Felhalmozni vagy minimalistának lenni? Bízzuk rá az idősekre!

Megosztó

Felhalmozni vagy minimalistának lenni? Bízzuk rá az idősekre!

Az utóbbi években a nemzetközi sajtóban, s most már a magyarban is sokat lehet olvasni az Amerikából indult, ún. minimalista életfilozófiáról, amely számomra a ma már több mint negyvenéves, Olaszországból indult slow life-mozgalom egy korszerű változatának látszik. De ez a divatos, modern szemlélet vajon mennyire adaptálható az idősebb korosztályra? 

A minimalisták azt vallják, hogy az életünkből a felesleges dolgokat (tárgyakat, nézeteket, gondolatokat) ki kell dobnunk, s egy nagyon egyszerű, lényegre koncentráló, lassú életet kell élnünk. A fogyasztás halmozó filozófiájával szemben pedig csak azt vegyük meg, ami tényleg szükséges, és cselekedeteinkkel a legkevesebb kárt okozzuk biológiai környezetünkben. Azt hiszem, a minimalista filozófia első olvasásra egy nagyon szimpatikus irányzat, azonban felmerül a kérdés, mi történik, ha bekerül az idősek világába?

Ahogy az irányzat terjed, egyre több cikk születik arról, hogy az időseink számára milyen feladatokat jelent ez a modern (még pontosabban posztmodern utáni) gondolkodás. Van olyan cikk, amelyik kifejezetten pontokba szedi, hogy hogyan tudunk a minimalista filozófia szerint időskorban jól és hatékonyan élni. Ezekkel a gondolatokkal gerontológiai szempontból három baj is van. Egyrészt az, hogy az idős ember, általában magasabb, nagyobb, krisztallizált intelligenciájával élesebben, pontosabban el tudja dönteni, hogy neki mire van és mire nincs szüksége, s ha ebben zavar mutatkozik, akkor ott minden bizonnyal valamilyen mélyebb lelki probléma (például kezdődő demencia vagy depresszió) keresendő – az időskori felhalmozásról egyébként külön cikket is írtunk.

Másrészt – különösen Közép-Európában – még mindig nagyon szűk a klasszikus „senior market”, azaz olyan széles körű fizetésképes szenior réteg, amelyik felhalmozhat, így a nyugdíj feletti korosztály számára viszonylag csekély a lehetőség arra, hogy a felesleges holmiktól megszabaduljanak.

Harmadrészt pedig – és ez talán a legfontosabb – ezek a „tanácsok” rendkívül banálisak. Hiszen mindenki tudja, hogy ha egy tárgyat (például egy szavatosságát vesztett gyógyszert vagy egy eltört csészét) már soha nem fogunk használni, azt ki kell dobni, mielőtt kárt okoz bennünk vagy másokban. Ugyanígy mindenki tudja, hogy ha az életkorunk, esetleg testtömegünk vagy a divat változása miatt egy már nem viselhető ruhát látunk a szekrényben, vagy a szemünk romlása miatt már nem használható digitális eszköz kerül a kezünkbe, azt érdemes kidobni, vagy el kell ajándékozni annak, aki használni szeretné.

Ugyanez a helyzet a minimalisták tanácsaival a virtuális világot illetően is. Azt javasolják, hogy tegyünk rendet számítógépünk képernyőasztalán, töröljük le a felesleges fájlokat, s rendezzük csoportokba a fontosakat, akár úgy is, hogy külön winchesterre mentjük őket. Csatlakozzunk le azokról a programokról, amelyeket már biztosan nem akarunk használni, s töröljük is le őket, mert csak a helyet foglalják. Vajon létezik-e ember, aki nem így cselekszik időnként a saját számítógépén? Ezeket a példákat látva azt hiszem, még erősebb lehet a gondolatunk arról, hogy

a minimalizmus voltaképpen magának a működő, praktikus, értelmes emberi létnek a filozófiája, amelyet minden egészséges és értelmes ember, köztük az idősek is gyakorolnak – tehát olyan dolog, ami természetes, egy szót sem kell róla beszélni.

Ráadásul létezik egy komoly veszély is: a minimalisták önkorlátozó, „mindent csökkentő” filozófiája oda is vezethet, hogy az ember mániákusan keresi a feleslegest, s egy „kidobásrögeszme” kezd el uralkodni a személyiségében. Ez a felhalmozás (hoarding)-gondolkodás 180 fokos ellentéte, de ugyanúgy rögeszme, mint azoké, akik annyi tárggyal veszik magukat körül, hogy a végén már mozogni sem tudnak lakhelyükön.

A filozófiai programok és programpontok helyett tehát a leghelyesebb, ha magukra az idősekre bízzuk azt, hogy életükben mit tartanak feleslegesnek és mi az, amihez ragaszkodnak, hiszen senki sem szereti, ha életprogramot adnak neki, miközben jól érzi magát. Az egyetlen feladatunk idős hozzátartozónk személyes tárgyaival kapcsolatban az, hogy tiszteletben tartjuk azokat, és idős hozzátartozónknak csak akkor adunk tanácsokat, ha látjuk, hogy valóban elkeveredett az életében, és esetleg valamiféle betegség kezdődhet el felhalmozó életmódja következtében. De akkor mindenképpen, s kellő tapintattal…

Ajánljuk még:

Nem mindig szükséges, olykor csak jólesik, avagy miért lop, aki lop?

Vajon mi mozdítja egy ember kezét a lopásra? Ezen gondolkodtam, miután megnéztem a Csecsebecsék című, Netflixen látható sorozatot. Aztán kutatást végeztem ismeretségi körömben és úgy tűnik: semmiféle trauma, sem különösebb elhajlottság nem kell ehhez. Mintha átlagos lenne, mennyien, mennyi mindent lopnak.

 
X
Már követem az oldalt