Ami a szívemen, az a számon? Csak éppen brutális őszinteséggel nem megyünk semmire...

Megosztó

Ami a szívemen, az a számon? Csak éppen brutális őszinteséggel nem megyünk semmire...

Minden oldalról azt halljuk, hogy fontos az őszinteség, de tényleg ki kell mondanunk azt, amit gondolunk? Egyre jobban fázom azoktól a helyzetektől, amikor valaki jól megmondja az „őszintét”. Amikor gondolkodás nélkül a másikra önti a véleményét, anélkül, hogy felmérné annak a másikra gyakorolt hatásait és a következményeket.

Sok ember dicsekszik szívesen azzal: ő ilyen típus. Ő ezt felvállalja, sőt büszke rá: értékként tekint a kommunikációs arroganciára. Egyben rögtön fel is menti magát, hogy nem tehet róla, ő ilyen, és pont. Tessék elviselni.

Még szép, hogy nem maszatolnak, még szép, hogy nem mondanak majd mást, mint amit abban a pillanatban gondolnak. Kezdjen az adott helyzettel a másik azt, amit akar. Vagy nyelje le. Tanuljon meg szembe nézni az őszinteséggel meg az igazsággal.

Én meg úgy tekintek rájuk, mint olyan emberekre, akik mások szívére lövöldöznek önhitten és vakon, mert amikor adott pillanatban jól megmondják az „őszintét”, a tutit, általában fogalmuk sincs a másik életéről, hátteréről, céljairól, vágyairól, körülményeiről vagy külső-belső korlátairól.

De ők jót akarnak, mert ők azok, akik nem azt mondják, amit a másik hallani akar, hanem az „őszintét” őszintén. Ami persze meglehet, köszönő viszonyban sincs az igazsággal. De kellően vakmerő és veretes. Ők a szókimondók, a pengenyelvű szembesítők, akik nem rejtik véka alá az igazságot.

Vagy a vélt igazságot.

Megfigyeléseim szerit az ebbe a kategóriába tartozó emberek jelentős része visszefelé rosszul viseli az őszinteséget. Bár ők megmondják (a magukét), fordított helyzetben mély sértettséggel reagálnak, és nem is értik a kifordított helyzetet, mert a jogot, hogy vad, gyalulatlan módon válaszoljanak valamilyen szituációra, maguknak tartják fenn.

Félreértés ne essék, sokszor tényleg fontos az őszinteség. Használ, sőt akár kapcsolatokat mentő is lehet a kellő időben, megfelelő formában tálalt őszinte feltárása egy bizonyos helyzetnek. De nem úgy, hogy kizárólag önmagára gondol az ember közben és nem úgy, hogy az őszinteséget fegyverként használja arra, hogy 

bántson.

Így persze nem is ér célba az őszinteség akkor se, ha tényleg jogos meglátást takar. Fájdalmas, és nem azért, mert nem igaz, hanem azért, mert brutálisan kegyetlen a tálalása. A másik érzéseit, helyzetét semmibe vevő, ádáz és könyörtelen. Pontosan ezért alkalmatlan pozitív változás előidézésére, sőt, mélységesen pusztító, és olykor helyrehozhatatlan károkat okoz.

Párkapcsolatokban is lehet öldöklő, de barátok között is előbb utóbb elszakad a szép szeretetfonal, ha a felek közül valaki gyakran él ezzel az otromba kommunikációval, ha megengedi magának a jogot, hogy belenyomja a másik orrát a sárba, mert attól majd élesebben lát és változtat.

Például nem marad benne a párkapcsolatában, hanem végre kiadja annak útját, munkahelyet vált, vagy frizurát. Esetleg diétába kezd, mert a másik jól megmondta az őszintét, hogy itt az ideje. Mert rossz anya, rossz meny, rossz anyós vagy rossz munkatárs, alkalmatlan erre-arra. Esetleg mindenre.

Nem nagyon ismerek olyat, akinek valaha használt volna az ilyen megjegyzés, de olyat se, aki ne érezte volna bántalmazásnak, bár olykor hónapok, évek múlva áll össze a kép, hogy az, akit közel engedtünk magunkhoz, savas esőként zúdítja ránk saját önhittségéből fakadó véleményét, saját igazságát,

aminek arroganciával akar érvényt szerezni.

De inkább csak belénk mar otrombán. Mert neki esik jól, neki bizsergető a látvány, ahogy a célba ért szavak megsebeznek minket, ahogy ettől önmagát erősebbnek érezheti, minket pedig gyengébbnek.

Nincs ezekben a kommunikációs helyzetekben semmi jóakarat, nincs szerelem, szeretet, baráti gesztus. Vagy akár igazság. Színtiszta bántalmazás. Jó, ha időben észrevesszük és hárítjuk, vagy kilépünk a szituból, de ha csak az segít, a kapcsolatból is, hogy esélye se legyen a másiknak megmondani az „őszintét”.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X