Előfordult, hogy azt érezted, a szeretteid fentről üzennek neked? Hogy kapcsolódnak hozzád, még ha te nem is látod őket? Nincs igazság ezekben a kérdésekben, mindenki mást gondol. Az utóbbi időben viszont különleges élményekkel gazdagodtam, és bár nincs továbbra sem válaszom, nem is ígérhetek semmit, de elmesélem, velem mi történt – a tapasztalataidra és a hitedre bízom, mit látsz meg bennük.
Huszonöt évvel ezelőtt, amikor megszülettem, a nagymamám egy háromcentis pozsgafa tövet ajándékozott az egyik rokonunknak. Az volt az egyik kedvenc növénye, a konyhában tartotta mindig. A pozsgafa rendkívül masszív, strapabíró és szívós levelekkel van megáldva, akár hetekig is kibírja víz nélkül, igazi különc a növények világában – pont, mint a nagymamám az emberek világában. Én mindenképp annak láttam. A pozsgafa, ha rosszul szeretik, túlöntözik vagy épp tűző napra teszik, csendben elpusztul, nem bírja a túl sok törődést. Másképp kell szeretni. Hosszú évek kellenek ahhoz, hogy egyáltalán pár centit nőjön, ahhoz pedig igazi csoda kell, hogy virágokkal ajándékozza meg a környezetét.
Viszont az a háromcentis tő, talán a szerencse és a véletlen találkozásával, talán a sors összjátékával, talán a fentiek irányításával, de valahogy hozzám került közvetlenül a nagymamám halála után. Véletlenül, a semmiből, mondhatni magától. Huszonöt évvel később, nagyjából kilencven centivel magasabban, húsz kilóval nehezebben. A körforgás beért.
Hogy mindez véletlen volna? Előfordulhat. Jelentéktelen apróság? Könnyen meglehet. Belemagyarázás? Elfogadom. De az a pozsgafa, ami immár kilencvencentisen a nappalimat ékesíti, mindennél többet jelent nekem, és valahányszor ránézek, egy kicsit mindig elmosolyodom, láthatatlanul kapcsolódom, és eszembe jut minden, ami csak a nagymamámmal kapcsolatban eszembe juthat. Tudom, talán furcsa ez, de képes megnyugtatni. Van valamim tőle.
A második történetem egy kicsit más, talán bensőségesebb. A nagymamám hagyatékát rendezgettem egy délután; dobozoltam, válogattam, rendszereztem a műgyűjteményét. Épp egy könyvespolcot pakoltam, egymás után emelgettem le a vaskos, régi könyveket a helyükről, majd egyszer csak megpillantottam egy kék szegélyes, fehér alapú bögrét. Amikor a kezembe vettem, csak akkor láttam, hogy egy gondosan összehajtott papírdarabot rejtett el benne, ki tudja, mikor. Nem vettem ki a lapot a bögréből, de így is el tudtam olvasni az első sort, amit a jellegzetes, dőlt kézírásával írt: „Ne dobjátok el!”
Levert a víz, mert nem voltam felkészülve arra, hogy „beszélgetni fogunk”. A sárgás papír kihajtogatásánál körbe is tekintettem, hirtelen nyolcezer szempárt éreztem magamon, a fejem búbjától a kisujjam hegyéig mindenhol. Bensőséges pillanat volt, nem éreztem még ahhoz foghatót. Kétoldalnyi szövegben rögzítette, hogy miért olyan becses számára ez a bögre, beavatott egy olyan történetbe, amit nem hiszem, hogy valaha is megosztott valakivel. Hektikusabb volt a kézírása azokban a sorokban, amikben azt taglalta, miért nem lehet a bögre történetét soha, de soha, de soha elfelejteni.
Az maradjon az én titkom, hogy mi volt a bögre története, miért volt a nagymamám számára különösen értékes. Annyit viszont elárulok, hogy akkor, ott, azzal a bizonyos kék bögrével és a hozzá tartozó levéllel a kezemben megértettem valamit. Az életnek nincs vége soha, különböző formában vagy dimenzióban újból és újból bekapcsolódik a körforgásba. A mi körforgásunkba. Mint a magot hullajtó virág vagy mint a vizet hajtó malom.
Megnyugtatott a tudat, hogy az élet életet szül. Meghalni képtelen, újra feltámad, belekapaszkodik a gyökerekbe, a tárgyakba, a szeretett emberek emlékébe.
És persze pozsgafákba, kék szegélyű bögrékbe.
Ajánljuk még:
ÍZEKBE ZÁRT EMLÉKEINK: ÖRÖK FOGÁSOK, AMIK AZ ŐSÖKHÖZ KÖTNEK
MESSZIMAMA ÉS A MAMA – IKONIKUS NAGYMAMÁK, AKIKBEN EGY DOLOG KÖZÖS
HADD MESÉLJEK NEKED MOST, HA MÁR KORÁBBAN NEM TUDTAM – LEVÉL A NAGYMAMÁMNAK
Nagymamám konyhája, avagy átjáró a mértékletes, egyszerű életbe
A nyári konyhába szinte magától besétált a borsó, olyan közel volt egymáshoz a kint és a bent.
