Kult

Népzenéből és rockból szerelem – Kiss Katával és Bikics Tiborral beszélgettünk

Először különleges hangja tűnt fel, majd ahogy egyre többet beszélgettünk, különleges élettörténeteivel varázsolt el. Kiss Kata énekes, a Kiss Kata Zenekar megalapítója, ma már többlemezes, ismert alkotóművész, akire a szerelem is a zene által talált rá. Bikics Tibor billentyűssel, a Z'Zi Labor együttes korábbi zenészével, valamint közös fiukkal, Borsával alkotnak egy családot – az életben és a színpadon egyaránt. 

Bárhonnan kezdjük ezt a beszélgetést, ölelésben és dalban végződik. Kata, te egyszerűen ilyen vagy, de ahogy együtt látlak benneteket, csak erősödik bennem az érzés. Kezdjük hát az eszmélkedésnél: Barsi Ernő zenepedagógustól, Bartók Béla tanítványától tanultad a szakmát. Ez kiváló alap, de nem mindenkiből lesz énekes attól, hogy zenét tanul. Te hogy indultál?

Kata:  Sályon születtem, egy kis dél-borsodi faluban, ahogy Barsi Ernő néprajzkutató, zenepedagógus is. Amikor Ernő bácsi azt mondta a szüleimnek, hogy tehetségesnek gondol, és azt szeretné, hogy hegedülni tanuljak, úgy is lett. Nyolc évig jártam hozzá, pedig én inkább zongorázni szerettem volna. Rendkívüli ember volt, különleges kisugárzással – egész lényével tanított, ami számomra mai napig meghatározó élmény. Rendszeresen visszanyúlok ahhoz az örökséghez, amit tőle kaptam. 

Erős zenei alapokhoz nyilván mester is kell, de a zene valódi szeretetét jellemzően a családból hozzuk. Ez rátok is igaz?

Kata: Már négyévesen belecsöppentem a népdalok és a mulatós zene világába. Nagyon vallásos családban nőttem fel, ahol az istenfélő élet egyik legfontosabb öröme a zene volt: édesapám, aki egyszerű kőműves mesterként dolgozott, bálokban és lakodalmakban zenélt, így a ’70-es, ’80-as években és a ’90-es évek elején több mint háromszáz lagzit muzsikált végig, közben minden népdalt megtanultam.

Tibor: Nem könnyű felidézni a legkorábbi zenei emlékeimet, de az első meghatározó élményem talán az, hogy a nagyapám zongorázik. Kiválóan játszott, bár nem volt zenész. Tulajdonképpen ő „rángatott bele” a zenetanulásba – konkrétan is, hiszen az elején nem nagyon örültem neki, hogy míg a többiek fociztak, nekem gyakorolnom kell. Persze, minden akkori hiányérzetemért kárpótoltak a későbbi sikerélmények.

Fotó: Roggs Fényképészet

Hogy lett ebből professzionális zenei pálya, nem is akármilyen műfajban? A Kiss Kata Zenekara folk és rock házasításával önálló csapást vágott a hagyományos és az alternatív zene találkozásának mezsgyéjén.

Kata:  Egyértelmű volt számomra, hogy már a középiskolát művészi vonalon kezdem el: irodalom-dráma tagozatra jelentkeztem Miskolcra. Még gyerekkoromban dedikált nekem egy könyvet Barsi Ernő azzal a szöveggel, hogy szeretné, ha folytatnám, amit ő elkezdett, tehát vigyem tovább a tiszta forrást. Amikor már kamaszodtam, egyre inkább éreztem, hogy számomra az autentikus népzene kiváló alap, de szeretem más, modern zenével is társítani, összekeverni. Ernő bácsi nagyon ellenezte ezt a kezdeményezést, de amikor elvittem neki az első lemezemet, és meghallgatta, potyogtak a könnyei. Tudtam, hogy megbocsátott nekem.

Tibor: Én zeneiskolában kezdtem, majd hamar belecsöppentem a magyar könnyűzenei életbe. A szakma valódi arcát a külföldi zenélés során ismertem meg, itthon aztán különböző együttesekben játszottam. Ahogy gyűlnek a tapasztalatok, egyre bátrabbá válik az ember, ugyanakkor azt is egyre világosabban látja, érzi, hogy mit nem akar vagy mit nem szabad elvállalnia. Azon múlik minden, hogy mennyire tudsz tanulékony maradni.

Amikor a pandémia első hulláma után találkoztunk, éppen a legnagyobb lendülettel készültetek az újabb koncert-sorozatotokra, és amíg mindenki más arról panaszkodott az előadóművészeti szférában, hogy megállt az élet, nálatok mintha éppen fordítva lett volna. Hogy éltétek meg a bezárásokat?

Kata: Érdekes, hogy miközben a Covid nagy törés volt, a mi életünkben sok új és szép dolgot is hozott. Egészen a pandémia beköszöntéig meg sem álltunk: nem emlékszem arra, hogy valaha is lett volna időnk élvezni a munkánk gyümölcsét, mert ahogy egyiket befejeztük, máris benne voltunk a következőben. Azelőtt mindig arra panaszkodtunk, hogy nincs elég időnk alkotni és feltöltődni, annyit koncerteztünk. A Covidban hirtelen rádöbbentünk, hogy semmi sem biztos, bármi bekövetkezhet, és ebben a bizonytalanságban eldöntöttük, hogy minden pillanatot meg fogunk élni. 

Tibor: Mivel korábban folyamatosan együtt mozogtunk a stábbal, amikor elkezdődtek a lezárások, úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy biztonságban együtt lehessünk. Csináltam otthon egy „romkocsmát”. Akkor éppen minden vendéglátóegység bezárt, és akik végleg lehúzták a rolót, kiárusították a bútoraikat – ezekből vettem meg párat. A kertben felállítottunk egy színpadot, ahol a zenekarral gyakorolni tudtunk, így folytattuk a munkát. 

Fotó: Roggs Fényképészet 

Milyen újdonságok születtek a járvány idején?

Kata: Egy százállomásos Kárpát-medencei turné 65. koncertjénél tartottunk, és éppen Erdélybe készültünk, amikor a rádióban hallottuk, hogy lezárták a határt. Ekkor jött az ötlet, hogy ha mi nem tudunk odamenni a közönséghez, akkor a közönséget hívjuk magunkhoz. Akkor már megvolt a Magyar vagyok című dalunk, és a Rákóczi Szövetség segítségével kihirdettük, hogy mindenhonnan küldjenek be videókat, amiken azt éneklik, mi pedig ezekből az anyagokból videóklipet szerkesztünk. Reméltük ugyan, hogy válaszolnak a felhívásunkra, de álmunkban sem gondoltuk, hogy ennyi embert meg tudunk mozgatni. A világ minden pontjáról érkeztek felvételek. Egészen hihetetlen volt, hogy éppen a Covid alatt sikerült elérnünk az áttörést, rengetegen megismertek minket.

Elég speciális műfaji kereteket „kottáztatok” magatoknak: a folk és a rock házasításából születnek a dalaitok, ami nyilván a közönséget is megosztja. Van hiányérzetetek azzal kapcsolatban, hogy mennyien érdeklődnek a zenétek iránt?

Kata: Nincs hiányérzetem, azt pedig igazán nagyszerűnek tartom, hogy világszerte megmozgattunk valamit a magyarokban ezzel a dallal. A Covid idején a teljes repertoárunkat megújítottuk. Eldöntöttük, hogy pozitív üzenetekkel erősítjük az összetartozás-érzést, megmutatjuk, mennyire fantasztikus, hogy az online világban eltűntek a határok, és meg tudjuk fogni egymás kezét távolról is. A magyar népzene dinamizmusával erősítettük fel a dalainkat, mert az volt a vágyam, hogy a fiatalabb generációt is közelebb hozzuk.

Az egyik védjegyetek, hogy mágnesként vonzzátok a gyerekeket, holott nem kifejezetten gyerekeknek írjátok a zenéiteket. Mi a titka ennek a különleges jelenségnek?

Tibor: Az a vicces, hogy fogalmunk sincs, hiszen mi a gyerekkoncertjeinken sem viselkedünk és nem éneklünk másképpen, nem bohóckodunk a színpadon, nem veszünk fel maszkokat. Azt hiszem, érzik, hogy nagyon komolyan vesszük őket. 

Kata: Eszembe sem jutott soha, hogy ennyi gyerek vesz majd körül bennünket, tehát ezt nem tudatosan alakítottuk így. Nagyon érdekes, hogy a kezdetektől fogva így van: egyszerűen jönnek utánunk, bárhol vagyunk. 

Zeneileg mennyit kellett alakulnotok, hogy trendkövetők legyetek? 

Tibor: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy trendkövetők vagyunk. Frissebbre vettük a hangvételt, de nem mentünk el a ma divatos irányokba, például nem „rádiósítottuk” a felvételeinket. A mai technikai körülmények között sok előadó attól lesz sikeres, hogy a dalai másképp szólnak a koncerten és másképp a rádióban, és a rádiós megjelenések alapján válnak népszerűvé. Régen ez nem így volt: a zenekarok elkezdtek játszani a közönségnek, és vagy tetszett, vagy nem, nem voltak speciális trükkök. Egy Queent látnod sem kellett, tudtad, hogy ők játszanak, mert felismerhetőek voltak. 

Fotó: Roggs Fényképészet

Magyarországon nem sok zenész mondhatja el magáról, hogy játszott a Queennel, de te álltál velük egy színpadon. Milyen volt?

Tibor: A Z'Zi Laboros időkben történt. 1986-ban jött a Queen Magyarországra, és senki sem merte elvállalni a szakmából, hogy előzenekarként felvezeti a koncertjüket. Még ennyi év múltán sem értem, miért nem vállalták, hiszen ez akkor bármelyik magyar zenekarnak nagyon sokat jelentett volna. Én megtisztelőnek éreztem, hogy mi nyithattuk meg a koncertjüket.

Népszerűbbek lettetek utána?

Tibor: Nem, ma sem érzem úgy, hogy a népszerűségünkhöz hozzájárult. Egyszerűen nekünk jelentett sokat. Jó volt ott játszani, velük. Emberileg és szakmailag egyaránt megtiszteltetésnek éreztük. 

Hogyan lett ebből az indulásból zenei produceri pálya?

Tibor: Mikor hazajöttem, különböző együttesekben zenéltem, majd a Duna TV-hez kerültem zeneszerzőnek. Ahogy egyre több tapasztalatot szereztem, egyre pontosabban éreztem, mik a határaim, mit tudok megcsinálni és mi az, amit még tanulnom kell. Szívesen tanulok a fiataloktól, hiszen ebbe a szakmába mindenki egyéni adottságokkal érkezik, és ez nagyon inspiráló tud lenni, ha eléggé nyitott vagy a másikra.

Fotó: Roggs Fényképészet

Úgy tűnik, eléggé nyitott voltál, hiszen Kata zenéje egy merőben új világ lehetett számodra: te a rockzene felől érkeztél, Kata népzenén nőtt fel. Hogy találkoztatok?

Kata: 2004-ben volt az Európai Uniónak egy iskolafesztiválja, amit Olaszországban rendezett a globális összefonódás témájára. Ezt kellett megfogalmazni a különböző művészetek nyelvén. Mi is írtunk egy dalt, A Föld dalát: édesapám hangszerelte, én énekeltem. Beneveztünk a fesztiválra, csak arra nem számítottam, hogy meg is nyerjük vele a versenyt. Amikor hazajöttünk, úgy gondoltuk, hogy be kellene mutatni a Duna TV Kívánságkosár című műsorában, és édesapám azonmód hóna alá kapta a kazettámat, és ahogy volt, kőművesruhában és megjelent a Duna TV portáján, hogy ő egy zenei szerkesztővel akar beszélni. Előadta, hogy a kislánya most jött haza Olaszországból, megnyerte a fesztivált a dalával, és szeretne fellépni a Kívánságkosárban.

Tibor: Annyira megrendült a portás, hogy azonnal megmutatta az akkori zenei szerkesztő, Sebők Gyuri szobáját. Ott Gyuri megmutatta neki azt a három szekrénynyi videókazettát, ami mind megnézésre várt és arra, hogy berakják a Kívánságkosárba.

Kata: Apu szomorú lett, de nem tágított, addig unszolta, hogy hallgassa meg a gyerek demóját, hogy végül meghallgatta, és felhívta Tibit azzal, hogy „van itt egy rendkívül rámenős apuka a lányával, gyere, és nézd meg az anyagot, ha látsz benne fantáziát”. Tudtuk, hogy ő egy platinalemezes zeneszerző, és hogy nagyon sok énekesnek, zenekarnak írt dalokat.

Vagyis a mesebeli szerencsepróba sorsfordítónak bizonyult.

Tibor: Szó szerint mindkettőnk életében, hiszen akkor már én is keresgéltem valami mást, kitekingettem a rockzenéből a népzene irányába. Amikor meghallgattam Kata dalát és elkezdtem vele dolgozni, megszületett bennem a két világ fúziója: megéreztem, mit hozott otthonról. 

Kata: Elkészült tehát a dal, és bejutott a Kívánságkosárba, ahová engem is behívtak. Hatalmas élmény volt: Morvai Noémi és Banner Géza voltak a műsorvezetők, és ma is élénken él bennem az az érzés, amit akkor éreztem. Úgy bántak velem, mintha már befutott sztár lettem volna. Akkoriban még nagy ereje volt annak, hogy valaki a tévében szerepelt.

Ez azt jelenti, hogy a televíziós szereplés után egyenesbe került az énekesi pályád? Elkezdtél „befutni”?

Kata: Hát, nem! Nem történt semmi. Otthon, a faluban gratuláltak, örültek nekem, de nem változott semmi. Akkor jöttem rá, hogy itt bizony nagyon sokat kell dolgozni, hogy láthatóvá tegyem, amit képviselek. Otthon nagy sikere volt ennek a dalnak és a szereplésemnek, ezért édesapám ismét felhívta Tibit, és elkezdett „üzletelni” vele, mondván, hogy mi lenne, ha szerződnénk egy teljes lemezre. Valójában ő volt a menedzserem. Én akkoriban csak arra vágytam, hogy mulatóst énekeljek, mert abban nőttem fel, de édesapám tűzzel-vassal távol akart tartani ettől, állította hogy nem az az én utam.  Sokáig nem értettem, még haragudtam is rá emiatt, de ő ragaszkodott hozzá, hogy olyan szakembert keressen, aki megfelelő színvonalon tud dolgozni velem. Így kezdtünk el Tibivel együtt zenélni 2006-ban, szigorúan munkakapcsolatban. Az első lemezem két évig készült, 2008-ban jelent meg, Dalocska címmel, egy népdalokból és saját dalokból álló tízes válogatás volt.

Fotó: Roggs Fényképészet

Meghatározó élmény lehetett, amikor megjelent az első lemezed.

Kata: Ültem a szobámban az ötszáz példánnyal és azt éreztem, ebből senkinek sem adhatok, mert mind az enyém. Eltelt egy-két hét és még mindig ott volt mind az ötszáz szerzői kiadásban megjelent lemez. Ekkor mondta édesapám életem egyik legfontosabb mondatát: „hálót kaptál, de halat nem”. Vagyis, hogy megcsináltuk, és most már ezzel kellene kezdeni valamit – csakhogy fogalmam sem volt, mit. Végül elkezdem e-maileket írogatni: megkerestem az ország összes polgármesterét, elmeséltem, ki vagyok, honnan indultam, és hogy megjelent az első lemezem, ha látnak bennem fantáziát, szívesen bemutatkoznék ingyen egy falunapon. Irgalmatlan adatbázist állítottam össze, hetekig írtam a leveleket. Nagyon sokáig nem történt semmi, majd egyszer fölhívott a pilisszentiváni polgármester, hogy ő meghallgatta a dalt, és meghív a Szentivánéji Fesztiválra. Akkor döbbentem rá, hogy nekem nincs is zenekarom: hogy fogok fellépni? Csak a CD volt és a zenei alap, semmi más.

Ez már a sokadik próba a meséből: ezt a sárkányt hogy sikerült legyőzni?

Kata: Nagyon el tudtam volna képzelni egy néptáncos párt magam mellett a színpadon, ezért az első utam Mezőkövesdre vezetett, benyitottam a Matyó Néptáncegyüttes próbatermének ajtaján és megkérdeztem, ki szeretne nálam táncolni. Ekkor csatlakozott hozzám a Dudás Zita és Juhász László néptáncos pár, akik azóta is velünk vannak a színpadon. Pilisszentivánra tehát hárman mentünk, majd a fellépés után sorban érkeztek a visszaigazolások, és azon a nyáron már tíz-húsz fellépésünk volt. Hívtak fesztiválokra, bornapokra, még Kispolszki-találkozón is voltunk.

Tibor mit szólt a fejleményekhez?

Kata: A háttérből nézte az eseményeket. Amikor már úgy éreztem, megérett az idő, fölhívtam, és elmondtam, hogy szükségem van zenekarra, volna-e kedve hozzá. Mire ő mondta, hogy persze, és mondott egy magas összeget gázsira. Én pedig mondtam, hogy jó, elő fogom teremteni – holott fogalmam sem volt, hogyan, hiszen a fellépésekért egy fillért nem kértünk addig. Akkor kezdtem el-elkérni a településektől azt a pénzt, amivel a zenészeket és a táncosokat kifizettem. Akkor magamra még nem is gondoltam.

Miből éltél ez idő alatt?

Kata: Olasz konferenciatolmácsként dolgoztam közben, tehát nem nagyon fájt, hogy az éneklésből nem volt bevételem. Teljesen természetes volt számomra, hogy azzal, amit annyira szeretek csinálni, nem keresek pénzt. 

Fotó: Roggs Fényképészet

Mikor változott ez meg?

Kata: 2010 novemberében meghívtak bennünket a parajdi sóbányában rendszeresített karácsonyi gyerekműsorra, amelyen 6500 gyerek vett részt, és ahol 90 méteres belmagasságban kellett énekelni. Ez azt jelenti, hogy tőled száz méterre már nem hallják a hangod. Megrémültem, hogy ehhez mi kevesek vagyunk. Ekkor csináltuk meg az első igazi koncertünket, nagy technikával. Utána elég nagy médiafigyelmet kaptunk, sokat hívtak a különböző csatornák, és azóta mindig tele volt a naptárunk.

A mesékben most az jön, hogy a fiú nem kerülgeti tovább a lányt, hanem megkéri a kezét. Nálatok mikor fordult a kocka?

Kata: Erdélyben, Parajdon. Pontosabban ott semmi sem történt, hanem miután hazajöttünk, Tibi felhívott, hogy beszélnünk kellene. Találkoztunk, és minden eldőlt. Január hatodikán történt, pár évvel később ezen a napon született Borsa. Mindketten párkapcsolatban éltünk akkor, és mindketten hazamentünk, és elmondtuk a döntésünket. Egyikünkben sem merült fel más lehetőség, csakis a tiszta kapcsolat, a házasság. Tudtuk, hogy mindenképpen fájdalmat okozunk, bármennyire kíméletesen tálaljuk a helyzetet, de az őszinteség mellett döntöttünk.

A munka miatt gyakorlatilag huszonnégy órában együtt vagytok. Ki alkalmazkodik többet ebben a kapcsolatban?

Tibor: Azt hiszem, én, de szívesen teszem. Biztos a korral is jár, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, és már úgy érzem, megtöltöttem a saját kincsesládámat, és semmivel sem lennék több, ha több vitát nyernék.

Kata: Nem tudjuk szétszálazni a szakmai- és a magánéletünket, de ha belegondolok, nem is nagyon vannak vitáink, ha mégis, azok szakmai kérdésekben merülnek fel. Mindketten eléggé temperamentumosak vagyunk, de én is úgy érzem, hogy Tibi alkalmazkodik többet.

Fotó: Roggs Fényképészet

Fiatok, Borsa, az élet sűrűjébe csöppent bele, amikor megszületett, és nem úgy tűnik, mintha emiatt kihagytál volna koncertet. Hogy csináltátok, hiszen mindketten színpadon vagytok előadás közben?

Kata: Borsa éppen abban az időszakban született, amikor évente 150-200 koncertet is adtunk a Kárpát-medencében, vagyis majdnem minden másnapra jutott egy. Gyakorlatilag három hetes kora óta ott van velünk a színpadon: mikor még csak három hetes volt, feltoltuk a színpad szélén egy babakocsiban, hiszen mindketten színpadon voltunk. Kicsit más életet él, mint az átlag nyolcévesek, azt hiszem, a nevelésben teljesen ellentétes dolgokat csinálunk, mint amit kellene. Mindig sajnáltam a cirkuszos gyerekeket, most meg mi is ugyanazt csináljuk. Amikor Borsa visszamegy az iskolába a nyári szünet után, nem arról mesél, hogy nyaralt a nagyszülőknél, hanem, hogy hol koncertezett, és, hogy hajnali háromig a zenekari tagokkal bandázott.

Lelkiismeret-furdalásod van? 

Kata: Vívódom, persze, hiszen úgy érzem, lemarad valamiről. Ugyanakkor a cirkuszos gyerekeken sem azt láttam, hogy boldogtalanok lennének amiért ők is részesei a műsornak vagy éppen a takarásban segédkeznek, hiszen ők ezt az életet ismerik. Sok olyasmit megtanulnak, amit a többi gyerek nehezebben vagy később: például korábban alakul ki a fegyelmezettségre való érzékük. Borsának sosem kell magyarázni, hogy miért fontos pontosnak lenni, ha előadásra készülünk vagy fellépésre indulunk és hajnalban kell kelni. Megtanult csapatban működni, figyelni a másikra, alkalmazkodni, ha szükséges. Nyolcéves korára sok olyasmi természetes számára, amit egyébként felnőttkorra várunk el. Egyébként mi tényleg nagyon sokat vagyunk együtt, sokkal többet, mint az átlag családokban, és azzal nyugtatom magam, hogy ez a közelség ellensúlyozza, amiről a művész-életforma miatt esetleg lemarad.

Jelenleg min dolgoztok?

Kata: 2017-ben mutattuk be a Magyarból jeles című lemezünket, amit magyarországi és kárpát-medencei magyar iskoláknak szántunk, és nagyon nagy sikere volt: több mint 10 000 tanintézménybe küldtük ki, és rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. Hiánypótlónak bizonyult, hiszen a pedagógusok számára például nagy kihívás volt az ünnepi műsorok zenei anyagának összeállítása. Négy dalt és a hozzájuk tartozó négy zenei alapot adtuk ki, hogy a pedagógusoknak segítsünk megszerettetni a közös éneklést a gyerekekkel, illetve, hogy ezáltal erősítsük a nemzeti összetartozás érzését. A CD megjelenését egy majdnem 100 állomásos turné követte, aminek a pandémia vetett véget. Ennek az anyagnak a folytatását, a Magyarból jeles 2. részét tervezzük most, és éppen nagy dilemmában vagyunk, hogy klasszikus formában, korongon jelentessük-e meg vagy egyéb formátumot célszerű választani, mert lassan kimegy a divatból a CD-lejátszó is.

Ajánljuk még:

Válaszainkkal jövőt formálhatunk – segítsük a települések és zöldfelületeik közötti kapcsolatok megértését!

Az elmúlt évtizedek egyik leglátványosabb társadalmi változása az volt, hogy a városi és vidéki népesség aránya nagymértékben megváltozott, méghozzá a városlakók javára. Ez a változás egészen odáig vezetett, hogy ma Magyarországon a lakosság körülbelül 70 százaléka már városi környezetben él. És bár ez számos előnnyel is jár, a természettel való kapcsolódásukat nagymértékben korlátozza.