Kult

„Volt, hogy kifliért rajzoltam” – interjú Szabados Norbert kortárs festővel

Színek, fények, arcok – e három alapelemből építkezik Szabados Norbert festőművész, aki nem mindennapi életútjával és tehetségével nem csak a művészetben alkotott különlegeset. Igazi különc, a szó többféle értelmében, képei pedig összetéveszthetetlenül képviselik azt a nyers erőt és merészséget, amellyel az autodidakta festő- és életművész saját világot épített. Otthonában beszélgettünk felemelkedésről és újrakezdésről, színekről és árnyakról.

Annyi a világ, amennyit beletöltesz, és neked igazán sikerült megtölteni színekkel a saját világodat. Hogy kezdődött a festészet iránti vonzalmad?

Mindig is különc voltam, és azt hiszem, természetes módon adta magát, hogy valami ilyesmi lesz az én világom. A szüleim szerint már óvodában ügyesebben rajzoltam és színeztem az átlagnál – sokáig őrizgették azokat a korai rajzaimat, amikről fölfigyeltek a tehetségemre. Nekem későbbről, általános iskolából vannak emlékeim arról, hogy jobban bántam a ceruzával és a festékekkel, mint a többiek. Ugyanakkor nem a tehetségemnek köszönhetem, hogy ma itt tartok, nem is ezt gondolom a legértékesebbnek, hanem azt az elszántságot és kitartást, amivel mai napig dolgozom. A kitartás mindig is erősebb volt minden más tulajdonságomnál.

Ezt alkati adottság, vagy számít a visszajelzés is?

Gyermekkoromban és fiatalabb koromban rendkívül fontos volt számomra a visszajelzés, de az utóbbi 10-15 évben már kevésbé érdekel, hogy mit mondanak rólam vagy a festményeimről. Elég makacs vagyok, ez az egész felnőtt életemre jellemző volt. Amióta pedig kialakult a saját stílusom, azóta ebben festek témákat, leginkább portrét. Sokan elsősorban portréfestőként ismernek. Megrendelésre is dolgozom, és éppen a sajátos stílusom miatt szoktak megkeresni.

Fotó: Roggs Fényképészet 

Érdekes kettősség, hogy miközben öntörvényű vagy, rengeteg a megrendelésed. Hogy viseled a megrendelők rigolyáit? Szoktál visszautasítani felkérést?

Kevés munkára mondok nemet, leginkább olyasmikre, amik valamilyen elvet sértenének. Nem festek például politikai témájú képeket, de a legkülönfélébb dolgokat kérnek tőlem: motort, autót, kutyát, cicát és persze portrét. Ez utóbbiból van több, és ezt is szeretem a legjobban. Amikor elkezdtem festeni, már kezdetektől a bonyolultabb témákat kerestem, és a portré összetettebb alkotás, azért is szeretek leginkább portrékat készíteni. A workshopjaimon a technikai tudást is a portréfestésben gyakoroljuk.

Hogy szoktál dolgozni: modellekkel vagy inkább fényképek alapján?

A fénykép nem mocorog, ez nagy előny, de korábban tizenöt évig utcai portréfestő voltam. Ma már könnyű fotót készíteni, mindenkinek ott a zsebében a mobiltelefon, nem kell műterembe menni, hogy egy képmás megszülessen. Én is szívesen kérek fotókat, ha portrét rendelnek tőlem, mert így egyszerűbb.

Fotó: Roggs Fényképészet 

Tizenöt év utcai portrézás nem kis idő. Azt hiszem, mondhatjuk bátran: külön életforma. Hogy alakult ez a te életedben?

Tizennyolc évesen hagytam el a szülői házat, mert a szüleim legjobb szándékkal ugyan, de nagyon visszafogtak: ellenezték a festői pályát, mert nem látták benne a biztos egzisztenciát. Szerettek volna valami tisztes polgári szakma felé terelni, és egyáltalán nem támogatták alkotói ambícióimat. Én viszont nem voltam alkalmas az előre megtervezett tisztes polgári pályára, sokkal szívesebben festettem, és ez sok feszültséget okozott. Ezért, amikor nagykorúvá váltam, a saját lábamra álltam. Voltak ebben nagyon kemény időszakok is: volt, hogy kifliért rajzoltam.

Először elmentem Szegedre, és egy plázában megkerestem a marketing igazgatót. Nem tudtam volna helypénzt fizetni, ezért kértem, hogy engedje meg, hogy letelepedjek az áruházban, és amikor megrendelésem van, a pénz egy részét a plázának adom – 2000 forintért készítettem akkor egy portrét, abból 500 forintot ajánlottam fel. Nem volt benne kockázat számára, hiszen az egész áruház be volt kamerázva, láthatta, hogy mi zajlik. Így tudtam gyakorlatilag befektetés nélkül elindulni. Volt papírom, ceruzám és egy állványom. Mindössze ennyivel kezdtem a pályát. Amikor volt megrendelésem, vacsoráztam, amikor egész nap senki sem jött, akkor nem. Félretett pénzem nyilván nem volt.

Miért éppen Szegedre mentél?

Nem volt pénzem, és nem is tudtam volna nagyon messzire menni, de ahhoz elég távol akartam lenni, hogy senki se ismerjen. 

Hol laktál ez idő alatt?

Egy idős nénitől béreltem egy szobát két évig, majd kimentem Németországba. Ott találkoztam az utcai portrézással. Igazi kincsesbánya volt akkoriban ez a lehetőség, mert olcsón lehetett napi szállásokat foglalni, így az elején úgy működött, hogy nappal portréztam, és ha jól ment, szálláson aludtam, ha nem volt megrendelés, akkor kint, a padon. Németországból elmentem Portugáliáig, a tengerpartig, aztán Olaszországba. Alapvetően a helyszíntől függött, hogyan lehetett keresni a portrékkal, ez nagyon változó volt. Magyarországon csak ritkán készítettem utcai portrét, az utolsó ilyen alkalom bőven tíz éve volt.

Fotó: Roggs Fényképészet 

Eléggé kalandosnak tűnik, hogy egy fiatalember üres zsebbel kimegy Németországba és utcai portrézásból él meg. Hogy működött ez?

Amikor én kimentem, nagyon sokan csinálták ezt Németországban. Voltak terek, ahol egyes művészeknek foglalt helyük volt, betyárbecsület alapján senki sem telepedett a másik helyére. Már a második éve voltam kint Németországban, amikor még mindig azzal kellett szembesülnöm, hogy mindenki ügyesebb nálam, holott én is sokat dolgoztam már akkor. Egy alkalommal egy orosz bácsi telepedett oda, ahol én szoktam ülni, és én melléültem. Akkoriban tizenöt euróért készítettem egy portrét, ő pedig harminc euróért dolgozott, mégis előtte hosszú sorok kígyóztak, hozzám pedig senki nem ült le aznap.

Olyan megalázó volt, hogy sírva mentem haza,

és el is döntöttem, hogy többé nem megyek ki oda. Reggel azonban mégiscsak legyőztem a csalódottságomat, kimentem, és ugyanaz történt. Így ment ez néhány hétig, míg végül a bácsi hazament. Ez jellemző volt: aki eleget keresett, az végül elment. Én a hetek alatt nagyon sokat tanultam tőle, mert egész idő alatt őt figyeltem: egyetlen színnel festett különleges, fotorealisztikus portrékat – nagyon látványosak voltak. A bérelt szobában nem tudtam olajjal dolgozni, mert terpentinszagot árasztott, ezért fölmentem a padlásra, vittem az állványomat és kigyakoroltam, amit tőle tanultam.

Hat évet töltöttem Németországban, és bár az elején, amikor elkezdtem kijárni a térre, még kinevettek, sokáig én voltam a leggyengébb láncszem, de a végén úgy jöttem el, hogy tiszteltek, elismerték a munkámat. Volt kint egy másik magyar fiú is, aki nagyon ügyes volt: ő ma is kijár, én már itthon is megélek.

Hogy kerültél végül haza a külföldi utazásokból?

Amikor külföldre jártam portrézni, együtt éltem a kislányom anyukájával: keveset találkoztunk ugyan, mert ő itthon lakott, de együtt voltunk, összetartoztunk. Amikor várandós lett, elengedtem a vándoréletet, és hazajöttem családot alapítani. Viszont eléggé megváltozott mindkettőnk élete, mert a távkapcsolatból hirtelen sülve-főve együttlét lett, átmenet nélkül, ami nem tett jót egyikünknek sem. Amikor megszületett a kislányunk, megbeszéltük, hogy közösen neveljük, de külön folytatjuk, mert nem azt akarjuk megtanítani a gyereknek, hogy kényszerűségből együtt kell maradni, ha már nem működik a kapcsolat. Nagyon jó anya, én pedig apaként ugyancsak szerves része vagyok a gyerek életének, és ez kiválóan működik. Különköltöztem, saját házat építettem, és itthon festek, a műtermemben.

 

Miért nem a Képzőművészetire felvételiztél, amikor már az otthoni elvárásoktól eltávolodtál?

Akkoriban anyagilag nem tudtam volna megoldani, hogy egyetemre járjak, Budapesten lakjak, amikor pedig már kigyakoroltam a saját stílusomat, lett annyi önbizalmam, hogy azt gondoltam, önerőből is föl tudom építeni magam. 

Sosem érezted úgy, hogy a képzett művészvilágba a diploma a belépő?

Soha, hiszen én ezekben a körökben mozgok ma is. Sok helyre meghívnak, a barátaim is ezekben a körökben mozognak, alkotótáborokba is hívtak, és ahová elmentem, jól éreztem magam. Úgy érzem, hogy befogadott a szakma, nem rekesztett ki amiatt, hogy nincs diplomám. Sőt, olyan festőművészt is tanítok a saját kurzusomon, aki többdiplomás, tapasztalt, idősebb alkotó, és eljött, hogy tőlem tanuljon. Alapvetően szerencsés vagyok, hogy körülöttem általában olyan emberek vannak, akik szívesen tanulnak egymástól.

Kiket szoktál tanítani? Kik jelentkeznek a workshopjaidra?

Semmilyen előképzettségi vagy életkori követelmény nincs, egyetlen szempont van: ne legyenek többen tíz főnél egy kurzuson, mert szeretek mindenkivel személyesen foglalkozni, és ennél nagyobb csoportban már szétforgácsolódna a figyelem. A festés olyan kreatív tevékenység, amelyben mindenki a saját tempója szerint tud fejlődni, ezért csak akkor tud sikereket elérni valaki, ha személyre szabott támogatást kap. Az alkalmak számát sem határozom meg mereven, de nyilván minél többször jön el valaki, annál gyorsabban fejlődik.

Mivel foglalkozol a képzéseiden?

Elsősorban festészetet tanítok, de vannak napok, amikor rajztechnikákkal is foglalkozunk: vázlatkészítést, alapozást, akrilfestést oktatok. Alapvetően a saját technikámat tanítom meg. Szokták kérdezni, hogy nem félek-e attól, hogy a konkurenciát nevelem ki, de nem hiszem, hogy ez a félelem indokolt volna.

Itthon egyedül vagyok ezzel a módszerrel, és nekem is jó volna, ha többen lennénk, engem is inspirálna, ha látnék más művészeket is így dolgozni.

A Forma 1-gyel szoktam példálózni: amikor egy messzemenően kiemelkedő résztvevő van a mezőnyben, az nem a versenyt erősíti, de ha többen is vannak hasonló szinten, akkor már megemelkedik az adrenalinszint.

Számodra mi volt a legértékesebb visszajelzés? Mire vagy a leginkább büszke?

Nagyon sokat jelentett az a pillanat, amikor a saját galériámat nyithattam meg. Sok kiállításom volt előtte is, de nem szerettem ott álldogálni a kiállításmegnyitókon, miközben rólam beszélt, aki méltatott. Ezért azt találtam ki, hogy bedobjuk a résztvevők nevét egy kalapba, kihúzunk egyet, és akit kisorsoltunk, annak én a beszéd alatt elkészítem a portréját. A saját galériám megnyitása viszont attól volt különleges, hogy már a saját kislányom is ott lehetett. Miközben pedig attól tartottam, hogy nem leszek elég érdekes a művészetkedvelők számára, olyan sokan eljöttek, hogy még az üvegablakon keresztül is nézelődtek befelé, mert megtelt a terem. Akkor éreztem igazán, mit jelent a tapintható, kézzelfogható elismerés.

Fotó: Roggs Fényképészet 

Mit szóltak ehhez a szüleid, amikor látták, hogy a semmiből végül egy sikeres életet építettél?

Édesapám már nem érhette meg, hogy a kerek egészet lássa, anyu viszont nagyon büszke, elismeri, hogy kár volt visszafognia annak idején. De én megértem, hogy miért nem akartak erre a pályára engedni, mert nagyon más világban nőttek fel, más tapasztalataik voltak, mint amilyenekkel mi rendelkezünk. Anyu a háború végén született, szegénységben nőtt fel, és nem mertek álmodozni, mert lekötötte őket a mindennapi betevő előteremtése. Persze, a művészi életformát sem ismerték, csak azt látták, hogy egyszer fent és egyszer lent – hullámzó jövedelmet biztosít. Én is csak hosszú évek múltán értettem meg, mit is jelent a művészlélek, amikor már többször megtapasztaltam, hogy sok helyzetben másképpen gondolkodom, mint mások, mást tartok fontosnak, és, hogy evés közben is művészként létezem, nemcsak alkotás közben.

Mi a következő célod?

A pandémia idején bezártam a galériámat, és most szeretnék a saját telkemen építeni egy sajátot. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy bár Budapestet tartják a legértékesebb helynek, az ottani galériákat sem az utca embere látogatja, cserébe

akit érdekel a művészet, vidékre is elutazik érte.

Hiszem, hogy akinek tetszik, amit csinálok, ide is el fog jönni érte.

Nem nehéz észrevenni, hogy miközben több tetoválásod is van, a legszembetűnőbb mégis a szemed sarkában lévő nyíl, ami a szemedre mutat. Mit jelent ez a jel éppen az arcodon?

Olyan tetoválást szerettem volna, ami igazán jellemző rám, ami rólam szól, és ez a nyíl azért mutat a szemem irányába, mert én szembenézős típus vagyok. Inkább azoknak szól, akik ezt nem tudják rólam. Szeretek az emberek szemébe nézni és általában is szembenézni a helyzetekkel. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb tulajdonságom. Művészként pedig talán elnézik nekem, hogy az arcomon is van tetoválás, bár elismerem, polgárpukkasztónak számít. 

Van-e valami, amin – ha megtehetnéd – változtatnál az eddigi életedből? 

Bár voltak igazán nagy mélységek is – alkoholproblémák, éhezés, kintalvás, nélkülözés –, semmit nem szeretnék „visszacsinálni”. Sokkal többet ér számomra, hogy a magam erejéből tudtam megküzdeni a problémákkal, semhogy eltitkolnám vagy kitörölném őket az emlékezetemből vagy a múltamból. 

Ajánljuk még:

Divatlapokon a reformkori Pest a Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállításán

A Petőfi Irodalmi Múzeum legújabb kiállítása, a Szépvilág – Divat és kultúra a reformkori Pesten a divatlapokon, valamint az öltözködésen keresztül nyújt bepillantást az 1840-es évek Pestjének világába. A reformkort gazdasági, társadalmi és kulturális újjászületés jellemezte, a divatot a művelődés részeként fogták fel. Bár elsősorban nőket céloztak meg, férfiakhoz is szóltak. A tárlat a nyilvánosság három szintjén, a sajtó, a város és az otthon közegében mutatja be a divatlapok szerepét.