„Olyanok vagyunk, mint a letojt tyúkok” – interjú Lackfi Jánossal

Kult

„Olyanok vagyunk, mint a letojt tyúkok” – interjú Lackfi Jánossal

Harmincnál is több könyv szerzője, József Attila-díjas író, költő és műfordító, hat gyermek édesapja, aki épp kerti vécét épít, mert szerinte nemcsak nekünk, hanem a Földnek is jár az élet. Karantén-színházról, letojt tyúkokról, hitről és az irodalom valódi értékéről beszélgettünk Lackfi Jánossal.

Hetek óta figyelem a magyar művésztársadalmat, azt, hogy milyen erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy otthonaikból egy kis színt varázsoljanak a mindennapokba. Ön is próbálkozik bennünket a jókedv, a humor világába csalogatni. Elindította a karantén-színházat, melyben naponta kétszer a közösségi oldalán felolvasásokkal jelentkezik. Mennyire tudja ez helyettesíteni a személyes felolvasóesteket? 

A karantén-színházban néhány százan minden alkalommal összejövünk, de az utólagos letöltéseket is számítva tíz-tizenötezer ember is visszanézi az előadásokat. Ez most egy közös öröm, az elmaradt rendhagyó irodalmi órák pótlása, melynek során az elmúlt harminc év termését osztom meg. Fantasztikus élmény, hogy San Franciscótól Sydney-ig, Kölntől Hejőkeresztúrig csatlakoznak be nézők. Én úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy egyfajta többlet-odaadottságot hozott elő a karantén. Többször annyi emberrel találkozom így, mint egy-egy irodalmi esten, pedig az is divatos lett az elmúlt években. Ugyanakkor sokszor előfordult, hogy az élő felolvasásokra nem ért oda egy-egy érdeklődő a munkája vagy családi elfoglaltsága miatt. Meg én is szaladtam, két felolvasás közt adminisztráltam, szóval

rohangásztunk egymás kedvéért, én és az olvasó, most viszont akár egy ebédkészítés közben oda tudják adni a figyelmüket, és én is odaülök a nappalijukba.

És van valami egészen meghitt a dologban, akkor is, ha nem valós idejű, mert mindig van néhány perces csúszás, meg azt is tudjuk, hogy ezek csak pixelek, amik az egyik oldalon szétszednek, a másikon meg összeraknak. 

Napi két alkalom, ha esik, ha fúj. Ez már szinte munkahely… 

Igen, a kényszerérzet egy reális kísértés, ami megölheti az öröméneket. De ezt már az elején elhatároztam, hogy ez nem egy plusz kipipálandó kötelezettség lesz. Inkább ne tudjam még öt perccel a kezdés előtt, hogy aznap mit olvasok fel, mint hogy megint azt a mókuskereket állítsam elő magamnak, ami a karantén előtti időket jellemezte.

Hozott még valami újat a bezártság az életében? 

A kreatív írás kurzusom is átkerült az online térbe. Évek óta kísérleteztem ezen, és most pofon egyszerűen megoldódott. Sokat lótunk-futunk, de kiderül, hogy az eszközök, amiket feltaláltunk, arra lennének valók, hogy használjuk őket, nemcsak arra, hogy függjünk tőlük. 

Egyébként pedig a családunknak nagy ajándék a zsámbéki telek, a kétezer négyzetméteren van munka mindig. A legújabb projektem – a karantén hozta ezt is – egy kerti vécé megépítése, amit már nagyon régen meg akartam csinálni. Van abban valami vérlázító, hogy azt gondoljuk, nekünk alapjogunk a saját piszkunkat, esetenként több tíz liter ivóvízzel leöblíteni, míg másnak inni sem jut. A kamaszlányom persze tiltakozik, én azonban a legnagyobb örömmel fogok odajárni. 

Azok közé tartozik, akik szerint életformát kellene váltanunk? 

Nem akarok álszent lenni. A pörgős világ előnyeit én is élveztem: kiadták a könyvemet Vietnámban, végigjártam a magyar közösségeket Amerikában, Ausztráliában, Isztambulban. Mégis felmerül bennem a kérdés: jár nekünk a húsz eurós barcelonai repülőjegy, a kikapcsolódásunkat már uraló hétvégi wellness, az olcsó ausztrál bor, a kenyai rózsa vagy a perui szilva tél közepén? Egy biológus azt nyilatkozta, hogy az ilyen mértékű ember- és árumobilitással ideális tenyésztőlabort hoztunk létre a vírusoknak. 

Jó zöld aktivista lenne önből.

A globális felmelegedés kapcsán kampányszerű, felturbózott, habcsókos dolgokat csinálunk.

Ha holnap előjönne az én tizenéves lányom, egy jó marketinggel, hogy baj van a klímával, akkor pillanatok alatt az ENSZ-ben kötne ki.

De miért nem bírja azt mondani valaki, akinek erre hatalma van, hogy gyerekek, holnaptól nem gyártunk több autót? Te se, meg te se, meg te se. Mert van elég. Osszuk be, és javítsuk meg, ami van. Vagy, hogy holnaptól nem lehet cukrozott üdítőket kapni. Mindenki vigye haza, és ha akar, rakjon bele cukrot. Persze én értem, hogy elindul egy folyamat, hogy kirúgják azokat az embereket, akik addig az autókat gyártottak, és hogy ezt így nem lehet, és mi lesz a tudománnyal meg a kutatással. Na de most is leálltunk, csak nem a magunk jószántából. Beszólt a vírus. Vajon muszáj volt ezt megvárni? 

Úgy néz ki, világszintű megoldások még nincsenek arra nézve, min kellene változtatnunk a járvány után, a személyes életünket viszont felborította a vírus, és mindenkiből más reakciókat vált ki. Ön hogy látja ezt? 

Az a hasonlat jutott eszembe, hogy olyanok vagyunk, mint a letojt tyúkok. Nem olyan értelemben, ahogy egymásra csinálnak a feltornyozott ketrecekben, hanem a szakterminológia akkor nevezi így őket, amikor kitekertek belőlük több száz tojást évente, és egy idő után a tojóképességük visszaesik. Ilyenkor vagy rögtön levágják, vagy eladják őket. Barátaink is vettek ilyet, és a tyúkok a baromfiudvaron elkezdtek nézelődni, meg pislogni, napokig olyan alapdolgokra sem jöttek rá, hogy itt lehet kapirgálni, meg hogy a fű megehető. Azt hiszem, mi is kicsit így vagyunk most. Annyi mindent hanyagoltunk el magunk körül a rohanásban, annyi mindenre nem volt erőnk reflektálni, annyi könyvet feltornyoztunk, hogy majd ezt is el kéne olvasni, annyi polcot nem fúrtunk fel a falra, annyi koszt hagytunk a szekrény alatt, annyi embernek mondtuk, hogy le kéne ülni velük kávézni.

A letojt tyúkok tanácstalanságával kell berendeznünk újra az életünket. 

Ha már könyvekről esik szó, sok irodalmárnak fel akartam már tenni a kérdést, hogy a mai túlkínálatban mi alapján kellene válogatnunk? Lehet egyáltalán valamilyen sorvezetőt adni? A pöttyös-csíkos könyvek óta eltelt negyven-ötven év… 

Ha ma bemegy az ember egy ötemeletes könyvplázába, akkor zavarba esik. És van bennünk egy olyan érzés is, hogy mi az, amit el kellene olvasni. Én azt mondom, ha a kell felől közelítünk, akkor nem biztos, hogy jó felől indulunk. Szerintem elsősorban élvezni kellene az olvasást. Ez olyan, mint a tenger: ha az ember lemegy a tengerhez, akkor az első gondolata az, hogy wow!, nem pedig azon töpreng, hogy hogyan fogja bejárni a többi strandot is, mert lehet, hogy van ennél szebb is, vagy olyan, ahol olcsóbban adják a bambit. 

A könyvekkel is így vagyunk. A tízes skálán a legjobb írót akarom olvasni, és mindig tudni akarom, hogy mi történik az irodalom világában? Erre a kényszerességre valószínűleg az oktatás és egyfajta felvett sznobizmus is ránevelt minket. 

Szerintem inkább – ha már egyszer a tengernél vagyunk – dőljünk hátra, igyunk egy bambit, annyiba kerül, amennyibe kerül, mégiscsak tengerparti bambi, ugorjunk be a vízbe, és lubickoljunk benne. És ha már kilubickoltuk magunkat, és van rá még igényünk, hogy elmenjünk kettővel odébb is, hátha onnan szebb a kilátás, akkor menjünk. De szerintem az eufórikus olvasás örömét ne vessük oda áldozatul annak, hogy még mennyi mindent kellene olvasni. Nem biztos, hogy aki megnyeri a Man Booker-díjat, az pont nekem vagy másnak tetszeni fog, és az se biztos, hogy húsz év múlva bárki emlékezni fog még rá.

Az irodalom ne a kötelező kelkáposzta legyen, amit a menzán lenyomnak a torkunkon, inkább legyen a hab a tortán.

Benne tobzódni, és azt élvezni érdemes. 

Ön hogyan válogat? 

Néha én sem tudok ellenállni a kísértésnek, bemegyek a könyvesboltba, és olvasgatok. Ami megtetszik, magával sodor, még ha nem is ismerem a szerzőt, akkor azt megveszem, és rávetem magam. Sok ilyen szerzőre akadtam már rá, akiket előtte nem ismertem. Nem kell megijedni a kortárs irodalomtól sem. Sokszor hallom, hogy „belekezdtem egy kortárs műbe, de hát borzasztó”. Jó, hát persze, de ez olyan, hogy megkóstoltam egy kortárs ételt, és rossz volt. Akkor abba az étterembe ne menjek többet. Lehet, hogy pont az nem való nekem. Tovább kell lapozni, és remélhetőleg lesz olyan, ami tetszeni fog, mert nagyon színes és izgalmas a kortárs kínálat is. 

Van az életében egy olyan könyv, vers, idézet, ami átformáló hatással volt Önre? 

Ha az egész életemre vonatkozóan kell választanom, akkor mindenképpen az, hogy: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.” Ennél bitangabbul odatenni valamit, ami mögött fedezet is van, nem lehet. 

Mindig hívő volt? 

Gyerekkorom óta van bennem egy eredendő istenhit, pedig a közeg, amiben felnőttem, nem volt vallásos. A két nagymamám hívő volt, de még ők sem beszéltek nekem a hitről. Később azonban

az apai nagymamámról kiderült, hogy titkos lelki atomreaktorként egész végig imádkozott a megtérésünkért.

Egy nagyon egyszerű parasztasszony volt, de az evangéliumi értelemben mindig mindenkinek a mindene volt. Valószínűleg ő intézte el, hogy az egész családunk megtért: a szüleim, a két testvérem és én is. Ilyen ereje volt, amit senki nem gyanított róla. 

Aztán húszévesen, mielőtt odaálltam az oltár elé, a jegyesoktatáson tudtam meg, hogy merre lakik a Jóisten. Addig csak homályos elképzeléseim voltak róla. Tudatosan lettem katolikus, és így neveltük a hat gyermekünket is. De mindig van beljebb. Néhány évvel ezelőtt olyan kapcsolatba kerültem a Jóistennel, amit csak a szerelemhez tudok hasonlítani. Állandóan keres, de persze az is kell, hogy válaszoljak. Ha van egy csomó hívás a mobilomon a szerelmemtől, de én egyet sem veszek fel, akkor lehet, hogy nagyon szerelmes vagyok, de ez semmilyen módon nem látszik meg az életemen. A tettek helyett pedig csak gondolkodom azon, hogy miért is nem vettem fel neki. 

Át tudja adni a hitét a gyerekeinek? 

Egyszer az egyik gyermekünk megkérdezte tőlünk, hogy ha most ti olyan nagyon odaadottak vagytok, akkor engem feláldoznátok, ha az Isten ezt kérné, mint ahogy Izsákot feláldozta volna Ábrahám? Azt mondtuk, hogy nagyon jó a kérdés! Történetiségbe ágyazva az ábrahámi áldozattal tért át az emberiség – mégpedig Isten kezdeményezésére – az emberáldozatról az állatáldozatra. Ha figyelmesen olvassuk a Bibliát, akkor előtte rendszeresen az történik, hogy mikor mondjuk ostrom alá fognak egy pogány várost, a lakóknak az a jó ötlete támad, hogy felhozzák a várfalra a saját gyermekeiket, és ott lemészárolják áldozatként az isteneknek, mert akkor majd kegyesek lesznek hozzájuk. Ábrahám volt az első, akinek azt mondta az Isten, hogy én ezt nem kérem. Kérem tőled, de azért kérem, hogy megmutassam, hogy nem kérem. Arról nem beszélve, hogy előre mutat Jézus áldozatára, ami egy önkéntesen vállalt áldozat volt. 

A kérdésére visszatérve igyekszünk átadni a feleségemmel a hitünket, de nem dönthetünk helyettük Isten mellett. A Teremtő pedig elegáns, különben nem adott volna szabad akaratot. Nagyjából sejthette, hogy mi fog következni a szabad akaratból, de azért adta, hogy őt lehessen választani. 

Mi volt a legutóbbi istenélménye?  

A karantén nagyon sok mindent hozott, de a böjtöt emelném ki. Évek óta először tudtam igazán szigorú böjtre fogni magamat. Írtam is a böjtről, és valaki megkérdezte, hogy rosszabb ember-e, ha soha nem böjtölt? Nyilván nem, és az sem biztos, hogy jobb ember leszek, ha böjtölök, mert lehet képmutatásból is csinálni. Meg azért is, hogy meglegyen a strandalakom. Én azt tapasztaltam, hogy nem az a lényeg, hogy mit nem, vagy mit hogyan nem eszem. Hanem ha azokat a réseket, amik a mindennapjaim falában vannak, azokat nem tömködöm be élvezeti cikkekkel, édességgel, hússal, bármivel, akkor egyszer csak elkezd ezeken befelé ömleni az Isten. Jézus is akkor érik prófétává, mikor kimegy negyven napra a pusztába. Nekünk is ahhoz, hogy a saját életünkben felnőjünk a hivatásunkhoz, a böjt egy nagyon jó lehetőség.

Nyitókép: Molnár Mihály

Ajánljuk még:

„ÉDESANYÁM KISZÁMOLTA, HOGY A REPÜLŐ AZ LEESIK, ÉN MÉGIS FOLYTATTAM” – NAGYINTERJÚ BESENYEI PÉTERREL
„AZ ÉN GYEREKKOROMBAN MÉG VOLT IDŐ LEÜLNI AZ ÖREGEKKEL” – INTERJÚ PÁL ISTVÁN „SZALONNÁVAL”
LENNE ELLENSZER, HA A HÁBORÚS PÉNZEK TÖREDÉKÉT VÍRUSKUTATÁSRA KÖLTENÉNK – INTERJÚ DR. CSÓKAY ANDRÁSSAL