„Úgy csinálok mindent, ahogy ők csinálták egykor” – Remes Ferenc pécsi órás öt generáció örökségét folytatja

Manapság el sem tudnánk képzelni az életünket az idő pontos mérése nélkül, hiszen napjaink szinte percről percre kiszámított ütemben, kitaposott mederben folynak. Szinte bárhova nézünk, az autóban, a telefonon, otthon, a digitális eszközök mindenütt mutatják az időt. VI. Remes Ferenc számára azonban egyáltalán nem mindegy, milyen műszer az, amely a hétköznapi halandók számára eligazítást ad. A fiatal órás határozottan kihangsúlyozza, hogy nem órásmester. „Kedvességből, tiszteletből szokták mondani az ügyfeleim, hogy mester, de azt tudni kell, hogy órások számára ma már nincs mestervizsga itthon.

A nagyapámnak annak idején horgonyt kellett készítenie: ez egy igen nagy méretű alkatrész, amelyet sárgaréz lemezből vágott ki, reszelte, polírozta – így lett mester.”

A dédpapa munka közben – Fotó: ifj. Remes Ferenc

Az ifjú szakember számára egészen kiskora óta fontos volt a név, a szakma, a hagyomány és bár nem ismerte dédpapáját, mégis meghatározó volt számára. „Senki sem mondta, hogy jöjjek, de 9 éves koromtól már rendszeresen bejártam az üzletbe, sokszor az egész napot itt töltöttem, és a nagyapám instrukciói alapján dolgozgattam. Csináltam például egy vekkerórát. Itt tanultam meg a szakmát. Érettségi után másnap már itt dolgoztam és dolgozom azóta is.

Szerencsére sokan jönnek: van egy réteg, akiknek fontos, hogy egy valódi óraszerkezet legyen a kezükön, amely méri is az időt.

A többi csak mutatja, azoknak nincs lelkük. Az anker-járatos órákat sokkal pontosabban be lehet szabályozni, mint a régebbi, cilinder-járatos szerkezeteket. Azok az órák, amiket ennél finomabban lehet állítani, nagyon drágák. De szerelek faliórákat, ébresztőórákat is.

Korábban az órák akár egy életet is kiszolgáltak, ma már nem feltétlenül így van. Persze ma is vannak olyan órák, melyek egy életet kiszolgálnak, csak ezek nem a quartzórák. Akár egy több százezer forintos óráról is kiderülhet, hogy nem javítható. Pedig én nagy híve vagyok annak, hogy őrizzük meg az értékeket, és ha lehet, javítsunk meg. Van, hogy túl sokba kerülne, vagy nincs megfelelő alkatrész a javításhoz. Az igazi öröm, ha egy korábban nem működő órát sikerül életre keltenem. Emlékszem az első karórára, amit szereltem: szétszedtem, kipucoltam, megolajoztam, beraktam a billegőt. A torkomban dobogott a szívem, vajon elindul-e, és amikor megtörtént, annyira büszke voltam, hogy megkönnyeztem.”

Ifj. Remes Ferenc munka közben – Fotó: ifj. Remes Ferenc

Ahhoz, hogy valaki az órákat mesterien tudja javítani, fontos, hogy biztos keze legyen, és – ahogy a legifjabb Remes Ferenc mondja – túl nagy sem lehet a kéz, finom ujjakra van szükség, meg persze jó szemre, kombinációs készségre, hiszen ki kell találni, hogy egy szerkezet vajon miért nem működik. „Le kell modellezni fejben, ami egyáltalán nem könnyű. De minden egyes pillanatban, amikor dolgozom, úgy érzem, mintha a felmenőim ott állnának mögöttem és jóváhagyóan bólogatnának, amikor sikerül a munkát jól elvégezni. Szeretném, ha büszkék lennének rám.

A családban az ükapám volt az első órás, az ő édesapja, a szépapám, Franz Remes nagyon jónevű bőrgyáros volt, ő dolgozta ki az orosz magasított szárú csizma európai gyártását: csak egy modell volt, a technika nem volt ismert. Bécsben élt, de sok gyárba hívták dolgozni. 1863-ban született meg a fia, az ükapám, ő fiatal felnőttként Wenzel Müllernél tanulta a szakmát, a Favoritenstrasse 1. szám alatt.

Az üknagyapa portréja – Fotó: ifj. Remes Ferenc 

Az ükapám 1881-ben jött Magyarországra. 1882. augusztus 31-től Pécsett élt. 1882-től mint órás és aranyműves segéd, majd 1887-től mint önálló órás dolgozott: a belváros leghosszabb utcájában, a Király utcában nyitott üzletet. Az üzlet közelében vett családi házat. Schwarzwaldi schotten órákat, faliórákat adott el, de zsebórákat is javított. A faliórákat saját névvel ellátott számlappal adta el, ez állt rajta: Remes Ferencz – Pécs. Javításra legtöbbször láncos falióra került hozzá, fa- vagy porcelán előlappal. 1903-ban Nendtvich Andor akkori polgármester helyettesnél letette az állampolgársági esküt. Azt írta róla az újság, hogy «Pécsett telepedett le, hol a Kossuth Lajos-utca 7. sz. alatt alapította jelenlegi üzletét, mely szakképzettségénél és szorgalmánál fogva csakhamar oly jó hírre tett szert, hogy az egész megyéből a legintelligensebb vevőket is meghódította» (részlet az Új pécsi újság 1903. június 25. számából).”

A magyar lelkületű, és immár magyar állampolgár Remes Ferencnek akkor már megszületett a szintén Ferenc nevet viselő fia, akinél szinte már természetes volt, hogy szintén az órás mesterséget választja. Miután felszabadult, 4 évig édesapja mellett dolgozott, majd 7 évet Benczenleitner Victor mellett, aztán saját üzletet alapított.

Ekkoriban a karórák, zsebórák, asztali és ébresztő órák mellett szemüveget, mandzsettagomot, nyakláncot, keresztet, karkötőt, függőt, nyakkendőtűt, cigarettatárcát, gyertya- és kártyatartót, ezüst hamutartót is árultak.

A Remes család órásüzlete 1937-ben – Fotó: ifj. Remes Ferenc 

„Dédapám vasutas szeretett volna lenni, apja kérésére lett órás, amit sosem bánt meg. Nagyapám pedig autószerelő akart lenni, ő is apja kérésére lett órás, és ő sem bánta meg sosem.

A dédapámat az a megtiszteltetés érte, hogy 17 éven át javította a Dóm téri órát és karbantartotta a székesegyház sekrestyéjének kronométerét, amiért évi 4 öl fát, negyven mázsa szenet és 30 pengő készpénzt kapott.

Ez a megbízás is sok vevőt hozott. Az ükapám 1928-ban balesetben életét vesztette, innét a dédapa vitte a boltot. 1937-ben új helyen nyitotta meg üzletét, itt ahol ma én is dolgozom, a Király utcában. Az új üzletben azonban csak rövid ideig lelhette örömét, 1942-ben behívták katonának. Családi-baráti levelezésből tudjuk, hogy volt az Uralban, a Donnál is. A háborúban súlyos baleset érte, mellette csapódott be egy kézigránát, a föld teljesen betemette, katonatársa, Hartung József ásta ki. A sérülései annyira súlyosak voltak, hogy a német kórházban, ahová került, az orvos azt mondta róla, haldoklik, nem érdemes próbálkozni vele. Csodával határos módon meggyógyult, meggyógyították, ezután órásként dolgozott Németországban: a német katonák óráit javította. Később amerikai hadifogságba került, november végén jöhetett haza Pécsre. Egész életében hívő ember volt, minden reggel 1/4 8 órára jött misére az üzlettel átellenben lévő Lyceum templomba. Soha nem felejtette el, hogy Isten megmentette életét a háborúban. Az 50-es években is, amikor ez nem volt jó pont. A dédpapa 77 éves koráig dolgozott, 1928-ban hunyt el.”

Időtálló időmérő – Fotó: ifj. Remes Ferenc 

Ferenc nagypapája, a sorban a harmadik Remes Ferenc 1940-ben született, először inas és segéd volt az édesapja mellett,  ezek után elment dolgozni a Vegyesipari Vállalat Bem utcai (ma: Irgalmasok utcája) felvevőhelyére, majd 24 évesen állt be a nagypapája mellé, a boltba. „Nagyon sok munkájuk volt, sokan hordtak karórát, használtak ébresztőórát, zsebórát, és sok faliórát is hoztak javításra.

Akkoriban óra nélkül az ember halott volt, hiszen órára kelt, karórával ment a buszhoz.

A 60-as 70-es években a vevők egymásnak adták a kilincset. Aztán 1970-ben megszületett édesapám, aki – mint már megszokhattuk – szintén a Ferenc nevet kapta a keresztségben. Ő is kitanulta a szakmát, de mivel nagyapa nem ment nyugdíjba, és a szakma is hanyatlásnak indult, elment benzinkutasnak, majd autóvezetés oktatónak. A szakmát ugyanis két nagy csapás érte. Az egyik az volt, hogy bejöttek a kvarcórák és egyre népszerűbbek lettek. S ha mindez nem lett volna elég, a Király utca sétálóutca lett, az átmenő forgalom nagyon lecsökkent. A 2000-es években szinte egyáltalán nem volt forgalom, legfeljebb napi egy elemcsere. Apu '84-től '99-ig dolgozott az üzletben, de még mostanában is besegít, mert hál' istennek most nagyon sok a munka.”

A legifjabb Remes Ferenc az órásüzlet bejáratánál – Fotó: ifj. Remes Ferenc 

És végül elérkeztünk a legifjabb generációhoz, hatodik Remes Ferenchez, aki ötödik a család órásainak sorában. Az ő hozzáállása, szakmai alázata, a család iránti szeretete garancia rá, hogy a történet még sokáig folytatódik. „Ha lesz utódom, nem kérdés, hogy órás lesz, a családi hagyományt muszáj tovább vinni.

Úgy élem az életemet, hogy az ükapám és a dédapám a mindennapjaim részei.

Ükapám képe kinn van a falon. Nagyon fontos számomra, hogy büszkék legyenek rám. Úgy csinálok mindent, ahogy ők csinálták egykor. Azt gondolom, hogy az óra presztízskérdés, emellett manapság egy férfi számára ékszer is. Olyan órákat javítok, mint egykor a dédapám, régi családi örökséget, amit megtalált vagy megkapott az unoka. Van munkám, és remélem, hogy sokáig lesz, még az unokámnak is. Tudom, hogy a 21. században ritka, hogy valaki őrzi a múltat –szeretnék méltó lenni a névhez.

Az ükapámat senki sem ismerte, amikor idejött, és olyan sikeressé vált, hogy az egész megyéből jártak hozzá.

Maradt rám néhány nyakkendő a dédapámtól: a fekete pöttyöst viselte 1954-ben a házassági évfordulójukon. A köpenyt, ami rajtam van, a nagypapám hordta ezelőtt több mint hatvan évvel. A dédapám nyakkendőjét karácsonykor, meg a név- és születésnapján viselem. Megtisztelő érzés.”

Nyitókép: ifj. Remes Ferenc