Elhunyt szeretteink utat találnak hozzánk: a kék szegélyű bögre története

Megosztó

Elhunyt szeretteink utat találnak hozzánk: a kék szegélyű bögre története

Elvesztettem a nagymamám. Ha azt mondanám, „fel voltunk rá készülve”, hiszen „évek óta beteg volt”, hazudnék. Nem hiszem, hogy az ilyenre fel lehet készülni. Még akkor sem, ha másfél éven át mást sem csinál az ember, mint felkészül. Mert már nem ismert meg. Mert hallucinációk sora gyötörte. Mert már nem bírt felkelni az ágyból. Mert kevesek voltunk, állandó felügyelet alá szorult. Abban az időszakban nem tudtam eltávolodni a tényektől. Nem láttam tovább a végnél, mert ott volt előttem egy hatalmas fal, amit nem tudtam se megérteni, se átlépni, se lerombolni. Most viszont, egy évvel, két hónappal és tizenhét nappal később, már igen.

Előfordult, hogy azt érezted, a szeretteid fentről üzennek neked? Hogy kapcsolódnak hozzád, még ha te nem is látod őket? Nincs igazság ezekben a kérdésekben, mindenki mást gondol. Az utóbbi időben viszont különleges élményekkel gazdagodtam, és bár nincs továbbra sem válaszom, nem is ígérhetek semmit, de elmesélem, velem mi történt – a tapasztalataidra és a hitedre bízom, mit látsz meg bennük.  

Huszonöt évvel ezelőtt, amikor megszülettem, a nagymamám egy háromcentis pozsgafa tövet ajándékozott az egyik rokonunknak. Az volt az egyik kedvenc növénye, a konyhában tartotta mindig. A pozsgafa rendkívül masszív, strapabíró és szívós levelekkel van megáldva, akár hetekig is kibírja víz nélkül, igazi különc a növények világában – pont, mint a nagymamám az emberek világában. Én mindenképp annak láttam. A pozsgafa, ha rosszul szeretik, túlöntözik vagy épp tűző napra teszik, csendben elpusztul, nem bírja a túl sok törődést. Másképp kell szeretni. Hosszú évek kellenek ahhoz, hogy egyáltalán pár centit nőjön, ahhoz pedig igazi csoda kell, hogy virágokkal ajándékozza meg a környezetét.

Viszont az a háromcentis tő, talán a szerencse és a véletlen találkozásával, talán a sors összjátékával, talán a fentiek irányításával, de valahogy hozzám került közvetlenül a nagymamám halála után. Véletlenül, a semmiből, mondhatni magától. Huszonöt évvel később, nagyjából kilencven centivel magasabban, húsz kilóval nehezebben. A körforgás beért.

Hogy mindez véletlen volna? Előfordulhat. Jelentéktelen apróság? Könnyen meglehet. Belemagyarázás? Elfogadom. De az a pozsgafa, ami immár kilencvencentisen a nappalimat ékesíti, mindennél többet jelent nekem, és valahányszor ránézek, egy kicsit mindig elmosolyodom, láthatatlanul kapcsolódom, és eszembe jut minden, ami csak a nagymamámmal kapcsolatban eszembe juthat. Tudom, talán furcsa ez, de képes megnyugtatni. Van valamim tőle.    

 
Fotó: Ács-Fehér Kinga

A második történetem egy kicsit más, talán bensőségesebb. A nagymamám hagyatékát rendezgettem egy délután; dobozoltam, válogattam, rendszereztem a műgyűjteményét. Épp egy könyvespolcot pakoltam, egymás után emelgettem le a vaskos, régi könyveket a helyükről, majd egyszer csak megpillantottam egy kék szegélyes, fehér alapú bögrét. Amikor a kezembe vettem, csak akkor láttam, hogy egy gondosan összehajtott papírdarabot rejtett el benne, ki tudja, mikor. Nem vettem ki a lapot a bögréből, de így is el tudtam olvasni az első sort, amit a jellegzetes, dőlt kézírásával írt: „Ne dobjátok el!”

Levert a víz, mert nem voltam felkészülve arra, hogy „beszélgetni fogunk”. A sárgás papír kihajtogatásánál körbe is tekintettem, hirtelen nyolcezer szempárt éreztem magamon, a fejem búbjától a kisujjam hegyéig mindenhol. Bensőséges pillanat volt, nem éreztem még ahhoz foghatót. Kétoldalnyi szövegben rögzítette, hogy miért olyan becses számára ez a bögre, beavatott egy olyan történetbe, amit nem hiszem, hogy valaha is megosztott valakivel. Hektikusabb volt a kézírása azokban a sorokban, amikben azt taglalta, miért nem lehet a bögre történetét soha, de soha, de soha elfelejteni.

Az maradjon az én titkom, hogy mi volt a bögre története, miért volt a nagymamám számára különösen értékes. Annyit viszont elárulok, hogy akkor, ott, azzal a bizonyos kék bögrével és a hozzá tartozó levéllel a kezemben megértettem valamit. Az életnek nincs vége soha, különböző formában vagy dimenzióban újból és újból bekapcsolódik a körforgásba. A mi körforgásunkba. Mint a magot hullajtó virág vagy mint a vizet hajtó malom.

Megnyugtatott a tudat, hogy az élet életet szül. Meghalni képtelen, újra feltámad, belekapaszkodik a gyökerekbe, a tárgyakba, a szeretett emberek emlékébe.

És persze pozsgafákba, kék szegélyű bögrékbe.

Ajánljuk még:

ÍZEKBE ZÁRT EMLÉKEINK: ÖRÖK FOGÁSOK, AMIK AZ ŐSÖKHÖZ KÖTNEK
MESSZIMAMA ÉS A MAMA – IKONIKUS NAGYMAMÁK, AKIKBEN EGY DOLOG KÖZÖS
HADD MESÉLJEK NEKED MOST, HA MÁR KORÁBBAN NEM TUDTAM – LEVÉL A NAGYMAMÁMNAK