Megosztó

A világ leggazdagabb egy százaléka évente egymillió ember haláláért felelős

A klímaváltozásról és a nem megfelelő emberi hozzáállásról folytatott beszélgetések során gyakorta szembesülök azzal az egyébként abszolúte jogos véleménnyel, hogy a jövőnkért tett erőfeszítések nem igazán tükrözik az igazságosság és egyenlőség elveit. „Én hiába pattanok biciklire, teszem a zsömlét vászonzsákba és búcsúzom el a modern világ úri huncutságaitól, ha közben mások az általam gondosan lecsökkentett ökológiai lábnyom tízszeresén járnak!” Valljuk be őszintén: van ebben igazság. 

Ezt az igazságot időről-időre számokkal is láthatóvá teszik, mint most, a legfrissebb Oxfam jelentésben, ami a Stockholmi Környezetvédelmi Intézet (SEI)  kutatására támaszkodik, és felméri a különböző jövedelmi csoportok fogyasztási kibocsátását a 2019-es évben. A Climate equality – a planet for the 99% című elemzés mélyrehatóan foglalkozik a szén-dioxid-egyenlőtlenség okaival és következményeivel, és bemutatja a „szennyező elit” életvitelének hatásait mindennapi életünkre és jövőnkre nézve. 

A kötél egyik vége, meg a másik

Azt mindannyian tudjuk, hogy a piaci folyamatokon és pénzen alapuló világunkban az egyenlőtlenségeké és mélyülő szakadékoké a főszerep: amíg egyik helyen tömegek éheznek, egy másik valóságban a felfoghatatlan pazarlás és költekezés uralja a mindennapokat. És bizony ez a habzsi-dőzsi nem kevés egyéb hatással is jár – esetünkben például a környezetre gyakorolt negatív hatások kiugróan magas arányával.

A legfrissebb statisztikák szerint

az emberiség leggazdagabb egy százaléka több széndioxid-kibocsátásért felelős, mint a legszegényebb 66 százalék,

ami ötmilliárd embert jelent. Nem is kell csodálkoznunk ezen: személyre szabott gépparkok, utolérhetetlen lóerők, a világ másik feléről magánrepülővel utaztatott házikedvencek, hullámokat törő luxushajók, kibányászott drágakövek tucatjai – a világ minden egyes szektorában kimutatható fogyasztási dömpingek végeláthatatlan sora.  

Talán, ha a mutatvány itt megállna, még nem is lenne annyira fájdalmas. De ahogyan az lenni szokott, a mondat végére ennél a résznél nem kerül pont. Mert ennek az egy százaléknak minden egyes luxuscikke komoly következményekkel jár a kiszolgáltatott közösségekre nézve – nem beszélve arról, hogy nagymértékben akadályozza az élhető jövőnkért vívott erőfeszítések sikerességét.

Bogozzuk ki a szálakat!

Ahhoz, hogy megértsük, miért nem tolerálható ez a fajta egyenlőtlenség, ássunk az adatok mélyére! A felső egy százaléknak nevezett csoport körülbelül 77 millió emberből áll. A mostani, eddigi legátfogóbb elemzés azokat az embereket sorolta ebbe a körbe, akik évente több mint 140 ezer dollárt (48,6 millió forintot) költöttek. Szerepelnek köztük milliomosok, és felfoghatatlan mennyiségű milliárdokkal rendelkezők is, akikben egy a közös: 2019-es jólétük a világ összes CO2-kibocsátásának 16 százalékát tette ki.

Most azt gondolhatnánk, hogy rendben: nem kis számok ezek, de mi ebben az olyan megdöbbentő? A megdöbbentő például az, hogy ez a 16 százaléknyi (és a jelenlegi tendenciák szerint egyre csak növekvő) mennyiség

több mint egymillió, hőség miatt bekövetkező többlethalálozásért lehet felelős,

ugyanis csak a klímaszigetelt, légkondicionált életből adódó szén-dioxid kibocsátásuk majdnem elérte a 6 milliárd tonnát egy év alatt.

Az elemzés során a szakemberek az úgynevezett „halálozási költség” képletét használták – ezzel tudták számszerűsíteni azt, hogy a felső egy százalék többlet széndioxid-termelése pontosan mekkora többlethalálozást okozhat évente. A kapott számok szinte sokkolóak: minden újabb millió tonna szén-dioxidra 226 többlethalálozás jut világszerte, így a „szennyező elit” luxusából származó kibocsátás már önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy az elkövetkező időszakban 1,3 millió ember hőséggel összefüggésbe hozható halálát okozza.

De ebből még mindig nem érezhető a probléma súlya. Az elemzés készítői kimutatták, hogy a felső egy százalékról lecsúszó 99 százalék egy tagjának közel 1500 évébe telne ugyanannyi szén-dioxid kibocsátása, mint amennyit a „szennyező elit” egyik tagja egy év alatt kitermel. A Stockholmi Környezetvédelmi Intézet egyik korábbi kutatása szerint ugyanis a 99 százalékban átlagosan 4,1 tonna az egy főre jutó kibocsátás, miközben a „felső” egy százalékba tartozó milliárdos átlagosan 5959 tonnáért felelős évente. Egy százalék egy év és 99 százalék közel 1500 év alatt – itt azért már jól megfoghatóak a különbségek…

Ráadásul ezek az éles különbségek nemzeti szinten is kirajzolódnak: a magas jövedelmű országok felelősek a globális fogyasztáson alapuló szén-dioxid-kibocsátás 40 százalékáért, miközben az alacsony jövedelmű országok hozzájárulása még a fél százalékot sem éri el egyenként. Ám hiába az aprócska karbonlábnyom, ezek az alacsony jövedelmű országok cipelik a gazdag nemzetek terheit.

A legszegényebb duplán rosszul jár

A többletkibocsátás és az ebből adódó negatív környezeti hatásoknak éppen a szegénységben élők vannak kitéve a legnagyobb mértékben. Őket nagyobb mértékben sújtják az árvizek, aszályok, hőhullámok és erdőtüzek, ám helyzetükből adódóan sem szociálisan, sem gazdaságilag nincsenek felvértezve a megfelelő eszközökkel és képességekkel ahhoz, hogy meg tudják védeni magukat.

Az ENSZ adatai szerint

a szélsőséges időjárással összefüggésbe hozható halálesetek 91 százaléka a fejlődő országokban történik.

1970 és 2019 között az aszályok bizonyultak a leghalálosabb veszélynek (650 ezer ember halálát okozták), ezt követték a viharok (577 232 ember halálát okozva) majd az árvizek, amelyek 58 700 ember életét követelték.

„Miközben a legszegényebb, legelmaradottabb közösségek az életben maradásért küzdenek, a szupergazdagoknak nevezett réteg gyakorlatilag a pusztulásig fosztogatja és szennyezi a bolygót” – így összegezte a tanulmányt Chiara Liguori, az Oxfam vezető éghajlat-igazságossági politikai tanácsadója.

Egy érdekvezérelt világban aligha lehet változás

Az Oxfam elemzői nem riadtak meg a hatalomtól: kellemetlen mélységekben piszkálták meg a szuperelit működési mechanizmusait. Rávilágítottak, hogy a felső egy százaléknak felfoghatatlan, és ráadásul egyre csak növekvő politikai hatalma van, médiaszervezeteket és közösségi hálózatokat birtokolnak, a reklám- és PR-ügynökségeken keresztül képesek irányítani a közvéleményt is.

A jelentésben olyan kapcsolódásokkal szembesülhetünk, mint például az Egyesült Államok Kongresszusának aligha független döntéshozása – hiszen

hogyan is lehetne független egy olyan kongresszus, aminek minden negyedik tagja komoly fosszilis tüzelőanyagokkal foglalkozó vállalati részvényekkel rendelkezik.

A jelentés egyértelműen kihangsúlyozza: a szén-dioxid-kibocsátás fokozatos megszüntetésére irányuló nemzetközi ígéretek ellenére a gazdag országok 1,8 milliárd dollárt fizettek ki a fosszilis tüzelőanyag-ipar támogatására csak a 2020-as évben, ami joggal mondható megtévesztésnek, hazugságnak, talán még erkölcstelenségnek is.

Véget kell vetni a pazarlásnak

Az Oxfam igazgatója, Amitabh Behar szerint, ha nem adóztatják meg a vagyont, akkor a leggazdagabbak gyakorlatilag tönkretehetik a bolygót. Véleménye szerint a szélsőséges vagyon megadóztatására lenne szükség, ami adna némi esélyt arra, hogy csökkentsük az egyenlőtlenségeket, és hatékonyabban kezeljük az éghajlati válságot.

Az Oxfam különadókat róna ki a fosszilis tüzelőanyagokkal foglalkozó vállalatokra is, hogy az így beszedett pénzből támogatni lehessen a negatív hatások által legsúlyosabban érintett közösségeket. A különadók lehetővé tennék az egyenlőtlenségek csökkentését is, továbbá biztosíthatnák a megújuló energiára való átállás finanszírozását is. 

Számszerűsítve ez a következőt jelenti: a leggazdagabb egy százalék jövedelmére kivetett hatvan százalékos adó évente 6,4 milliárd dollárral növelné a globális költségvetést, és 695 millió tonnával csökkentené a szén-dioxid kibocsátást. Ez több mint az Egyesült Királyság teljes, 2019-es karbon lábnyoma.

Az egyenlőtlenségek leküzdése érdekében a Világbank aktívan foglalkozik a megosztott jólét globális rendszerének kialakításával, s ennek keretében napi 25 dollárban állapítja meg a jólét mértékét. Ha egy gyors matekkal utána számolunk, akkor ez napi 8600 forint körüli összeg. Akkor érnénk el a – mondjuk így – globális jóllétet, ha mindenki minimum ekkora összeget költhetne el magára naponta.

Sajnos azt kell mondanunk, hogy a nagy szénmegosztottság minden ígéret és bejelentés ellenére uralja világunkat – egyre nagyobb veszélynek kitéve a legsebezhetőbb rétegeket. Hogy lesz-e ennek valaha megoldása, azt még óvatos becslésekkel sem merjük megjósolni, egy azonban biztos: a világunkat uraló egyenlőtlen rendszerek sokáig már nem működhetnek – mert ha ez így marad, az beláthatatlan következményekkel járhat.

Ha felkeltettük érdeklődésedet, és kíváncsi vagy rá, mi, magyarok mit teszünk hozzá a világ szén-dioxid termeléséhez, keresd fel a Stockholmi Környezetvédelmi Intézet interaktív térképét itt.

Ajánljuk még:

Van-e csodadiéta a demencia ellen?

Nincs olyan esztendő, hogy ne kapna szárnyra egy-egy új csodadiéta, amely akár a demencia minden változatára, akár csak valamelyikre – leginkább az Alzheimer-kórra – javulást ne ígérne, és ígéri természetesen a betegség megelőzését is. Sajnos, a diéta önmagában nem segít.

 

Már követem az oldalt

X