Kitaposott papucstól a pipaszurkálóig – túl az emlékek megőrzésén mit kezdjünk a hagyatékkal?

Család

Kitaposott papucstól a pipaszurkálóig – túl az emlékek megőrzésén mit kezdjünk a hagyatékkal?

Amióta a minimalizmust nem csupán egyféle stílusirányzatként értelmezzük, de sok okból ez az irányzat a környezetvédelmet is szolgálja, egyre gyakrabban merül fel kérdésként, hogy mi történjen a hagyatékkal.

 

Jó néhány éve már, hogy egy ismerős házaspár mindkét tagja szinte egyszerre, de legalábbis közel egy időben veszítette el idős szüleit. Egyszerre két hagyaték, két egész háztartás minden tárgya, minden ingatlan és minden ingóság a nyakukba szakadt.

Igen, ezzel a túlzó hasonlattal lehet a legjobban kifejezésre juttatni azt, ahogy ezt megélték. Mert ők (sok más sorstárshoz hasonlóan) nem tudtak mit kezdeni (az ingatlanon felül) ezekkel a földi javakkal. A jussal, ami olyan volt, amilyen. Egyszerű emberek egy életen át használt, gyűjtött, fontosnak érzett tárgyai. Pont olyanok, amilyenek bármelyikünk háztartásában e pillanatban is ott lehetnek.

Túl a lelki megrázkódtatáson és a gyász kellős közepén, bénultan és elveszetten sok minden másra kellett fókuszálniuk. A legkevésbé sem volt erejük arra, hogy a hagyatékot aprólékosan feltérképezzék, szortírozzák és ésszerű döntéseket hozzanak.

Ha jól emlékszem, a tárgyak – jellemzően a bútorok – jelentős részét egyszerűen meghirdették, eladták vagy elajándékozták. A maradékot meg kidobták.

Néhány egészen személyes tárgyon és néhány könyvön kívül megszabadultak mindentől. A hagyatéki tárgyak nélkül is zsúfolt volt az otthonuk, de két család, két teljes háztartása, két teljes élet minden kisebb-nagyobb tárgyának megjelenése olyan káoszt okozott, amivel nem akartak hosszasan együtt élni. Bíbelődni, nézegetni, kerülgetni a felesleges lomokat. Mert mindent nem lehet érzelmi alapon megőrizni.

Nem lehet minden emlék.

Kikerült ezért viszonylag gyorsan minden a lakásból, és akkor még nem volt ennyire erőteljes szempont a környezet terheinek csökkentése. Ami nem kellett, nem képviselt se pénzbeli, se érzelmi értéket, az gond nélkül a szemétben végezte.

Nemcsak ruhák, (sok-sok zsák ruha) de edények, fazekak és lábosok, krumplitörő, nokedliszaggató, ép és csorba bögrék, poharak, mindenféle anyagból készült és ismeretlen szempontból őrizgetett dobozok. Üres tégelyek, üvegek és üvegcsék, gyógyszeres fiolák. Milliónyi ajándéktasak, nejlonszatyrok, táskák, gyertyatartók. Ágyneműk és lábbelik is. A kitaposott, évek óta sarkalásra váró csizmák mellett ment több tucat szandál, körömcipő és papucs is. És nem csak azért, mert az örökösök lábmérete eltért, azért is, mert akkor még úgy érezték, nem szívesen bújnának felmenőik cipőjébe. Tejesen más úton járva, másféle lábbelit húztak a lábukra.

Használt cipőt eladni-elajándékozni? Akkoriban éppen egy más által már viselt lábbelit felkínálni akkor is kínosnak tűnt, ha az adott cipő egyébként jó állapotban volt és csak mérsékelten tűnt divatjamúltnak. Egyébként is túl sok cipője volt ott mindenkinek, nem volt igazán befogadó a közvetlen környezetben senki cipőadományra. Ahogy a nokedliszaggató se kellett senkinek.

Most viszont belefutottam az egyik közösségi oldalon egy posztba, ahol a posztot író személy segítséget kér, mit kezdjen a hagyatékkal.

Ebből is látszik, hogy ma is lehet ez gond, sőt – ha a környezetvédelem szemszögéből nézzük, ahol fontos az értékmentés, hogy minden tárgyat a lehető legtovább használjuk, tartsunk benn körforgásban – még inkább.

Mert ma már lelkiismereti kérdést okozhat a nem kívánt tárgyak további sorsa.

Szembe kell néznünk azzal is, hogy a legtöbb hagyaték nem képvisel nagy értéket. Régi, egy élet mindenféle szagát magába fogadó bútorok, fényét vesztett berendezési tárgyak, kopott ágyneműk és viseltes ruhák, semmire se jó kacatok, személyes használati tárgyak, elromlott háztartási gépek és szerszámok kerülnek az utódokhoz. Mindenféle szempontból teher, amivel foglalkozni kell.

A tárgyak nagy részét azért talán felszívják az adományboltok, ingyenes internetes börzéken is el lehet passzolni jónéhány dolgot, de a szemét az szemét… senki sem szeretne kacatot hazavinni.

Kicsit módosítom kell az előbbi gondolatot, mert hiszen ami valakinek szemét, az még másnak érték (akár kincs is) lehet, csak nem biztos, hogy rövid időn belül létrejön a szerencsés egymásra találás. Addig meg gond a tárolása: a „valamikor majd jó lesz valakinek”-tárgyak elhelyezése.

Valójában a poszt alatt sem találtam egységes megoldást erre a kérdésre, mert az adományboltokon, ingyenesen elvihető hirdetések feladásán vagy jótékonysági intézményeken felül nem sok ésszerű, hatékony ötlet érkezett.

Ráadásul az intézmények is csak jó minőségű bútorokra, használható, működőképes tárgyakra, eszközökre nyitottak (és ez érthető) – de a kacatok elhelyezésére – a hulladékudvarokon felül – nem találtam igazi forgatókönyvet.

Sok, túl sok tárgy vesz körbe minket és ezen meglehet, idejében érdemes foglalkoznunk. Jó lenne közösen is gondolkodnunk  rajta, mert ugyan én magam is foggal-körömmel ragaszkodom a Dédótól örökölt sodrófához és egy lepattant zománcú fedőhöz, mégis tudom, hogy nem minden örökség, ami hagyaték.

Az örökség egy részét, mégha meg is szeretnénk tartani, sokszor rendbe kell tenni, és ez nem is mindig egyszerű művelet

Ajánljuk még:

7 súlyos hiba, amire nagyszülőként figyelni kell

„Anyósommal egészen addig tökéletes volt a kapcsolatom, amíg a kisfiam meg nem született” – sok családi rémtörténet kezdődik így. A problémafelvetés jogos: amikor megszületik egy gyerek, a szülő és a nagyszülő életében is teljesen új élethelyzetet teremt. Egyik félnek sem könnyű, hiszen mindenki kezdő az új szerepében, amibe időbe telik beletanulnia. A szülői szerepből a nagyszülői szerepre való áttérés azonban kihívásokkal, buktatókkal tarkított.