„Most kezdjek el vele vitatkozni, negyvenöt év után?” – Interjú Beloberk Évával és Gulyás Lászlóval

Kult

„Most kezdjek el vele vitatkozni, negyvenöt év után?” – Interjú Beloberk Évával és Gulyás Lászlóval

Átigazolni egyéniből csapatsportba majdnem akkora váltás, mint elköteleződni a páros élet mellett, vállalva egy amúgy is rendhagyó életforma tovább-bonyolítását. Beloberk Éva válogatott kosárlabdázó és Gulyás László sportújságíró otthona egyértelműen visszaigazolja sejtéseimet: a rendkívüli páros tagjai nem csak egyéniben remekelnek, a két intenzív életpályát rendkívül erős családi kötelékek tartják egyenesben.

A Budapesthez közeli családi fészekben lekerekített sarkok, kuckósra épített csempekályha, fények és árnyak titokzatos játéka vonja el a figyelmem a beszélgetésről. Egyszerre praktikus és meghitt a tér: a két egyedi tervezésű saroktéka családi emlékek szimbolikus őrzője, a frissen rakott kályha melegét hatalmas piros sapkás manók védik, a falakon pedig ősi kultúrák szimbólumai vigyázzák egy oroszlán és egy skorpió közös szenvedélyét.

Beloberk Éva háromszoros Európa-bajnok bronzérmes kosárlabdázó, a híres balkezes hátvéd, 375-szörös magyar válogatottként az egyik legsikeresebb hazai női kosárlabda-játékosunk. Az 1980-as moszkvai nyári olimpiai játékokról 4. helyezéssel tért haza a magyar válogatottal, amely ezáltal kijutott a következő, 1984-es Los Angeles-i olimpiára. A siker elegendő munícióval szolgált a következő négy év intenzív felkészüléséhez, a motivációt pedig csak erősítette, hogy a magyar csapat éremesélyesként jutott ki a következő olimpiára. A kiutazás végül meghiúsult: Magyarország politikai okoból bojkottálta az olimpiát. Éva az osztrák élvonalban folytatta profi pályafutását. A profi sportolói pályát később tanítással és sportszervezői munkával folytatta, amelyben a 2020-as év újabb fordulatot hozott: felállt a Margitszigeti Atlétikai Centrum igazgatói székéből.

Gulyás László Szepesi György-díjas sportújságíró pályáját édesapja, Gulyás Gyula, a legendás sportriporter ihlette, aki már nem láthatta beérni fia sikereit. Gulyás Ábel, az unoka így fogalmaz erről édesapja hetvenéves születésnapi köszöntőjén: „apámnak 24 éves korára már az édesapja elvesztése miatt is végképp fel kellett nőnie.”  Valóban, kiválóan felépített szakmai pálya, amely lelkiismeretes alapozással kezdődik, és nagy ívet rajzol a magyar sportújságírás történetébe. Laci 1971-ben az MTI-ben kezdi, majd 1981-ben a Magyar Televízióban folytatja, ahonnan 2007-ben távoznia kell. Rövid kitérő után – amit ugyancsak a szakmában tölt – 2012-től a Magyar Rádió tudósítója, de az M4 sportcsatorna munkatársaként ma is láthatjuk anyagait. Múlt és jelen című portréműsorában magyar sportlegendákkal beszélget. A kétszázadik adáson is túl már azt is tudjuk, hogy a portré-sorozat dokumentumértéke megkérdőjelezhetetlen, hiszen a magyar sport legendás nagyjai közül többen is ebben a műsorban jelentek meg utoljára a nyilvánosság előtt.

Az interjút ezúttal négyen írjuk: Éva és Laci közös életük és egyéni pályájuk eseményeivel, Ábel fiuk pedig – aki titkos cinkostársam volt a felkészülésben, és aki nyilván egyik főszereplője ennek a gazdag, közös életnek – a neveltetésére vonatkozó frappáns válaszával és édesapja 70. születésnapjára írt köszöntőjével.

 
Fotó: Krisztics Barbara

 

 

Hogy kezdődött a két sportember páros „mérkőzése”?

Éva: Jaj, ebben vita van, mert Laci azt mondja, én szúrtam ki, de ez nem így van, hanem fordítva!

Laci: Igen, kikezdett velem. Ennyi. Tudod, ez olyan, mint mikor megy a vonat Kohnnal és Grünnel és megáll Lembergben. Jön Weiss: 

»Grün, hát nem láttalak ötven éve, hogy vagy?
– Jól.
– Feleség megvan?
– Meg.
– Gyerekek?
– Kettő.
– Azt a mindenit! – s a vonat elindul. Azt mondja Kohn Grünnek:
– Te, ez összekevert bennünket, miért nem szóltál neki?
– Figyelj, most tíz percet áll a vonat Lembergben, kezdjek el vitatkozni?« 

Ez pont ugyanilyen. Most kezdjek el vele vitatkozni, negyvenöt év után? Úgysem tudom meggyőzni.

Mi a közös sikeretek titka? 

Laci: Egy dolgon soha nem vitatkoztunk: hogy mikor jövünk haza. Amikor ugyanis Éva abbahagyta a sportot, tudomásul vette, hogy péntek-szombat-vasárnap nincs. Hétköznap se nagyon, de hétvége tényleg csak elvétve van. Járom a világot, néha hazajövök, elmegyek. Ő ezt jól tűrte. Szerintem

azért maradtunk együtt, mert tiszteletben tartottuk azt, amit a másik csinál.

Amikor pedig Éva bekerült a Margit-szigetre, egyetlen szóval sem vontam kérdőre, hogy miért megy be vasárnap este 9-kor

Éva: Nekem nem esett nehezemre ezt a ritmust fölvenni, hiszen sportolóként sem volt hétvégém, mert mindig az adott sportesemény volt a legfontosabb. Ahogy azt is minden további nélkül tudomásul vettem, hogy volt egy időszak az életemben, amikor én népszerűbb voltam és aztán fordult a kocka, mert a régi sportolókat hamar elfelejtik. 

Bizonyára volt olyan mérkőzés, amelyen mindketten „játszottak”. Milyen volt ezt megélni?

Laci: Volt bizony, egyszer. Tízből egyet dobott be.

Éva: Egyébként kerültük az ilyen helyzeteket. Én kicsit rosszul is éltem meg, hogy nem akart velem interjút készíteni, de

elég sokszor ért a vád, hogy bezzeg azért vagyok nagybetűs a Népsportban, mert Laci a férjem.

Nehéz megmagyarázni, hogy a hárompontos dobás nem a Gulyás László érdeme.

A sport nemcsak a fizikumra, de a karakterre is meghatározó erővel hat. Szívósság, kitartás, jó kudarctűrő képesség és persze az akarat határozott érvényesítése: mindkettőtökre jellemző tulajdonságok ezek. Ki enged többet?

Éva: Egy alkalommal, amikor a nappaliba bútort szerettünk volna vásárolni, elmentem az akkor még működő Domus Áruházba. Mondtam Lacinak, hogy láttam egy olyan garnitúrát, ami nekünk nagyon jó lenne.  Visszamentünk együtt és rámutatott: »arra a bútorra gondoltál, mert nekem is az tetszik« – mondta. És tényleg.

 
Fotó: Krisztics Barbara
 

Ez az összhang vajon az idő műve vagy valami olyan alap, ami mindig is megvolt?

Laci: Biztos, hogy megvolt. Ez azért érdekes, mert azt mondják, az oroszlán uralkodni vágyik, de a skorpió úgyszintén.

A profi sportélet gyermeknevelés terén is sok kihívással „kecsegtetett”. Nem lehetett egyszerű Beloberk Évának két olimpia között gyereket szülni és az apróság mellett teljes erővel a felkészülésre koncentrálni. Milyen volt ez az időszak?

Éva: Azt gondolom, hogy a mostani fiatalok sokkal könnyebb helyzetben vannak. Az én időmben nem volt lehetőség például bébiszittert fogadni. Abban segített nekem az akkori egyesületem, hogy választhattam egy bölcsődét és oda akkor vihettem be a gyereket és akkor hozhattam el, amikor akartam. Ábel hat hónaposan bent volt a bölcsődében. Aztán amikor óvodás lett, a televízió óvodájába járt, viszont volt nekünk a Laci nagymamája, a dédi, aki rajongásig szerette őt. Így, amikor beteg volt, soha nem maradtam itthon, hanem dédike vigyázott rá.

Egy ilyen alkalommal, amikor lázas volt és elvittem hozzá, nap nap után mindig azt mondta a dédi, amikor mentem érte, hogy beteg még a gyerek. Ábel valóban feküdt, én pedig kétségbe voltam esve, hogyhogy nem gyógyul meg. Egyik nap elmaradt egy órám, így jóval hamarabb mentem érte. Nem nyitottak ajtót, ezért a szemben lakó nénihez is becsöngettem, aki mikor meglátott, elsápadt. Teljesen kétségbeestem, hogy nagy baj lehet, mire Brezina néni bevallotta, hogy a dédi Ábellel lent van, a kedvenc játszóterükön. Odamentem, a következő kép fogadott: a dédi ült a padon, kötögetett, mellette kis dobozban gyümölcs, süti, szendvics, innivaló, Ábel pedig a mászókán lógott. Ábelről folyt a víz, szemmel láthatóan a világon semmi baja nem volt. Amikor a dédi meglátott, megállt a kötőtű a kezében, és szó szerint azt mondta: »nincs még jól ez a gyerek«.  Emlékszem, egy szerdai nap volt, úgyhogy azt mondtam: még ez a hét, és hétfőn már óvoda. Ezt mindenki elfogadta.

Ábel, te is profi sportoló, vízilabdázó lettél, így napi két edzés mellette nappali tagozaton végezted el a jogi egyetemet. Melyik szülő szigorától tartottál jobban?

ÁbelSzerintem ez időszakonként változott. Az nem lehet megmondani, melyikük volt szigorúbb, de arra emlékszem, hogy anyám néha elég erőteljesen hangot adott annak, hogy azért itt vinni kell valamire az életben. Talán apám ilyen szempontból kevésbé szigorú.

 
Fotó: Krisztics Barbara

 

Amit Éva profi sportolóként teljesített, az egyszerre szólt nagyot, viszont sportújságíróként Laci munkája huzamos ideig volt és van a mai napig a figyelem középpontjában. Két ilyen tartalmas életpályában óhatatlanul adódnak nehezebb pillanatok is. Nektek az 1984-es olimpia az egyik ilyen. Meséljetek róla!

Laci: ’84-ben együtt mentünk volna az olimpiára, ami aztán meghiúsult. Nekem az lett volna az első, Évának a második. Tehát, ha ’84 van, akkor lehet, hogy én most kézzel-lábbal kapálózom, hogy kijussak Tokióba, mert aki tíz nyári olimpián részt vesz, az kap egy nagy olimpiai fáklyát. Tizenegy olimpián voltam összesen, de ebből három téli.

A ’88-as Szöuli Olimpiától 2016-ig minden nyári olimpián ott voltam.

Szakmai pályafutásom egyik csúcsa 2016, Rio. Mindenkinek kellett írni valamit az olimpiával kapcsolatban. Jó formában voltam, én ilyenkor fél óra alatt megírok négy flekket. Lejött hozzám Novotny Zoli – aki engem annak idején tanított – elolvasta és ezt mondta: »Te, ez jobb, mint az enyém!« Akkor gondoltam először, hogy talán valamit jól csinálok. 

Van arra valami technika, hogy lehet megjegyezni és főleg felismerni minden játékost a pályán? 

Laci: Felcsúton voltam egy barátommal, aki Újpest-drukker. Félsötét volt, szürkület, és látom, hogy olyan hunyorogva nézi a pályát. Azt mondja nekem:  Te látod, hogy kinél van a labda? Én meg azt válaszoltam:  Annál van a labda, akit én mondok.

Magad is több sportágat próbáltál ki: vívtál, kosaraztál, úsztál. Hogy segítette ez a tapasztalat újságírói munkádat?

Laci: Beálltam VB-ken, Eb-ken edzéseken a kézilabdások közé, hogy érezzem, hogyan tesznek odébb. Beálltam védekezni és ugyanazt csináltam, amit ők, mert érdekelt az egésznek a lelke. Másrészt pedig nekünk olyan iskolánk volt, hogy az idősebbek foglalkoztak velünk. Elmondták a véleményüket, ha írtunk, kijavították, megbeszéltük. Engem úgy tanítottak, hogy készülj fel száz százalékra, de abból csak tízet használj föl. A többit, amikor nagyon nagy baj van, akkor kell elővenni. Ma már ez fordítva van: a százból kilencvenet használnak föl, folyamatosan beszélnek. Így nem lehet.

Éva: Úgy gondolom, hogy éppen a régimódi, klasszikus oktatás adhatja meg az alapot, azt a fajta lazaságot pedig, amit a mai képernyő kíván, azt pedig föl fogja szedni munka közben. Most kicsit bulvárosabb irányba megy a szakma. A régieknek meg kellett jegyezni az alapvető adatokat.

Szerintetek jelenleg mi a legnagyobb kihívás a fiatal generáció számára ezen a pályán?

Laci: Az elköteleződés, a mélyrefúrás, a műveltség, a szakmai alázat hiánya… Ezek mind-mind együtt jönnek ám. Én mai napig füzetbe jegyzetelek, készülök a munkára, mert máshogy ezt nem lehet.

Hogy létezik, hogy a most középkorú generációnál ezeket még megtaláljuk, aztán mintha valami elveszne?

Laci: Úgy, hogy ők még bekerülhettek egy olyan társaságba, ahol divat volt a tudás és a könyv. Nyolc évvel ezelőtt fölajánlottam két fiatal kollégának, hogy szívesen megnézek velük egy-egy közvetítést. Soha nem volt szükségük rám.

Többször piszkáltam már Lacit a témával: írja meg saját könyvét a sportújságírásról. Kedvesen, viccesen és halálosan komolyan is elzavart már ezzel a kérdéssel. Talán így mi is megérthetnénk többek között azt is, hogy mi történt 1985-ben a Heysel Stadionban vagy 2007-ben, a televízióban. Megírod?

Laci: Soha nem feltűnősködtem és nem szeretnék senkit megbántani utólag. Engem úgy rúgtak ki, hogy volt még fél év szabadságom, de még közvetíthettem, majd utána elmentem 2008-ban a Pekingi Olimpiára, mert nem volt, aki a vívást közvetítse. Abban az időben olyan vezető volt a Telesportnál, aki csak a maga karrierjével törődött, semmi mással. Több mint húsz embert rúgatott ki a régi Telesportból, ebbe én is beletartoztam. Kiszaszerolta, hogy elküldhet idő előtt nyugdíjba, de ötvenhét évesen ki akar nyugdíjas lenni?

 

 
Fotó: Krisztics Barbara

 

Mik a terveitek a jövőre nézve?

Laci: A stáb is nagyon várja már, hogy végre elmenjünk Erdélybe, ahol már megbeszélt interjúim vannak például Uray Zoltán olimpikon tőrvívóval, Ráduly-Zörgő Éva többszörös olimpiai helyezett gerelyhajítóval és több kiváló magyar sportolóval. Eddig több mint kétszáz portrét készítettünk el az öt év alatt és ezt a sorozatot nagyon szeretném végigcsinálni.

Éva: Valóban, olyan emberek képesek leülni vele és a feltett kérdésekre válaszolni, akik egy huszonéves, kiválóan felkészült riporterrel nem tudnának beszélgetni. Ugyanezt a műsort ugyanezekkel az emberekkel egy fiatal nem tudná elkészíteni.

Én terveim szerint az elmúlt évek tapasztalatait viszont szeretném kihasználni. A Margit-szigeten például úgy csináltam végig egy teljes csatornázást, hogy nem zártam be a létesítményt, végigcsináltam egy labdarúgó EB-t úgy, hogy szerintem tizenegyezer-ötszáz szurkolóval az ország egyik legsikeresebb szurkolópontja voltunk, aztán egy FINA vb-t és legutolsóként egy teljes rekortán pálya rekonstrukciót is végigcsináltam. Tehát, szívesen kamatoztatnám a tapasztalataimat hasonló területen. A huszonegy nyerő szám, nagyon bizakodó vagyok.

Ajánljuk még:

„CSAK A TETTEKBEN LEHET HINNI” – INTERJÚ RIDEKÁLMÁNNAL, AKI 700 RÁSZORULÓNAK ADOTT BICIKLIT
„A ZUHANÁS ELKERÜLHETŐ, DE A TŰZZEL NEM TUDUNK MIT CSINÁLNI” – INTERJÚ TÓVÁRI EDIT PILÓTÁVAL
„MEGTANULTAM, HOGY NEM KELL MINDENT ELVÁLLALNI” – INTERJÚ GUNDEL TAKÁCS GÁBORRAL