Szeretem az embereket. Szeretem, hogy mindenki más, élvezem, hogy mindenki tud újat mutatni, érdekeset mondani, lenyűgöz, ha valakitől tanulhatok, elgondolkodtat, ha az enyémtől eltérő a véleménye. Nem lételemem a vitatkozás (sőt!) de egy okos érvelés szabályosan feldob, be kell vallanom, szórakoztatnak a kristálytiszta logikák, a parádés elmék.
Régóta foglalkoztatnak az internet különböző színterei is. Foglalkoztat, milyen kapcsolódási pontok mentén tehetünk szert elvi közösségekre, barátra, társra, virtuális ismeretségekre, hogyan kerülünk egymással kapcsolatba, és miért. Még egyetemista voltam, amikor szárba szökkent idehaza a blogszcéna, akkoriban az online módból sokan valóságosra is váltottunk, többeket ismerek így én is, sőt, máig tudom, ki mit csinál, merre él. Ezek a kapcsolatok egymáshoz kommentelésből, levelezésekből indultak, és később is azok mentén formálódtak.
Ha megkérdeznétek, mit szeretek a legjobban a világból, azt mondanám, most is, mint 20 éve: emberezni. Ez a hobbim. Ezek után talán nem különösebben váratlan, hogy feketeöves kommentolvasó vagyok. Néha megunom, és lejövök a szerről, de időről-időre újra felfedezem magamnak ezt az – egyre kevésbé hasznos – időtöltést.
Kicsit olyan, mint a bolhapiacozás: egyre kevesebb a „kincs”. Ennek persze oka, hogy ha sokat csinál valamit az ember, megkopik a varázs: talán az ismétlődő minta miatt egyre kevésbé hoz lázba a kínálat. Másrészt maga a kínálat is hatalmasat változott, és szomorúvá tesz, de nekem úgy tűnik, hogy nem a jó irányba.
Vannak nagyágyúk, akik zseniális humorral és visszafogott okossággal űzik a műfajt: kedvenceim, akiknek a hozzászólása olykor nagyobb like- és hozzászólásszámot generál, mint az eredeti poszt – de ez a ritkább. Én most nem róluk fogok írni. Sajnos.
Mert együtt tudok élni a dologgal, hogy a vélemény az könnyű, az mindenkinek van, és nincsenek álmatlan éjszakáim azok miatt, akik néha nekifutnak megugrani a „15 perces hírnév”-kihívást. Különben azok miatt se, akik gyakran.
Az értetlenségemet azok váltják ki rendre, akik ítélkeznek.
Akik természetszerűleg nem tudnak, nem tudhatnak minden részletet egy adott történetből, de a fantáziájukból ezt bármikor kipótolják, és képesek ezekhez a fikciókhoz hozzászólni.
Azok, akik úgy kezdik: nézd, én nem akarok beleszólni/most biztos nem fogtok velem egyetérteni; majd beleszólnak vastagon és az első reakcióra felbátorodva meggyőzik magukat, hogy tessék, mennyire igazuk volt!
Azok, akik minősítenek: ötezer karakter elolvasását követően mindenkit magabiztosan és írásban jelzős szerkezettel jelölnek. Lásd: közepes férj, jó apa, szar anya, hülye ribanc, minekmentoda.
Azok, akik mindent jobban tudnak: akik szerint annak a betegségnek biztosan oka van! Vagy mert előbb kellett volna szülni! Nem kellett volna elválni! A gyerek az első! A házasságon dolgozni kell! Kompromisszum nélkül nincs kapcsolat!
Azok, akik meggyőzhetetlenek: ők látták, ők tudják, a szomszéd is megmondta, az internet is megírta, a tévé is bemondta. Kész, passz!
Azok, akik azonnal átlátják a faramuci helyzeteket, de készek kisegíteni megrekedt embertársukat a kátyúból egy-egy okos tanáccsal, önzetlenül.
Hála, hála, hála!
Tényleg.
Mert tulajdonképpen számomra az ilyen hozzászólások kifejezetten hasznosak. Sokat segítenek annak tudatosításában, hogy a hétköznapokban se felejtsem el: mennyire szűk lehet a világ, ha címkék, skatulyák és ítéletek közül nézik.
Ajánljuk még:
„Mama, ne kommentelj a képem alá!” – avagy hogyan tanítsuk az idősebbeket a felelős internethasználatra?
„Kifakulok a kapcsolatban, ha a mellettem élő nőnek nincs akarata”
„Világszerte csökken a koncentrációs képesség” – interjú Steigervald Krisztián generációkutatóval
