Apám, Rímhányó Romhányi: 100 éve született a magyar nyelv virtuóza

Zavarbaejtően kevés anyag jelent meg Romhányi József munkásságáról.

Valóban így van, pedig már nagyon régóta aktuális lett volna, hogy készüljön egy alapos tanulmány vagy könyv róla. Engem nagyon mélyen érint érzelmileg apám elvesztése, így alkalmatlan vagyok erre a nagyszabású munkára, viszont többen is jelentkeztek, hogy ezt elvégzik, de még mindig nem lett belőle semmi. Kevés képem van róla egyébként, mert apu nem szerette, ha fotózták, hiszen annyit állt a kamerák kereszttüzében. Ami van is, eléggé kifakult már.

Idén, születésének 100. évfordulója alkalmából szeretnének Romhányi-bélyeget kiadni. Lesz Romhányi-bélyeg?

Igen, már többször járt nálam a Magyar Posta képviselője, meg is van minden jóváhagyás, tehát március 8-ra emlékboríték és bélyeg is megjelenik róla.

Az életút egészét tekintve a nyelvi humor és a játékosság „fedőtörténetnek” tűnik Romhányi József munkáiban, hiszen nem volt könnyű élete, ennek ellenére sokat nevettetett. A könnyedséget a legnehezebb mívelni.

Tökéletesen igaz. Ahhoz, hogy a könnyedség természetesnek hangozzék, nagyon sokat kellett dolgozni érte. Alapelve volt, hogy nincs kis munka meg nagy munka, minden munkát úgy adott ki a kezéből, hogy az adott feladatot a lehető legmagasabb szinten teljesítette. Erre kifejezetten „háklis” volt. Zenésznek készült, kiválóan zenélt: brácsával kezdte, zongorázott, énekelt, lubickolt a zenében.

A fordítói szakmában köztudott, hogy a célnyelv ismerete a legfontosabb: ilyen értelemben mondhatjuk, hogy Romhányi József a magyar nyelv zenei szakértője volt.

Már nagyapám is verseket írt, de csak házi használatra. Ez ez örökség még mindig kevés, fogalmam sincs, honnan jött ez a tehetség, ami apámnál kicsúcsosodott. Nyilván tudni kell az eredeti nyelven és ismerni kell, miről szól a szöveg, de nem ez a lényeg. Meg kell írni magyarul és zenére a szöveget.

Majd ez továbböröklődött a családban: a zenei műfordítás alapjait édesapádtól tanultad.

Természetesen, a zenés műfordítás szakmai kulisszatitkait tőle kaptam, először tanításai révén, majd magam is sokat hozzátanultam. Nagyon büszke vagyok arra, hogy apámnak a munkáját folytathattam.

Sok esetben azt látjuk, hogy nagy emberek gyerekei a nagy ember árnyékában szenvednek. Könnyű volt édesapád tanításainak megfelelni?

Ez egy komplex kérdés. Egyfelől van benne valami, de kisgyermekkorban az ember nem vesz róla tudomást, hiszen elsősorban apámként tekintettem rá. Schluczek Úrnak becézett egyébként. Nem volt rejtőzködő alkat, nyitott, társasági ember volt, de voltak magába zárkózó időszakai. Az első képeslapot egyéves koromban kaptam tőle, természetesen nagyon komolyan Romhányi Ágnesnek címezve és ez állt rajta: „Pá-pá, pipipopó!” – aláírás: „Papa”.

Az orosz fogságot is megjárta. Úgy tűnik, ennek nincs nyoma az életművében. Otthon mesélt erről az időszakról?

Sokat mesélt erről, ettől függetlenül nem nagyon köszönt vissza a munkájában, egyetlen verset szentelt neki, az Amikor szakács voltam a fogságban című költeményt, ami így kezdődik:

„Gázok és gőzök
köztük főzök.
Körülöttem füstös üstök:
készül a früstök!...”

Bevagonírozták, majd munkaszolgálat és Ural… A vonaton tífuszt kapott, nem sok híja volt, hogy ottmarad. Amikor már bekerült a hadifogságba, az nem volt olyan szörnyűséges, mert zenélhetett, még a törött kisujjával is. A konyhára osztották be, ami túlélési lehetőséget is biztosított számára. Ebben a hadifogolytáborban volt egy német nyelvű könyvtár, és ő majdnem anyanyelvi szinten beszélt németül, mert nagyanyám Berlinben ismerkedett meg a nagyapámmal, az apám bátyja még Németországban született. Aztán a család hazatelepedett Magyarországra, így apám anyanyelve a magyar volt, de majdnem tökéletes második anyanyelve volt a német. Olyannyira, hogy ebben a hadifogságban Goethét, Heinét olvasott – ez nagy lelki erőt jelentett a túléléshez.

Kivételesnek mondható Romhányi Józsefnél a magyar nyelv „zenei felsőfokú” ismerete.

A zenei hallás, a ritmusérzék nagy segítség egy költőnek. Nem az eredeti nyelv mélységes és beható ismerete kell ahhoz, hogy valaki kiváló fordítást készítsen, hanem az anyanyelvet kell nagyon alaposan ismerni.

Ha valaki nem ilyen tehetséggel születik, meg lehet-e tanítani ilyen színvonalú zenés műfordításra?

Nem hinném. Egyetlenegyet lehet csinálni azzal, aki motivált: úgy lehet oktatni, hogy ki kell javítani a hibáit, sehogy máshogy. Ugyanezt csinálta velem apám is, de ezt sehol nem tanítják. Én olasz operairodalmat és szövegkönyveket tanítok a Zeneművészeti Egyetemen, de az nem zenés műfordítás. Így én sem tudtam továbbadni az apámtól megszerzett tudást, mert intézményesen ezt nem lehet.

Melyik a kedvenc versed édesapádtól?

Ugyanaz, ami neki is a kedvence volt: A bolha önéletrajza. Szeretett verset mondani, nem csak a sajátjait. Kiváló színészi képességei voltak. Az összes zenés műfordítása közül pedig a Macskák.

Hálátlan feladat a zenés műfordítás. Egy igazán jó műfordítás olyan, mintha azon a nyelven született volna, éppen ezért a néző ezt evidenciának veszi. Akkor jó a műfordítás, ha nem tűnik föl, hogy fordítás: nyelvileg, érzelmileg, hangulatilag tökéletesen kell visszaadnia az eredetit. Iszonyú nehéz szakma és való igaz, hogy nem becsülik eléggé. Nem tudom, hányszor volt már, hogy rácsodálkoztak: „Jé, ezt is Romhányi fordította!”

Mit olvasott szívesen Romhányi József?

Rengeteget olvasott. Rendkívül finnyás irodalmi ízlése volt. A német irodalomból Thomas Mann például az egyik kedvence volt, és rajongott az orosz irodalomért. Imádta a szó legnemesebb értelmében vett szépirodalmat. Apám végtelenül művelt ember volt, igen széles zenei és szépirodalmi műveltséggel. Rengeteget beszélgettünk erről, amikor én is elkezdtem olvasni ezeket a műveket. Nem is biztos, hogy ezek mögött a játékos versek mögött felsejlik ez a gazdag irodalmi műveltség. Sokan nem is tudják, hogy a Szamárfül eredeti címe az lett volna, hogy Ez opus?, Ezópusra és az állatokra utalva.

Az a fantasztikus a Romhányi-életműben, hogy nem valamely rétegkultúrához tartozik: mindenki ismeri a verseit, fiatal és idősebb egyaránt.

Harmincnyolc év telt el a halála óta, és apám él:

él a köztudatban, él a fiatalok között, azt érzem, hogy még mindig itt van közöttünk. A pincértől, a taxisofőrtől az egyetemi tanárig mindenki ismeri. Az volt a cél, hogy ezek a versek és a rajzfilmek is családi „darabok” legyenek. Azért ezek nem is olyan könnyű versek, nem kifejezetten gyerekversek, de ezek a virtuóz rímek bemásznak a gyerekfülekbe és így a gyerek is megjegyzi és élvezi.

Megosztanál egy életképet a Romhányi család hétköznapjaiból?

Ugyanabban a házban élek, ahol felnőttem, még az asztal lábtartóján is ugyanott van a lábam, mint gyerekkoromban. Hangulatosan éltünk. Ez természetesen nem mindennapi halálos röhögéseket jelentett. Apám körülbelül negyvenöt éves koráig éjszaka dolgozott, kettő-háromig, ezért délelőtt nem lehetett zavarni. Aztán átváltott a korareggeli életmódra és hat-félhétkor felkelt, megitta a kávéját és odaült az íróasztalhoz. Onnantól kezdve a délutánok voltak szabadok. Este lejárt a Fészekbe bridzsezni, kiváló versenybridzs-játékos volt. Azt mondta, hogy az egyetlen szellemi kikapcsolódás – amikor nem töri az agyát valamin – az a bridzs. Csak azért nem sorakozik még több kupa a polcon, mert sokszor nem volt ideje elmenni a versenyekre.

Én ide jártam, a Svábhegyre, a Diana úti iskolába, ami egy kilométerre van tőlünk gyalog, és nincs is közlekedés. Hazajöttem, kifújtam magam, s ebéd után elmentünk sétálni a Disznófőig: az volt az alaptáv. Közben mindent meg lehetett beszélni.

Elképesztő, hogy mennyit tanultam tőle játékosan, nem didaktikusan.

Volt társasági élet is, apám nagyon szerette a vendégeket és nagyon jó vendéglátó volt. Ilyenkor méginkább bizonyíthatta a szakácstudományát. Voltak kerti partik is, bográcsozás, grillezés – sokszor rengeteg ember nyüzsgött nálunk. Anyám háztartásbeli volt, emellett pedig az akkoriban alakult Állatvédő Egyesület alelnöke volt, ami elég sok munkával járt. Jól megvoltunk együtt. Imádtam hazajönni, mai napig is imádok hazajönni, mert ebben a házban megvan még a régi atmoszféra.

Mit gondolsz, édesapád miért nem kapta meg még életében az őt megillető figyelmet és szakmai elismerést?

Volt ebben egy kis lefitymálás az úgynevezett „könnyű” műfaj iránt. Igazságtalan dolog, és nem is ő volt az egyetlen irodalmi körökből, akit nem tartottak méltónak erre. Apu úgy tett, mintha ez nem érdekelte volna, de nem igaz: nagyon is érdekelte, rosszul esett neki. Vigasz volt persze a közönség szeretete. Ez némi kárpótlást nyújtott.

Pedig nemcsak a könnyű műfajban tevékenykedett, hanem operákat is fordított – sokszor hónapokig dolgozott egy-egy darabon. Átdolgozott Erkel műveket. Ezek nehéz munkák voltak. Ilyenkor fél évig semmi mással nem foglalkozott, csak ezzel, nem fogadott el felkéréseket. Nincs igazán becse ennek a zenés műfordítói munkának annak ellenére, hogy a magyar nyelv nehéz és elszigetelt, éppen ezért kellene megbecsülnünk az összes jó műfordítót. Nélkülük nem ismernénk a világirodalmat.