Család

Hadd meséljek neked most, ha már korábban nem tudtam – levél a nagymamámnak

Már elmentél. Fel, a csillagok mögé, de tisztán emlékszem mindenre. Hadd meséljek neked most, ha már korábban nem tudtam. Megmagyarázhatatlanul lett vége mindennek, vagy csak én hiszem ezt? Talán mindegy is, most inkább arra kérlek, hogy figyelj jól, mert ez fontos lesz. Sokszor akartam már elmondani.

Az utolsó órákban ott álltam a kórházi ágyad mellett, és csak néztelek. A ráncaidat, az alagutakat az orcádon, a redőket, a csukott szemedet, a szőke szempilládat, az elernyedt szádat, az ősz hajadat és a lesoványodott, eres kezedet, ami régen a hajamat fésülte, mert mi így kezdtük a napot, emlékszel? Felültem a konyhaszékre – igazából felsegítettél, mert még fel sem értem, olyan kicsi voltam –, aztán megfésülted a derekamig érő szőke hajamat, majd gondosan befontad. Kiválasztottam egy hajgumit, hiszen tudod: minden napra mást. Mosolyogtál, így indítottad a napot, amikor hosszú vacillálás után végül csak a kezedbe nyomtam a gumit. Titkon persze olyan hajgumikat akartam, amiket te is hordtál. Nagylányosokat. Amikor megkaptam a tiedet, büszke voltam. Rettentő büszke.

Szerettem ezt. A napi rutint. Kisgyerekként te voltál a rutinom. Mondhatjuk azt is, hogy a biztonságom. Befontad a hajam, jöttél értem az oviba, megkérdezted, mit szeretnék enni, és egyszer azt is mondtad, hogy ketten megrajzoljuk a világ legszebb órarendjét. Igazad volt: a világ legszebbje lett. Fogadok, hogy erre te már nem emlékszel! Én is csak egy jelentéktelen, átlagos pillanatnak hittem akkor, aztán nézd: még most is bennem él.

Hogy én hogy csodáltalak!

Olyan gyűrűket akartam, amiket hordtál, sötétrózsaszínre festett körmöket és hosszú, begöndörített, szőke loknikat, amilyen neked is volt, ezért aztán mindenben utánoztalak, tényleg mindenben, még az olvasásban is. Merthogy állandóan olvastál. Mindig ott volt a könyv a kezedben, faltad a sorokat. Emlékszel, amikor a nyári éjszaka halványan pislákoló fényében olvastunk? Én igen. 7 éves lehettem. Már akkor együtt olvastunk. Ahogy nőttem fel, ez ritkulni látszott, külön kezdtünk olvasni, és csak megkérdeztem, mit olvasol épp. Ez bánt. Nagyon.

Közben pedig állandóan nyavalyogtam, talán a tinédzserkor miatt, ki tudja, egy istenért sem akartam megenni, amit főztél, mert „zsíros”, meg „bocskortalp” – ezeket mondtam mindig. A világból is kikergettelek, de tudod-e, hogy a császármorzsát csak úgy tudom megenni, ahogy te csináltad? Gríz nélkül? Azóta is a legkedvesebb ételem. Persze megtanítottál rá, te hogy csinálod, de rájöttem: nem lesz ugyanaz.

Ezeken gondolkodtam, míg néztelek, ahogy ott fekszel az ágyban a hófehér, kórházszagú paplannal betakarva. Csak a sápadt arcod látszódott ki, meg a két gyönge kezed. Néztem a szemedet, ami akkor csukva volt, néztem, hogy még a szemhéjad is ráncos, és rájöttem, egy pillanat alatt váltál öreggé. Nem vettem észre, vagy nem akartam észrevenni? Valahogy kifolyt a mindennapokból. Eltűnt az árnyékban. Pedig te voltál a legerősebb, a legbölcsebb, tőled vettem át mindent, ami vagyok. Neked köszönhetek mindent, amit szeretek. Belőled építkeztem, belőled formálódtam. Nem mondtam, de remélem láttad.

Azt is mondtad, a könyvekben ott a válasz mindenre, de arra, amit akkor éreztem, meg azután, nincs. Szerettem volna újra gyerek lenni, és hinni abban, hogy a halál órája nem fog jönni, mert nem kérjük, és hogy ez ilyen egyszerű, mint minden, amit gyerekkoromban neked köszönhettem. Igazságtalan az élet, Mami. Igen, az. Vagy legalábbis: nagyon az tud lenni. Én egyszer sem láttalak sírni 24 év alatt, pedig sírhattál volna nyugodtan, neked meg ezerszer kellett végignézned, ahogy taknyosra bőgöm magam. Az ezeregyedik az most van.

Az egyetlen, aminek örülök, hogy benne maradtál az összes mozdulatomban. Hogy ugyanabba a helyi lapba írok, amibe te, és hogy ugyanannál az íróasztalnál dolgozom a jó öreg kotyogósoddal. Van abban szép is, hogy a múlt önmagát ismétli, ugye tudod? Ezt már nagyon el akartam mondani.

Nyugodj békében.

Ajánljuk még:

Puccs sétapálcával – egy titkokat rejtő Baross utcai ház története

Baross utca, a végeláthatatlan. Ugyan nem főút, nem is túl széles, mégis meghatározó forgalmat bonyolít emberemlékezet óta, a Kálvin teret köti a Fiumei úttal. Józsefváros fő ütőerének elején járunk, épp a Wenckheim-palota mögött, de egy egészen más hangulatú, szomorkás, sötét sarokházban. Egy időben sokat jártam itt, főiskolai legjobb barátnőm lakott a másodikon. Lakásába soha az életben nem sütött be a nap, simán aludtunk délután kettőig az örökös félhomályban. Az előtérben derengett pár négyzetméteren a tán Zsolnay csempe szokatlan fényű halványzöldje, egyébként semmi nem maradt a századelő vélhetően virágosabb korából. Aztán házkutatásaim során egyre gyakrabban merült fel a Baross utca 28. címe. Gondoltam, utánanézek kicsit.

 

Már követem az oldalt

X