„Mindennap örömteli várakozással lépek be a kórházba” – interjú dr. Ficzere Andrea kórházigazgatóval

Kevés nálad elfoglaltabb emberrel van szerencsém ilyen könnyen kapcsolatba lépni, de téged bármikor hívlak, mindig elérhető vagy. Hogy csinálod?

Nagyon fontosnak tartom, hogy minél több figyelmet kapjon a munkánk a sajtóban, és ezt csak akkor tudom hitelesen képviselni, ha elérhető vagyok. Ugyanolyan lényeges számomra, hogy kórházigazgatóként és a Fogjunk Össze Alapítvány elnökeként elérhető legyek, mint az, hogy a betegeket megfelelő színvonalon lássuk el. Egyébként tényleg szoros a napirendem, éppen ezért törekszem a tudatos időbeosztásra és a helyes priorizálásra. 

Nem sok nő vezet kórházat Magyarországon. Egyrészt a hagyományok miatt, másrészt mert nyilván sok lemondással jár egy ilyen vezetői pozíció. Mi a legnagyobb kihívás számodra a Budapesti Uzsoki Utcai Kórház igazgatásában?

Vagyunk páran női vezetők a kórházigazgatásban, de tényleg nem sokan, jól látod: ez hagyományosan a férfiak terepe. Bár a környezeteben akadtak néhányan, akik féltettek a feladattól, idővel azt tapasztaltam, hogy meghallják, amit mondok, ha én is meghallgatom, amit nekem mondanak. A figyelemnek hatalmas ereje van. Többek között az ilyen sztereotípiákat is képes feloldani.

Amikor elvállaltam ezt a munkát, nem gondolkodtam azon, mi lesz benne kihívás. Tudtam, hogy úgyis sokféle nehézséggel kell majd megküzdenem, és lesz, amin tudok változtatni, és olyan is, amin nem. Inkább arra figyeltem, hogy ezt a kettőt helyesen tudjam megkülönböztetni. Időnként tányérpörgetőnek érzem magam, hiszen mindennap ezer meg ezer teendő vár, és nincs egy kész képlet, amit „csak” meg kell valósítanom ahhoz, hogy rendben menjenek a dolgok. A fő célra kell koncentrálni: meg kell találni azt a tiszta gondolatot, ami mentén meg mered hozni a legnehezebb döntéseket is. Számomra az a vezérelv, hogy 

a betegeket a lehető legmagasabb színvonalon kell ellátnunk, és meg kell becsülnünk a dolgozókat. Minden más e két prioritás mögé sorakozik fel.

Hogy lesz egy neurológus és reumatológus orvosnőből kórházigazgató? Miért fogadtad el a felkérést?

Orvosként mindig is zavart, ha valamin nem lehetett változtatni. Főként az apróbb, piszlicsárénak tűnő ügyek kapcsán bosszantott, ha régi, megkövesedett gyakorlatra és szabályokra hivatkozva nem lehetett változtatni a már nem ideális működésmódon. Úgy gondoltam, vezetőként meg tudom valósítani azt, ami kicsiben, csupán beosztottként nem sikerült. Ez az élmény azóta is meghatározó számomra: ha bármelyik kollégám olyan javaslattal fordul hozzám, amiről úgy gondolom, hogy megvalósítható, engedem, sőt: támogatom abban, hogy megtegye, mert tudom, mennyire fontos a „dobozon kívülre” is látni. Különben sem vagyok az a típus, aki a munkatársai körmére néz, szeretem békénhagyni őket. Úgy érzem, ez a bizalom egyik alapja.

A kórházirányításban olyan helyzetekkel is találkozhatsz, amelyekben esetleg az egészségügyre vonatkozó általános szabályokkal nem értesz egyet. Hogy kezeled az ilyen szituációkat? Az emberek tőled várnak válaszokat, és neked is vannak főnökeid.

Szakmai fórumokon mindig elmondom a véleményemet, megszokhatták már, hogy kimondom, amit gondolok. Viszont házon belül nem morgolódom olyasmi miatt, ami jogszabályi vagy egyéb rajtam kívülálló körülmény miatt nehezíti az életünket.

Azon próbálok változtatni, amin tudok – ilyesmiből is van éppen elég.

Hol tanítanak idehaza kórházigazgatást? Orvosként bizonyára nem vérteztek fel ilyen tudással az egyetemen. 

Az orvosi képzésnek nem része ez, leginkább a Corvinus menedzserképzőjében kaptam felkészítést a vezetői munkára. Ugyanakkor úgy érzem, erre nem lehet igazán előre készülni. Az orvosszakmai tudás mellett más, attól nagyon különböző ismeretekre is szükség van kórházirányítóként. Kell valamiféle érzékenység, hogy ráérezz, mit kell csinálni, hová kell nyúlni és meddig kell elmenni a helyes döntések meghozatala érdekében. A túlzott szenzitivitás viszont nem jó, hiszen akár le is téríthet a pályáról. Emellett képesnek kell lenned a változásra. Engem nagyon megviselnek a nehéz ügyek, de szerencsére nyitott vagyok a módosításokra, és meg tudom hallgatni a jószándékú kritikákat. 

Fotó: dr. Ficzere Andrea

Mit kell jobban ismerni egy kórház vezetőjének: az orvoslás szakmai, orvostechnikai részét vagy az orvoslás szereplőit?

Nagyon fontos, hogy korábbi gyakorló orvosi tapasztalattal vállaltam el a kórházigazgatást, hiszen terepszemlélet nélkül ezt a pályát nem lehet eredményesen folytatni. Ha nem ismered azoknak az embereknek az érzéseit, vágyait, motivációit, akik ott dolgoznak, a munka sűrűjében,

ha nem érted a munkatársakat, és nem érzed a betegek reakcióit, a döntéseidnek nem sok közük lesz a valósághoz. Objektív visszajelzések nélkül a vezetés erőszakká válhat.

Amikor velük együtt dolgozol az ambulancián, az osztályon vagy a műtőben, megismered ezt a világot, ha viszont már nem veszel részt a napi orvoslásban, el is lehet távolodni ettől a világtól. Ezért kell nagyon tudatosan odafigyelni az emberekre, arra az érzéshalmazra, ami velük kapcsolatban keletkezik benned – abból kell tudni jól szintetizálni, hogy a kollégák és a betegek, akik a te döntésedtől függnek, a lehető legjobb körülményeket tapasztalhassák meg. Sokfelé kell figyelni, de menni csak előre szabad. Ehhez némi határozottság szükséges: amikor valamit nagyon fontosnak gondolsz, keresztül kell vinni az akaratodat annak ellenére, hogy az nem fog mindenkinek tetszeni. El kell tudni engedni azt az illúziót, hogy mindenkinek megfelelhetsz. 

Lépjünk vissza az időbe: hogy lett belőled orvos? 

Orvoscsaládban nőttem fel, és bár sosem mondták meg a szüleim, hogy milyen pályát válasszak, számomra nem volt kérdés, hogy orvos szeretnék lenni. Gyermekkoromban a média még nem mutatott ennyi rosszat az egészségügyről, és sem a nagyapám, sem a szüleim nem panaszkodtak soha. Mindenki tette a dolgát, nem figyeltek a külső ingerekre. Természetes volt számomra, hogy orvos leszek, a középiskolában végig erre a pályára készültem, az egyetemet szívesen végeztem, az orvoslást pedig nagyon szerettem. A folytatást, a kórházigazgatást már alkati adottságaimnak is köszönhetem: jól reagálok az újdonságokra, meglátom a lehetőségeket a nehezebb helyzetekben is és mindig tudtam lelkesedni egy-egy jó ötletért – sokszor túlságosan is.

Hamar azonosulok a jobbító szándékkal kitalált új gondolatokkal, és – nem szeretnék önteltnek tűnni, de – képes vagyok sok lépésre előre látni, hogy mi hozható ki egy-egy ilyen új elképzelésből.

Neurológus és reumatológus vagy. Ez sem egy szokványos párosítás. 

Valóban nem sokan vagyunk a pályán ezzel a két szakképesítéssel, mondhatnám, az én esetemben is csak véletlenül alakult így. Amikor az egyetemen szakosodnom kellett, a neurológiát választottam, de hamar kiderült számomra, hogy az én dinamikus egyéniségemhez nem feltétlenül illik ez az irány, mert úgy éreztem, hogy neurológusként sokkal kevesebbet tehetek a betegekért, mint egy műtétes szakágban. Ugyanakkor gazdag és szerteágazó terület. A praxisomban nagyon sok olyan beteggel is találkoztam, akiket a panaszaik alapján a reumatológiára kellett továbbküldenem, és úgy éreztem, nem tudok értük eleget tenni a saját hatáskörömben. Kézenfekvő volt tehát, hogy ezt is meg kell tanulnom. Az is lehet, hogy ha a saját lelki alkatomnak megfelelően szakterületet választottam volna az orvoslásban, ma nem lennék kórházigazgató.

A kórház vezetése mellett néhány évvel ezelőtt megalapítottad a Fogjunk Össze Alapítványt. Mi volt a cél?

Többek között ezt is annak köszönhetem, hogy a Covid idején megláttam egy lehetőséget: abban a borzalomban, amivel szembesültünk, az összefogás erejét szerettem volna felhasználni arra, hogy olyan emberi, támogató közeget teremtsünk, ami nagyon hiányzott már a pandémia előtt is. A járvány első hullámában indult az alapítvány, akkor az elsődleges célunk a segítségnyújtás volt: koordináltuk a beérkező adományokat, segítettünk a rászorulóknak, emellett kulturális és szakmai tevékenységeket folytattunk. A járvány után ez a sorrend megfordult: a szakmai tevékenység került előtérbe, de mai napig folytatjuk kulturális missziónkat, és persze segítünk a rászorulóknak, amikor szükséges.

Milyen szakmai tevékenységet vállaltatok fel induláskor?

Az egyik legégetőbb problémára keressük a megoldást: orvosi, egészségügyi témákban dömpingszerűen elárasztja a lakosságot az információ, ám ennek minősége nagyon sokszor kétséges. A közösségi médiában terjedő hírek és álhírek gyakran bizonytalanságot szülnek, és orvosként felelősségemnek érzem, hogy tegyünk ez ellen. Ezért indítottuk el szakmai blogunkat, amellyel a lakosságnak, a betegeknek és természetesen az egészségügyi dolgozóknak szeretnénk segíteni egy-egy közérdekű téma szakszerű és érthető feldolgozásával. A beérkezett témákat szakmai rendezvényeken, kerekasztal-megbeszéléseken is feldolgozzuk, olyan meghívott előadókkal, akik valamilyen módon érintettek a kérdésben, azaz hitelesen tudják képviselni tapasztalataikat. 

Irodalmi kávéház Visky Andrással a Fogjunk Össze Alapítvány szervezésében – Fotó: dr. Ficzere Andrea

Hogyan kell elképzelni egy-egy nehéz téma kibontását?

Az első ilyen szakmai rendezvényünk idén áprilisban zajlott: a méltóságterápiával foglalkoztunk. Reméltem, hogy lesz rá érdeklődés, de őszintén meglepett, hogy ennyien eljöttek, a szakmából is. A téma felvetésével a terminális állapotban lévő betegeknek az életből méltósággal történő kilépését szeretnénk megkönnyíteni, és útmutatót adni az őket körülvevő családtagoknak, ápolóknak a rendkívül nehéz helyzet kezeléséhez.

Ehhez a célhoz kapcsolódik egy nem túl elterjedt szakmai vállalásunk is:

szeretnénk lehetőséget biztosítani ún. „kilépő üzenetek” rögzítésére írásban, hanganyag vagy videó-felvétel formájában, azok számára, akik ezt igénylik.

Természetesen a rögzítés védett környezetben történik, és a felvett anyagokat szigorú biztonsági körülmények között tároljuk. Az anyagok sorsáról maga az érintett dönt: akkor és azok a személyek kaphatják meg, akiket ő maga kijelöl, de ha úgy érzi, hogy mások számára is tanulságos lehet a története, megoszthatja szélesebb körben is. Ez a lehetőség a kutatás számára is új kapukat nyit a kritikus élethelyzetek megértése szempontjából.

Azóta több sikeres rendezvényen vagyunk túl, és úgy érzem, odafigyelnek ránk, érdekes és hasznos, amit csinálunk, főként azért, mert nehéz témákhoz nyúlunk. 

A tabutémák mélyebb feldolgozást is igényelnek. Erre is vállalkoztok?

Nem könnyű tabutémákat úgy megközelíteni, hogy ne okozzunk további sérüléseket, ne tépjünk fel sebeket. Éppen ezért olyan előadókat, ismert személyiségeket hívunk meg, akik az orvosi vélemények mellett hitelesen tudják képviselni az adott témát, és az emberek odafigyelnek a mondandójukra. Októberi szakmai rendezvényünk például a munkafüggőségről szól majd. Ez sem könnyű téma, hiszen olyan káros szenvedélyről beszélünk, aminek nagy a társadalmi támogatottsága, és ez nem jó. A beszélgetőpartnerek között lesz pszichiáter, olimpiai bajnok, médiaszemélyiség, üzletember, kórházpedagógus és világhírű traumatológus – tehát törekszünk arra, hogy egy problémának nagyon különböző vetületeit világítsuk meg. Mindenkit szeretettel várunk a szakmán belülről és kívülről egyaránt.

Bőven túlmutatnak a puszta kommunikáción ezek a törekvések, hiszen hatásukban erősen edukatívak. 

Pontosan ez a célunk: edukálni a szélesebb közönséget, hiszen szívügyünk az egészségértés fejlesztése Magyarországon. Az oktatási intézmények felé is szeretnénk nyitni, nemcsak online tananyagok elkészítésével és előadásokkal, de egy egészségtudatosság témában tervezett vetélkedő elindításával is a középiskolás korosztály számára. Emellett az óvodás korosztály felé is nyitunk az ún. VIDRAa projekttel, mivel szeretnénk minél korábbi életszakaszban megszólítani a gyerekeket az egészségtudatosság témáival, hogy már ebben a szellemiségben nőjenek fel.

Azt is tapasztaljuk, hogy  az irodalom és a művészet kapunyitogató hatással bír, és a műveken keresztül az emberek könnyebben tudnak kapcsolódni a fájdalmas élményekhez, nehezebb témákhoz. Ezért foglalkozunk különböző olvasmányok, könyvek feldolgozásával is, irodalmi kávéház formájában: legutóbbi vendégünk Visky András rendező és író volt, aki Kitelepítés című életrajzi regényéről beszélt, és nagyon fontos üzenetet fogalmazott meg. A

„trauma” kifejezés használata helyett a múlt negatív családi történéseire az „örökség” szót javasolja, mondván, hogy ezzel a szemlélettel könnyebb feldolgozni a súlyos családi történeteket.

Egy ilyen nézőpontváltásból is milyen sokat tanulhatunk!  Az irodalmi kávéház mellett egy filmklubot is indítottunk, Uzsoki-mozi néven, ahol a dolgozókkal és a kórház betegeivel közösen nézünk meg filmeket, és osztjuk meg élményeinket. A kórház dolgozóinak egyébként hétvégi rekreációs programokat is szervezünk, tehát igyekszünk az egészségmegőrzést a gyakorlatban is támogatni, nemcsak ismeretek megosztásával.

Rendkívül szerteágazó tevékenységet folytat a Fogjunk Össze Alapítvány. Mi jelenleg a legnagyobb feladat?

A nevünk a mottónk is egyben: fogjunk össze! Együttműködő partnereket, új erőforrásokat és közreműködőket keresünk, hogy minél szélesebb rétegekhez juttathassuk el mindazt a szakmai, kulturális és operatív segítséget, amit felvállaltunk.

Szakmai pályád eddigi megvalósításaiból mit tartasz a legnagyobb eredménynek?

Azt, hogy nagyszerű emberekkel vagyok körülvéve, fantasztikus csapatom van a kórházban és az alapítványnál is. A kapcsolataimra, az emberi viszonyaimra vagyok a legbüszkébb. Ezt a sok mindent nem egyedül csinálom, egy erős munkaközösség vezetőjeként, de még inkább tagjaként érzem sikeresnek magam. Amiben hiszek, vagyis az összefogás ereje éppen a mi munkánkban mutatkozik meg elsősorban. Nagy kincs számomra, hogy mindennap örömteli várakozással lépek be a kórházba, mert tudom, hogy jó emberek közé jövök. A hivatásunknak ezt a csodálatos oldalát szeretném megmutatni mindenkinek.