„Anyám megspórolt szeretetét akartam a férfiakon behajtani”

Anyám ezerszer elmondta, mennyire szeret, ahogy azt is, hogy majd akkor fogom érezni meg értékelni, ha ő már a föld alatt lesz, mert ő is csak akkor ébredt rá, mennyire szerette az ő édesanyja. Rég meghalt szegény, de én sajnos visszatekintve se tudom érezni azt, amit nem kaptam meg.

Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, az egyetlen lány. Nem tudom, az ikeröcséim születése előtt szeretett-e anyám, arra nem emlékszem, de hogy a fiúk megszületése után nem szeretett, az szinte biztos. Amint hazahozta őket a kórházból, engem kis cseléddé avattak. Hoztam, vittem a pelenkákat, cumisüveget mostam, noha csak ötéves voltam. És soha semmit nem csináltam elég jól. Soha, egész életemben. Anyám

még a kórházban, a halálos ágyán is azért leckéztetett, mert nem voltam elég gyors.

Az egyik öcsémnek fájt a feje, megkért, hozzak neki vizet, anyám meg azt mondta, miért nem adok már fájdalomcsillapítót szerencsétlennek. Én elbúcsúzni mentem oda, és sírva jöttem haza. Nem csak azért sírtam, mert tudtam, hogy napjai vannak hátra, hanem azért is, mert a végén se tudott engem úgy szeretni, mint a két testvéremet. Úgy éreztem akkor, mintha nem is a gyerekeként tekintett volna rám. Éppen, ahogyan kiskorunkban tette: én már akkor egy minifelnőtt voltam számára, jogok és érzelmek nélkül.

Nem volt anyám rossz ember, nem volt gonosz, és szeretni is tudott. Láttam, ahogy babusgatja a testvéreimet, de ha a közelébe merészkedtem, ha váratlanul átöleltem a derekát vagy a nyakába borultam, ahogy a fiúk, egy pillanat múlva már tolt is el magától, vagy azonnal adott egy feladatot, hogy eltávolítson. Nagyon sokáig hittem azt, hogy velem van baj, valamit elkövettem, valamit elrontottam, azért ilyen velem. De csak nem jöttem rá, mit és mikor. Olykor csak úgy a semmiből odafordultam hozzá és azt mondtam: bocsánatot kérek, anyukám. Olyankor nézett rám, mint egy ütődöttre, és dühbe gurult, ne bosszantsam már, vagy gyanakodni kezdett, éppen mit törtem, rontottam el, vagy mit mulasztottam.

Később, már nagyobb lányként, időnként igyekeztem szóba elegyedni vele, és egyszer rákérdeztem, miért nem szeret engem? Akkor is dühbe gurult, hagyjam már a hülyeségeimmel. Hiszen ő szeret, kerékpárt is kaptam karácsonyra. Azt már nem tettük tisztába, hogy a kerékpárt én vettem magamnak, ő csak megengedte, hogy a nyári munkával keresett pénzemet kerékpárra költhessem. Tényleg nagy dolog volt ez az engedmény, mert az előző évben a vakáció alatt megkeresett pénzemből a fiúknak kellett vennem rollereket. (Apám meg ő akkoriban már nagyon nem jöttek ki jól, apám kevesebb pénzt adott haza, hát kellett az én keresetem erre luxusra.)

Néha apámat faggattam, mi a baja velem anyámnak, miért szapul annyit, miért nem enged közel magához, miért elégedetlen velem, miért nem ölel meg szinte soha, miért méri szűken a dicséretet. Ő se tudta a választ, de ő nem is vette olyan komolyan, szerinte túl érzékeny voltam, anyám olyan, amilyen, a fiúk meg.... hát értsem meg, a fiúk kicsik még.  Különben is nehéz volt az ikerterhesség, majdnem elmentek a babák, talán azért fókuszál annyira rájuk. Lehet, hogy így van, sosem derült ki. 

Azt mondják, minden szülő szereti a gyerekét. Biztos így van, de ha engem anyám szeretett, akkor annak nem tudott hangot adni, és a gesztusaiban sem mutatta meg. Én voltam a családban az ötödik kerék, a felesleges, akivel azért csak a baj van. Érzéseket koldultam, szív-közelbe vágytam, ölelést csikartam volna ki – fárasztó voltam számukra. 

Visszatekintve úgy látom, érzelmileg teljesen elhanyagolt, árva gyerek voltam. 

Sokáig nem beszéltem erről senkinek. Szégyelltem a lelki árvaságot, a folytonos elutasítást és azt is, hogy milyen erős volt és lett bennem a sóvárgás arra, hogy szeressenek. Két kapcsolatom is tönkrement aztán, sose tudott elég jól, elég erősen szeretni senki. Anyám megspórolt szeretetét akartam a férfiakon behajtani. Tőlük akartam megkapni az elmaradt öleléseket és simogatást, a melegséget és az áradást. Ma már tudom, hogy ez nem működik. Jelenleg van egy párom, vele óvatosan bánok, szakemberhez is járok, sokat dolgozom magamon, nehéz felismeréseken vagyok túl. A pszichológusom szerint jól haladok. Biztos így van, de azért még mindig álmodok arról hogy anyám derekát átölelem, ő meg eltol magától.