Anya és apa élete nem a sajátjuk? – A home office terhét a gyerekek (is) cipelik

Sok előnye van a home office-nak a munkaadó és a munkavállaló számára egyaránt. A cégek szempontjából költséghatékony, ha nem kell mamut irodaházakat fenntartani, másrészt sok helyen bebizonyosodott: a munka hatékonysága mit sem csökkent attól – sőt esetenként még növekedett is –, hogy a dolgozók egy része otthonról végzi feladatait.

Nem viszi el az időt a reggeli utazás, nem kifulladva ér be a munkahelyére az, aki a város vagy a megye másik végében lakik. Nyugiban tudja a szülő eldobni a gyereket az iskolába, óvodába úgy, hogy időben hazaér a szokásos-kötelező online meeting előtt. Még egy gyors sminkre, esetleg reggelire, kávéra is van idő az otthon kényelmében.

Jut idő, lehetőség reggeli tornára, jógára, ugyanígy délután is belefér az időbe a főzés. Nincs hazafelé dugó vagy a zsúfolt tömegközlekedési eszközökön bumlizás. Nem fárad el az ember a hazautazásban annyira, hogy aztán otthon már ne legyen energiája semmihez. Időben, stressz nélkül el lehet ugrani a gyerekért az oviba, és sok helyen szépen haza is lehet sétálni.

Mindez olyan szép, olyan ideális állapot lenne, hogy receptre kellene felírni mindenkinek.

Ám az előnyök csak akkor előnyök, ha a munkavállalás körülményeit nem írják felül egy munkaadó vagy cég határtalan elvárásai. Mert papíron hiába tart 8-tól 16 óráig vagy 9-től 17-ig a munkaidő, ha a munkáltató a home office ürügyén folyamatos jelenlétet követel, és elvárja a dolgozótól, hogy elérhető legyen hajnaltól éjszakáig.

Mielőtt bárki felszisszenne, hogy azért nem úgy megy ez, nem eszik olyan forrón a kását, papíron rögzített szabályok írják elő mit és hogyan, mikor, mettől-meddig – azért érdemes őszintén végiggondolni: a gyakorlatban nagyon másként alakulhat a valóság. Például úgy, hogy este tízkor még jön egy e-mail, ami SOS. És ha a munkavállaló nem venné észre azt a bizonyos fontos levelet, akkor a vezetője vagy a kolléga, aki szintén utasítást teljesít éppen, szépen felhívja az embert, vagy üzenetet küld: nézz rá a levelekre. Van olyan vakmerő munkavállaló, aki veszi magának a merszet és figyelmen kívül hagyja az ilyen jellegű megkeresést? Aligha.

Hogyan alakul ez ki? Néha az elvégzendő munkamennyiség ölt nagyobb méreteket. Persze, ebbe belejátszhat az is, hogy önként vállaljuk túl magunkat, aztán nyögjük a terheket, mert ciki kihátrálni, amikor realizáljuk, hogy a temérdek feladat agyonnyom minket. De lehet, a munkaadó nem tudja, hol a határ a munkavállalók terhelhetőségét illetően. Talán rajta is nagy a nyomás, kevés emberrel kell sok munkát elvégeztetni.

Sokaknak pedig a munka önmagától szétfolyik a napján, mint az olvadt viasz. Azt hisszük, éppen multitaskingolunk, holott egyik feladatnál se vagyunk teljesen jelen, belekapunk ebbe is, abba is – s végül bőven marad feladat munkaidőn kívülre is. Folyton teszünk-veszünk, mégse haladunk. Persze, emiatt lelkifurdalásunk van, s végül nem tesszük le időben a munkát. Mások napközben elugranak elintézni ezt-azt, megfőznek munka közben. Ha pedig emiatt nincs készen valami? Sebaj, délután, este, netán éjszaka majd behozzuk.

Ha szorosan tartanánk a munkarendet, akkor elégedetten csuknánk le ötkor a laptopot, és nyugodt szívvel mondanánk nemet az esi, sürgős e-mailre.

Így viszont valamiféle hallgatólagos megegyezés születik: elnézem, hogy te napközben nem feltétlen vagy a legaktívabb, de cserébe elvárom, hogy elérhető légy munkaidőn kívül is.

S mi történik, ha valaki mégis tartja a munkaidőt, de mások nem, a csapat részeként? Olyan is előfordulhat, hogy mi aztán szigorúan számoljuk a munkaórákat és nagyon is hatékonyan kihasználjuk a munkaidőkeretet, de a munkafolyamatok egymásra épülnek, ezért kénytelenek vagyunk este nyolckor ráérni, mert akkor vehetjük át a feladat ránk eső részét. Persze, az ember ilyenkor ideges, és másnap mit csinál? Lelazul, mondván, hogy akkor ő sem fog annyira rohanni. Végül így terül szét a munka mindenki idején, és ami először szokás, később rendszer lesz:

beszövik a napot a sunyi elvárások, mint a pókok a bokrokat. Bármerre akarnánk is kikerülni a hálókat, beleragadunk.

Nemcsak 9 és 17 óra között jönnek levelek meg telefonhívások, nemcsak abban a bizonyos nyolc órában követel magának figyelmet a munkahely, a munka, a vezető meg a kollégák, hanem reggeltől éjjelig szakadatlan.

Elszalasztott percek

Akkor is van munka, amikor a gyerekkel sétálnánk haza az oviból. Megcsörren a telefon és az is lehet, nem azonnal elvégzendő munkát követelnek, „ráér éjfélig, vagy holnap 9-ig”, de a stressz szintje attól a telefonhívástól az égig szökik, és bukta a gyerek a boldog hazasétát, a gesztenye- meg falevélgyűjtés ígéretét, mert

bármennyire is szeret az a szülő, a figyelme, a lelke nem tud egyszerre két helyen jelen lenni.

Megérzi ezt az idegességet és türelmetlenséget a gyerek is, amitől feszült lesz ő is. Még gyakoribb, hogy ott van kéznél a telefon: valami hiba történt, amit halaszthatatlanul meg kell oldani? Sebaj, a játszótéren, a buszon, a családi összejövetelen, a séta közben is be lehet pötyögni, amit szükséges. Szinte bármit meg lehet oldani mobilról, ma már ritka kifogás, hogy „nem vagyok gépnél”, ma már elérhetőek, számon kérhetőek és munkára invitálhatóak vagyunk a nap minden percében, mert lehetővé teszi a technológia.

Aztán kapkodva szedjük a gesztenyét vagy csak felügyeljük a tevékenységet: tartalmatlanná, szomorkássá válik az, ami csodálatos emlék lehetett volna. Mert mégiscsak az viszi el a boldog, önfeledt kacagás irányába az együttlétet, ha a szülő úgy igazán gondtalan, és benne van minden buliban. 

Nemet mondani

Én nem tudom, megtanulunk-e valaha nemet mondani, bátran kikapcsolni a telefont és időben lezárni a laptopot. Határokat húzni. Akár úgy is, hogy közben tudjuk, bukhatjuk a munkát, a helyünket meg a megélhetésünket is, ha megrázzuk a fejünket: nem, ezt azért már mégsem. Merünk-e hangosan nemet mondani mosolyogva, miközben tudjuk, mások bólogatnak, és vacsorakészítés közben is ugranak. Felveszik a telefont, bekapcsolják a gépet újra. Legfeljebb nagyokat sóhajtoznak, és szidják a munkahelyet meg a főnököt a család előtt dühösen.

Ahol azonban nem tartják tiszteletben a munkavállaló munkaidőn túli életét, az a munkahely kárt okoz, talán az sem baj, ha elbocsátanak, ha olyan helyet keresünk, ahol közben élhetjük az életünket. Tedd fel magadnak a kérdést:

ki fog emlékezni arra húsz év múlva, hogy te ott ültél este görnyedve a laptop fénye előtt?

Senki: sem a főnököd, sem a munkatársaid, sem a Magyar Államkincstár, amikor megállapítja a nyugdíjat. Egy valaki fog emlékezni, a gyereked. Olyan mintát szeretnél nyújtani neki, amiben azt látja, hogy anya, apa élete nem a sajátja? Mások rendelkeznek az idejük, a magánidejük felett is, és bármilyen családi program dugába dőlhet, ha a távolból egy ismeretlen hatalom nyomást gyakorol rájuk, munkát, figyelmet követel tapintatlanul.

Érdemes lenne határokat húzni ezen a területen is. A legprofibb munkát adni munkaidőben, de előtte-utána tabuvá nyilvánítani a magánidőt. Akár home office-ban dolgozunk, akár nem. Lehet őszintén szembenézni azzal is, ha mi nem vagyunk elég strukturáltak a mindennapokban. Tudatosan élni meg a munkát, amikor annak van ideje, és a családi életet, amikor annak:

kezünkben van a változtatás eszköze.

Nekünk is jobb lenne a gesztenyére emlékezni húsz év múlva, és nem arra a kék fényre a sötétben. Mert ez a mi életünk, és csak ez az egy van.

Van minta

Akárhonnan vizsgáljuk ezt a kérdést, felmerül az a gondolat, hogy régebben azért jobb volt... Volt már példa végülis a home office-ra: amikor a családtagok egyáltalán nem jártak el munkahelyre dolgozni, a saját beosztásukban törték magukat a saját portájukon, a földjükön, és ott az egész család jelen volt. Egy időben, egy helyen. Ott sertepertélt a gyerek a tyúkudvaron, amíg az anyja megetette a baromfikat, meg az istállóban, amíg fejték a tehenet.

Ott bökdöste a földet a szülő mellett, amíg az ültetett, palántázott, gazolt vagy leszedte a termést a kertben.

Aztán a termés nem magától repült a fazékba, hanem együtt főzött az anya a gyerekekkel. Valamelyik szülő mindig elérhető volt. Jelen volt. Mindegy, mekkora munka terhe nyomta a vállát, ott nem volt útban a gyerek, vagy ha mégis, csak annyival messzebbre parancsolták, ahol már nem volt veszélyben, de a szülő szeme még elérte. Beszélgetni, bolondozni, énekelni lehetett munka közben is.

Az egy olyan életforma, és olyan home office volt, ami nem távolította el a családtagokat egymástól. Talán máshogy is gondolkodtak a gyereknevelésről: bevonták őket az életünkbe, nem egy másik, különálló életet akartak neki biztosítani, ahova ők látogattak el bolondozni. Nem a gesztenyék és társasjátékok világába igyekeztek jó kedéllyel beleállni, hanem a gyereket vonták a magukéba. A gyereknek anya mellett, a konyhában a krumplival játszani talán éppolyan érdekes, mint a gesztenyével hazafele menet. S közben nem egy toporgó, türelmetlen anyát lát, hanem egy csodanőt, aki ételt varázsol az asztalra, és elégedetten huppan maga is oda, hiszen éppen készen lett valamivel, s nem nyomja semmi sürgős a vállát.