Ízekbe zárt emlékeink: örök fogások, amik az ősökhöz kötnek

ZónánTúl

Ízekbe zárt emlékeink: örök fogások, amik az ősökhöz kötnek

Ízek, illatok és dallamok is felidézhetnek olyan emlékeket, amiket bár a szívünkben őrzünk, hajlamosak vagyunk elfelejteni. Ilyen például a nagymamáink főztje, a húsleves, a zsíros kenyér és a hájas tészta, amiről egyetlen fogyókúra vagy diéta miatt sem mondanánk le. Egy falat képes visszarepíteni bennünket a gyerekkorunkba. Velem legalábbis ez történt.

A nagyszüleimnél mindig délben ebédeltünk. Főleg az anyai nagyszüleimre volt ez jellemző: a déli harangszónál már mertük a levest. Mindig a kedvenc tányéromból kanalaztam az utánozhatatlan húslevest – olyan volt, amilyet csak a nagymamák tudnak készíteni. Tele volt ízzel, zöldséggel és csigatésztával; a májat mindig megkaptam, azt az egy belsőséget voltam hajlandó megenni. Közben szólt a rádió, meghallgattuk a híreket, majd következett a Ki nyer ma?, a mai napig emlékszem a műsor szignáljára. Ahogyan a kakaó ízére is, amit esténként, lefekvés előtt ittunk mindig, amikor ott aludtunk. A tejet felforraltuk a tűzhelyen egy kis piros lábasban, abba ment a kakaó és a kristálycukor. Vagy csak egyszerűen ittunk egy bögre cukros tejet mesenézés közben.

A másik nagymamám meg imádott süteményeket sütni. A hájas tésztája a saját szilvalekvárjával utánozhatatlan volt, ahogy a kelt tésztáit (a lekváros buktákat és túrós batyukat) is imádta az összes unokája. A mákos és diós hajtott pedig nem hiányzott soha az ünnepi asztalról. És olyan jó volt nézni, ahogy a széles metéltet darabolta egy feketenyelű kiskéssel – főleg, mert tudtuk, hogy mákos tészta lesz belőle!

Mindkét nagyimnál szerettem ebédelni, másként főztek, mint az édesanyám. Az ételekben ott volt az a plusz, a szeretet, a történelem és a rutin:

a semmiből is tudtak készíteni valamit, és az a valami akkor a legfinomabb volt a világon.

Zsírt használtak és szalonnát, csak nagyjából vagdosták le a húsról a kövér részeket, mi meg nemigen „finnyáztunk”, akkor még nem számoltuk a kalóriát és nem is sejtettük, hogy a szénhidrát később az egyik legnagyobb ellenségünkké válik. Nagy kedvencem volt például a csirke bőre – a rántott csirke combjában alighanem az ízlett a legjobban. És „kétpofára” ettük az abált szalonnás katonákat friss, puha fehér kenyérrel, paradicsommal és paprikával, de azt sem bántam, ha a szalonna helyett tepertővel díszíthettem a kenyérkockákat.

Emlékszem, a nagymamám sokszor mesélte, hogy cukros kenyeret ettek, amikor nem volt más, én meg kikerekedett szemmel hallgattam gimnazista koromban sokadjára, mert annyi szénhidrátot akkoriban már nemigen mertem volna megenni talán egy hét alatt sem. Ha olyan volt, szalonnát ettek kolbásszal és tepertővel, máskor meg alig ettek húst, mégsem lett semmi bajuk tőle. Kevesebbet betegeskedtek, viszont annál jobb ízűen étkeztek!

Megváltozott az életmódunk, ez nem vitás. Míg a nagymamáink és az ő nagymamáik főleg a földeken dolgoztak, több fizikai munkát végeztek, de legalább is sokkal inkább a természet közelében éltek, falvakban, kisebb településeken, addig ehettek szinte bármit, hiszen valahogy le is mozogták a felesleget – a munkát pedig nem is bírták volna máshogy. Átalakult a társadalom, egyre többen költöztek a városokba, a gyaloglást, a mozgást pedig felváltotta az autó, a tömegközlekedés és a kényelem. A lift, a házhoz rendelés és az internet. Ezzel párhuzamosan pedig átalakult az étrendünk is, amire folyamatosan hat valamilyen egészségtudatosságot hirdető irányzat. Ugyanakkor manapság is nehéz elképzelni finomabbat a gondosan elkészített házi ételeknél.

 
Fortepan / Ebner

Az egészségünk természetesen mindennél fontosabb, egye mindenki azt, amit szabad, ami nem árt neki – ezt nem vitatom. Ahogyan azt sem, hogy a sportnak az életünk részévé kell válnia. Én is odafigyelek arra, mit eszem, és ha hagyok is egy-egy hónap pihenőt, rendszeresen sportolok. Nem vágyom a cukros kenyérre, vagy hogy minden nap szalonna legyen vacsorára. De arra sem, hogy „agyonkíméljem” vagy inkább „agyonsanyargassam” magam.  Jó lenne olyan világban élni, ahol nem kíséri bűntudat, ha néhánapján jóízűen beleharapok egy szelet lilahagymával díszített zsíros kenyérbe vagy éppen cukros tejet iszik egy gyerek – mert ezek nem csak ételek, ezek generációkat összekötő emlékek, érzéseket keltő ízek.

Pár hete egy kisebb városi rendezvényen voltunk, ahol az előbb említett zsíros kenyér volt a „menü”. Ettem belőle két szeletet – nagyon jól esett. A zsír házi volt, a kenyeret kézműves pékségben sütötték. Házi szörpöt ittam hozzá. Pirosat.

Egy pillanatra megint gyerek voltam és ott ültem a nagymamám konyhájában, a „mozgós lábú” széken, a viaszos vászonnal leterített asztal mellett.

Egymás után törtek elő az emlékek, a félhomály, a hájas tészta, a húsleves, a rádióműsor szignálja. Teljesen belefeledkeztem az élménybe. Odalépett hozzám egy ismerősöm, s viccesen megjegyezte: „Nocsak, te nem fogyókúrázol?”. Megvontam a vállamat, nem érdekelt a gúnyolódása: olyan jó volt végre valami igazit enni. Valamit, ami többel gyarapít, mint párszáz kalória. 

Nyitókép: Fortepan

Ajánljuk még:

AZ ÉTEL A LEGNAGYOBB RENDEZŐ
NEM AZ ÉTEL A LÉNYEG, HANEM AZ EGYÜTTLÉT – A CSALÁDI ÉTKEZÉSEK EREJÉRŐL