóban szép cserépkályha, vannak kosarak, amelyekben fát lehet hordani a begyújtáshoz, és kannák is akadnak szép számmal, víz ugyanis a közeli forrásból hozható csak. Ebből, következik, hogy vécé helyett egy budit találhatunk, jó 100 méterre a házikótól. Igaz, palackos gáz van a kis tűzhely mellett, úgyhogy a fatüzelés csak a meleget szolgálta – és már ezért hálásak lehettünk. Ami a legérdekesebb, hogy áram sincs bevezetve, van viszont egy feltöltött akkumulátor, melyben néhány órára elegendő áram van. Innen lehet a telefont tölteni, és egy állólámpa is csatlakozik hozzá (ismét egy privilégium).

Amit megérzel, azt rögtön értékelni kezded!

A fenti mondatban foglalható össze röviden párnapos tartózkodásunk summája. Kicsit részletesebben, ott van mindjárt a víz: megérkezésünk után első programpontként el kellett caplatni a forráshoz, ott megtölteni az ivóvizes és egyéb – kézmosó és mosogatóvizes, mosdáshoz való – palackokat, majd miután szép lassan belecsordogált a víz, visszasétálni a súlyos palackokkal a házikóhoz. Ezek után persze nem folyattam úgy a mosogatóvizet, mint itthon, amikor lusta vagyok elzárni, és csak hagyom, hadd folyjon, amíg én a szivaccsal dörzsölöm a tányérokat. Persze nem is tudtam megtenni, mert egyedül végezvén a feladatot, kénytelen voltam az „első öblítővíz - második öblítővíz” gyakorlatot folytatni, ami jóval kevesebb folyadékot igényel.

 

Négy fő egyszeri étkezése utáni mosogatáskor még így vagy 15 liter víz fogyott. Biztosan lehetne ezen a mennyiségen is csökkenteni, ami azonban engem sokként ért, az maga a láthatóság volt: a szép nagy palack – ami teli volt friss vízzel a mosogatás előtt, és aminek a felhozatala jóval nagyobb erőfeszítést igényelt, mint mondjuk a csap kinyitása – üres lett a procedúra végeztével.

A számlán olvasható számok, legalábbis nekem megfoghatatlanok, azonban az üres ballon nagyon is kézzelfogható volt.

Az aksiból nyert áram, bár teljesen modern megoldás, mégis tökéletesen szembesített a saját hétköznapi pazarlásunkkal. Itt ugyanis az orrunk előtt volt a kb. 20*20*20 centis doboz, tudtuk, hogy az áramunk éppen annyi, amennyit a készülék el tud tárolni. Mivel téli kalandról van szó, természetesen már kora este kellett a fény, használtuk is a kis áramdobozt, de jóval ésszerűbben, mint a hétköznapokon a vezetékes áramot. Ha épp senki nem tartózkodott a szobában, lekapcsoltuk a villanyt, még ha tudtuk is, öt perc múlva visszatérünk. Ebben a rövid időben kincs lett a világosság. S ugyanígy voltunk a meleggel is. Bár fát nem kellett hasogatni, mégis, ha egy cserépkályhába gyújt be az ember, jobban magáénak érzi a meleget, és a fadarabokat is, amikből véletlenül sem akar többet használni, mint amennyi szükséges: iparkodtunk, hogy ne szökjön ki a meleg a nyitva hagyott ajtón.

Nem valami nagy bölcsességet akarok mindezzel mondani, hiszen tudom jól, élnek sokan, akiknek a fatüzelés és a kútról hozott víz a mindennapi valóság (volt), nem pedig egy hétvégi kaland. Viszont az is igaz, hogy az én generációmnak, azon belül is a városban élőknek – klímaszorongás ide vagy oda – nehéz igazán belátni, hogy tényleg veszély fenyeget, mert azt még mindig nem igazán érezzük a saját bőrünkön. Viszont ha nem úgy akarunk megismerkedni a takarékoskodással, mint ahogy Solymár lakóinak muszáj volt a vízhiányos napokon, érdemes időről időre elmenni néhány napra egy ilyen házikóba.

Amint hazaértünk, már kalibráltuk is át a termosztátot, és a mosdást is jóval kevesebb vízből oldom meg azóta. Csakhogy ismerem magam. Ahogy kopik az emlék, úgy lesz egyre több ismét a víz, úgy lesz egyre melegebb és világosabb itthon. Szóval a terv kész: negyedévente egy „nomád” hétvége talán helyreteszi még az én kényelmes, városi agyamat is!

Fotók: Szücs Boróka