Tíz perc olvasás a lelki békéért: rövidke magyar klasszikusok márciusra

Arany János, az önmarcangoló lírikus

1817. március 2-án látta meg a napvilágot a magyar költészet egyik legfontosabb alkotója, Petőfi legjobb barátja, A Toldi írója, akinek versei, elbeszélő költeményei, balladái mellett nem kevés világirodalmi mű fordítását is köszönhetjük. Egyetemista koromban a róla szóló szemináriumon a professzor elénk tárta személyes meglátását, miszerint

Petőfi a zseni szerepében élő hétköznapi ember volt, míg Arany a hétköznapi polgár szerepében élő igazi zseni.

Felesleges az összehasonlítás, mindkét költő egyformán fontos az utókornak, ám arra jól rávilágít e vélemény, hogy Arany Jánost könnyen elkönyveljük egy bürokratikus életet élő becsületes hazafinak, aki mellesleg jó verseket írt, míg az igazi költőkhöz hektikus és sajnos rövid életet képzelünk a Petőfi-Ady-József Attila szentháromságban. Tény, hogy Arany kevésbé volt kicsapongó, vehemens személyiség, de azért az ő életében is voltak izgalmas epizódok, lelki vívódásol – 65 évre leosztva elegendő mennyiségben.

Ő is volt például színész. Fiatalkorának nagy álma volt a vándorszínészet, el is szegődött egy társulathoz. Rövid és nem túl sikeres időszak volt ez az ő számára, ráadásul mire hazatért Nagyszalontára, idős szülei egészsége megromlott. Édesapja elvesztette látását, édesanyja pedig alig néhány héttel később meghalt. Ez mély nyomot hagyott a költőben, önironikus humora, gyakori lelkifurdalása is ebből a kalandból eredeztethető, ami vissza is köszön például a Bolond Istók című befejezetlenül maradt verses regényben. Bár a történetbeli Istók már korán elárvul, és sokkal sanyarúbb ifjúkora volt, mint Aranynak, a költő egyfajta sajnált és kigúnyolt alteregót hozott létre személyében.

A színészkedő időszak egy másik következménye lehetett Arany életében a drámairodalom megszeretése: lefordította többek között Arisztopnanész összes vígjátékát, Shakespeare Hamletjét, és valószínűleg a Szentivánéji álmot is mind az ő tolmácsolásában ismertük meg annak idején.

A forradalom és szabadságharc így vagy úgy mindenkit érintett a korban, de Arany azokban az években még Nagyszalontán élt, tehát ő nem került az események sűrűjébe egészen 1849 májusáig, amikor is állást vállalt a belügyminisztériumban, amivel nemcsak anyagi biztonságát, de életét is veszélyeztette. A bukás utáni letartóztatás ugyan elkerülte őt, de teljesen csődbe ment. Nagykőrösi gimnáziumi tanárként dolgozott aztán, bár ez a feladat intellektuálisan nem elégítette ki. „Pestezhetném” – írta barátainak keserűn. A hosszú évekig vele maradó hiányérzet ugyanakkor gyümölcsöző volt, ebben a számüzetésben született számtalan híres műve, köztük a Családi kör, és a Kertben, az Ágnes asszony és a Walesi bárdok, sőt, a Toldi trilógia is.

Az önelemző, kétkedő, kissé pesszimista költő életében az utolsó 15 év nagy változást hozott. Pestre költözése, akadémiai tagsága majd titkári szerepe hatalmas elfoglaltsággal, és szintúgy nagy elismertséggel jártak. Mivel lelkiismeretes ember volt tanításban, lapszerkesztésben, tudományos munkában és szervezésben egyaránt, érthető, hogy az utókor precízségét és intellektusát költői vívódásai fölé emeli. Ám Arany vérbeli lírikus volt, és éppen az irodalomszervezői szerepéből kimenekülve írta meg az életmű kiemelkedő kései alkotásait, az Őszikék ciklus verseit, balladáit.

Romhányi József és a Szarvashiba

1921. március 8-án született a rímhányó, akinek költői munkájában egyetlen komoly szót sem találunk, mégsincs magyar ember, aki legalább a Dr. Bubó főcímdalát, vagy a Kőkorszaki szakik néhány aranyköpését ne tudná fejből. Szeretettel gondolunk a nyelvi humor nagymesterére, mégis keveset tudunk róla. Születésének századik évfordulója alkalmából lányával, Romhányi Ágnessel beszélgetett Gáspár Kinga, oldalunkon interjú is jelent meg erről. Ágnes is elmondja azt, amit kis kutakodás után mind megerősíthetünk: a rímhányó életéről kevés cikk, tanulmány, érdekesség került a szélesebb közönség elé. Oka lehet ennek, hogy Romhányi nem nagyon adott interjút. Privát életéről nem sokat tudunk, irodalmi munkásságát azonban éppen a közönség értékelte, a szakma számára a humor képviselői mindig nehézséget okoznak.

Ha csak a Szamárfül alapján ítélnénk meg a költőt, talán egy vidám, kissé könnyelmű embert képzelhetnénk el, azonban a humor köntöse alatt mély lélek és hatalmas intellektus rejtőzött. Előbbi többek között a lányával készített interjúból derül ki, míg utóbbira nyelvi leleményén kívül zenei fordításai szolgálnak bizonyítékul. A Macskák című musical töretlen sikere sem lehet független a jó fordítástól, de Romhányi keze munkája visszaköszön Rossini-operák magyar szövegében, emellett pedig magyar operák – például Ránki György Muzsikus Péterének – szövegét is jegyzi. 

Ki tudja, miért alakult úgy, hogy Romhányi József nem írt igazán komoly verseket. Csak találgathatunk, de

az is lehet, hogy ő a humorral tudta feldolgozni a háborút, munkatábort, hadifogságot, amit a második világháború alatt átélt.

Vagy talán akart, de az állandó megbízások teljesítésével elment mellette az élet. A Szamárfül élete utolsó évében jelent meg. Az ebben szereplő Szarvashiba című vers akár Romhányi ars poeticája is lehetne. Ha mást nem, legalább ezt olvassuk el a költőtől idén márciusban!

Kosztolányi Dezső – l’art pour l’art és politika egy asztalon?

Az 1885. március 29-én született Kosztolányi a Nyugat első generációjának mindenese volt. Modern hangvétele miatt mind versei, mind pedig prózai a mai napig frissek, ő az, akinek alkotásait a leginkább élvezettel olvassák középiskolában az irodalom iránt kevésbé érdeklődő diákok is. Generációjában kezdődött a „bölcsész írók” korszaka, vagyis szemben a romantika alkotóival, akik gyakran jogi vagy teológiai, esetleg orvosi tanulmányokat folytattak, Kosztolányi, Babits, Juhász Gyula és kortársaik kisebb-nagyobb alkotói közül még sokan a bölcsészkarra jártak, irodalmat és nyelvészetet, idegen nyelveket tanultak, a három nagy költő egy csoportban végezték stílusgyakorlat tantárgyukat a híres Négyesy László irányítása alatt. Maga

Kosztolányi magyar- és németszakos volt, de nem diplomázott le – legjobb barátjához, Karinthy Frigyeshez hasonlóan. 

Bár versei a l’art pour l’art tipikus példái – vagyis művészi értékük a szépségben rejlik, nem szolgálnak politikai, vallási, erkölcsi vagy gazdasági célt – Kosztolányi mégis sok szálon és ellentmondásosan kötődött a politikához. Nyugatossága ellenére név nélkül meglehetősen durva hangvételű antiszemita cikkeket írt és szerkesztett. Felesége, az egyébként zsidó származású Harmos Ilona visszaemlékezésében azt a nézetet erősítette, hogy a költőnek a megélhetés miatt volt szüksége a szélsőséges szövegek megírására. Akármi is az ok, nem baj, hogy ezek a kevésbé dicsőséges sorok előkerültek, mert árnyalhatják a költőről alkotott képünket, miközben nincs afelől kétségünk, hogy versei, novellái, regényei a magyar irodalom csúcsán maradnak örökké.

Hatalmas az életmű, és rengeteg a népszerű alkotás, amit időről időre jó újraolvasni: Esti Kornél novelláiban tetten érhető a korban új, de mindmáig izgalmas pszichoanalízis hatása, ahogyan az Édes Anna és a Pacsirta nőalakjai sem vesztenek az érdekességükből, dacára annak, hogy kontextusuk már nem aktuális. Versei még kevésbé koptak meg az elmúlt században, a fiatal verselők, akik még keresik hangjukat a mai napig szívesen használják mintául Kosztolányi érzékeny nyelvezetét. 

A líra meglehetősen zenei műnem (erre utal a neve, ami egy lant jellegű ókori görög hangszer megnevezése volt eredetileg), ezért sokszor megzenésítve méginkább megérintik az olvasót, hallgatót. Kosztolányi verseit például a Kaláka együttes zenésítette meg igazán értő, a szövegeket előtérbe helyező módon. A tavaszi nagytakarításhoz én évente végighallgatom az albumot, és szívből ajánlom másnak is!