„Minden mélységben kereshetjük az örömöt” – Beszélgetés a gyerekszínészből lett bohócdoktorral, Kárász Eszterrel

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a fél ország látott téged a Szamárköhögésben, de kortársaid a kamaszodásodat is végignézhették, hiszen évekig voltál a Kölyökidő gyerekszereplője. Ezeken kívül is rengeteg szerep kísérte a gyerek- és kamaszkorodat. Hogy lettél gyermekszínész?

Édesanyám fuvolatanár volt, ezért egy olyan óvodába jártam, ahol csupa művészgyerek volt. Én közöttük is feltűnően aktív voltam, amit anyukám, és az óvónénik is láttak, ezért próbálták megtalálni az energiáim helyét. Anyukám végül úgy döntött, hogy elvisz a Harlekin Gyermekszínházba, illetve a Rádió gyerekstúdiójába. Utóbbi az egész gyerekkoromat végigkísérte. Hatévesen kerültem oda, az összes rádiójátékban mi játszottuk a gyerekszerepeket. Emlékszem, nekünk, ovisoknak azt mondták, hogy akkor szerepelhetünk, ha a nyáron megtanulunk olvasni. Egész nyáron tanultam, gyakoroltam – mint utóbb kiderült, másoknak is mondták ezt, de egyedül én vettem komolyan. A Szamárköhögésbe is azért kerültem, mert Gárdos Péter látott engem játszani. Bár arra máshogy emlékszünk, hogy hol, szerintem a Harlekinben, de ez már talán sose fog kiderülni.

Te akkor, gyerekként munkaként gondoltál arra, amit csináltál?

Nekem ez óriási játék volt, nem tekintettem rá munkaként, és valamilyen szempontból most is játéknak érzem a színpadot. Ezt azonban nem szabad félreérteni, nem szeretném erősíteni azt a narratívát, amit az utóbbi években egyre többször hallok, miszerint a művészek nem tudják, mi az igazi munka. A színpadi munka nagyon komoly, de mindig is úgy gondoltam, a gyerekeimnek is azt tanítom, hogy olyan munkát kell választani, amit nem tudsz nem csinálni, amitől boldogan kelsz fel reggelente, amit akkor is csinálnál, ha nem kapnál érte pénzt. Gyerekként persze még nem láttam a színészet mélységeit, felnőtt fejjel tudom csak, mennyi minden van egy-egy szerep mögött. Viszont az öröm a mai napig bennem van, hogy ezt csinálhatom. Örülök, hogy örömet okozok azzal, ami nekem örömet okoz. Garas Dezső, Törőcsik Mari, Hernádi Judit és a többi nagy művész, akivel együtt dolgozhattam, ők tanították meg, hogy hol van a munka és a játék közötti sáv, ahol ezt a szakmát csinálni érdemes.

Nagyon sok példát látunk sajnos, hogy befutott gyerekszínészekből nemhogy sikeres színész nem lesz, de sikeres ember se. Sok szomorú, olykor tragikus sorsú egykori gyereksztárról hallani. Neked is kudarccal kezdődött a felnőttkorod, hiszen nem vettek fel a Színművészetire. Mi segít egy ilyen helyzetben felállni? Neked mi volt a megtartóerő?

Ha tudnék valami univerzális választ, nagyon nyugodt és boldog anya lennék, mert állandóan keresem azt, hogy mit adjak át a lányaimnak, hogyan vészeljék át ők a kudarcokat, nehézségeket. Nekem mindig volt valami ami megvédett a széteséstől, de nem tudom, ez minek köszönhető. Mindig volt bennem, és ma is van egy végtelen kíváncsiság, hogy mit hoz az élet. Igyekszem csak figyelni, és nem minősíteni az eseményeket. Akkor, amikor nem vettek fel, ezt még nem tudtam így, akkor persze tragédiának éltem meg, csak utólag látom úgy, hogy ajándék volt. Egy gyerekszínésznél a szerepek, az általuk érkező ismertség a személyiségfejlődésben is hagy nyomokat, meg tudja zavarni az önértékelést. Én kamaszkén nem tudtam saját magamat keresgélni, hanem később, amikor a sikertelen felvételi után más irányba indultam, és a Pető Intézet konduktora lettem, akkor tudtam az önismereti utamat járni. Szerintem

minden kamasz színész mellé kellene pszichológus vagy coach, de ez abban az időben még fel sem merült.

Ma már tudom, hogy nem szabad elhinni, ami a hírnévvel jön, tudom, hogy nem az vagy, amit mondanak rólad.

Terápia volt tehát számodra ez a megváltozott élet, néhány évvel később mégis visszatértél a színpadra. Végig visszavágytál?

Nem. Nekem akkor gyógyír volt a Pető Intézet, mert ott nem számít a külsőség, nincsenek gyors változások, nincs gyors siker, nincs taps. Pont a színpad ellenkező oldala ez. Olyan képzésre jártam, ahol a tanulás mellett végig dolgoztunk is. Én sokáig a nemzetközi csoportban voltam, mert jól beszéltem franciául, emiatt is kerültem külföldre konduktornek, egy ideig éltem Franciaországban és Chicagóban is. Nem akartam visszatérni a színpadra, úgy éreztem, ezt a részét már lezártam az életemnek, és boldog voltam ebben az új életemben. Aztán egy rendező barátom visszacsábított, mondván, hogy az Óz, a csodák csodáját rendezi, és pont olyan Dorothyt képzel el, mint egy konduktor: aki végigvezeti a többi szereplőt egy úton. Hosszas győzködés után elvállaltam, és ezzel visszaszippantott a színház. Mint egy versenyló, aki megérzi a pálya illatát, azonnal éreztem, hogy ez nem kopott ki. Ezután egy ideig párhuzamosan voltak színészi és konduktori munkáim is. Furcsa, skizofrén szituációk születtek ebből, volt olyan, hogy egy csillogó szemű egyéves kisgyerektől kellett mennem egy nagyon drámai előadás próbájára. Egy idő után tudtam, hogy ezt a két utat nem lehet párhuzamosan élni. És amikor éppen erről a konduktor-színész kettősségről gondolkodtam, egyszer csak összefutottam egy régi barátnőmmel, aki elpanaszolta, hogy nem vették fel bohócdoktornak. Addig én erről nem is hallottam, de ahogy mesélt, megvilágosodás-szerűen csapott le rám, hogy ez az én utam, pont ezt kerestem. Színészi jelenléttel lehetek betegek, sérültek között

Van egy bohóc-énem, Bigyó, immár huszonegy éve.

A bohócdoktorság színészi, improvizációs munka, annyi különbséggel, hogy Bigyót nem eljátszom, ő az én részem. 

Bigyó már huszonegy éve „veled van”. Segít a problémáid megoldásában?

Nagyon sokat. Egy bohóc sosem olyan, mint egy megírt színházi szerep. Teljesen magamból kell felépíteni, és ehhez nagyon önazonosnak kell lenni. Ahogy egyre többet tudok magamról és Bigyóról is, egyre közelebb kerül egymáshoz a kettő. Sokat tanulok a bohóc-énemtől a civil életemben, és ő is változik, érik, ahogy én változom.

A bohóc lényege, hogy sosem minősít, mindent csak megfigyel, mindenben keresi a játékot.

Ezt az utóbbi tíz év nehéz eseményei között nekem is meg kellett tanulni, mert sok olyan dolog történt a magánéletemben, amit csak így lehetett túlélni. A kórházban a beteg gyerekeknek is ott hagyjuk ezt a szemléletet, így segítünk nekik elengedni a félelmet, munkára fogni a saját öngyógyító erejét. Az öröm, a játék, a nevetés erősíti az immunrendszert és nagymértékben növeli a T-limfociák számát, ez már orvosilag is bizonyított.

A szerepeid nagy részében vagány, fiús csajokat alakítottál, és a bohóc is egy alapvetően nemtelen figura. Az évek alatt alakított egymás nőiségén Eszter és Bigyó?

Én elég sokáig kerestem a nőiségemet. Érdekes, hogy anyukám a terhessége végéig azt hitte, hogy fiú leszek. Fiúkkal barátkozó, vagány kislány voltam mindig is. Az én lányaim nagyon nők, mindig is ilyenek voltak. Én később találtam rá erre. A bohócmunkának is nagyon a nemtelen részét fogtam meg eleinte. És ahogy közben a saját nőiségemet elkezdtem megtalálni – részben az anyaságomon keresztül –, elkezdett Bigyó is változni. Nemrég nézegettem régi képeket: korábban sok sminket használtam, szükségem volt egy maszkra, hogy Bigyóvá váljak. Mára a piros orr bőven elég, belülről változom bohóccá, segédeszközök nélkül

látom, hogy a semleges, vicces külsőtől hogy jutottam el a nőiesebb bohócig.

Ma már női energiát is tudok használni Bigyóként. És ez jó, mert mást éreznek a gyerekek, amikor egy nő megy be a betegszobájukba, mint amikor férfi, és az is más, amikor a két vizitelő bohóc közt kicsit nő-férfi játék tud megvalósulni. Felszabadító néha, ha egy kamaszfiúnak játékból udvarol kicsit Bigyó vagy ha egy fiú bohóc a nővéreknek udvarolpicit, persze úriemberként. Mivel bohócok vagyunk, pont azon a sávon mozoghatunk, ahol minden játék, semmi nem komoly, ezért bármi megtörténhet. 

Tanultad, vagy ösztönösen érzed, hogy az adott esetben súlyos beteg, akár haldokló gyerekekkel milyen módon, milyen mértékben és pontosan mivel lehet viccelődni?

Ha az ember jó ízléssel csinálja, mindennel lehet viccelni. De folyamatosan járunk képzésekre, workshopokra, hogy ezt a lehető legjobban csináljuk. Egy ilyen workshopon például egy spanyol bohócmester tartott képzést a Bohóc és a halál témájáról. Rengeteget tanultam arról, hogy mennyi csoda van az átmenetben és mennyi mindennek lehet még ebben az utolsó szakaszban is örülni. Az átmenet előtt a félelem oldása nagyon fontos. A bohóc tud a halálra kíváncsian, félelem nélkül nézni, és ezzel tud segíteni annak, aki ott van a kapuban. Nekünk eleve nem mindig a nevettetés a célunk, sokkal inkább a kapcsolódás, a megérintés, az öröm megtalálása. És abból mindig van sok. Ezt azért mondom ilyen bátran, mert jártam nagyon mélyen, azt hiszem, önazonosan mondhatom, hogy ott, lent is lehet keresni az örömöt.

Amikor mélyen voltál, ugyanolyan könnyű volt segítő munkát végezni, mint a könnyebb időszakokban?

Nekem akkor még könnyebb volt. Egy nehéz válásom volt, sok évig kapkodtam levegő után, és érdekes módon abban az időben voltam a legjobb bohóc és színész. Gyógyító volt nekem is felmenni a színpadra vagy bemenni a kórházba. Csak annyit vittem a munkába, ami segítette azt. Azóta tudom, hogy ez nagyon fontos minden segítő szakmában, hogy tudatosítsuk: oda-vissza működik az adás. Örömet okozok, és ez visszahat rám. Ebbe a körforgásba beleengedhetjük magunkat.

Engem minden fájdalomból az gyógyít meg, hogy megpróbálom valami szép szoborrá gyúrni.

Segít, hogy dalt vagy novellát írhatok, énekelhetek róla. Akkor már nemcsak egy fájdalmas érzés, hanem érték is az, ami abban a pillanatban nehéz. A pszichológia ezt átkeretezésnek hívja, de én nem szeretem ezt a szót, mert gyors folyamatra utal, én pedig úgy érzem, hogy gyúrni, formázni kell ezeket az érzéseket, hosszú munkával, ami végig fájdalmas és nehéz, de lesz belőle egy szobor, ami szép, örömet okoz nekem és remélhetőleg másnak is.

 

Minden tehetséges művész ad a közönségének, de sokaknál ez nem az elsődleges cél, inkább csak a saját gyurmázásuknak a járuléka. Nálad viszont, úgy látom, az adni vágyás, a segítés hangsúlyos, explicit része az alkotásnak.

Én azt tanultam a régi nagy színészektől, akikkel gyerekként együtt dolgozhattam, hogy a színpad egy szent dolog. Olyan, mint egy templom, bármit is csinálsz a színpadon, te azért mész ki, hogy adj az embereknek. Megrendülést, örömet, nevetést, sírást... különben az egésznek nincs értelme. Gondnak is látom, hogy manapság ez mintha visszaszorult volna. Nem a szórakoztatással van bajom, az is adás, méghozzá egy nagyon komoly dolog. De nem lehet önmagáért való. A nevettetés mögött sokszor fájdalom van, amit át lehet gyúrni örömmé. 

A másoknak segítés alaptermészetem. Nem vagyok ettől jobb ember, mint bárki, én egyszerűen ilyen vagyok. Anyukám mesélte, hogy kétévesen már annyira zavart, ha valaki rosszkedvű, hogy mindig megpróbáltam szuggerálni, hogy mosolyogjon. Odaálltam a szomorú arcú emberek elé, és azt mondtam nekik: nevetünk! Kimondottan emlékszem, amikor anyukám egyik állandóan szomorú növendékét nem tudtam megmosolyogtatni. Ez a kudarc máig megmaradt az emlékeim között, úgy látszik akkor még nem voltam elég jó bohócdoktor (nevet). 

Amikor belegyúrod a fájdalmadat egy szövegbe vagy zenébe, az tudatos önismereti munka vagy a konkrét helyzettől eltávolított alkotó folyamat?

Talán az utóbbi, de úgy, hogy komoly önismereti munka van előtte. Keresem az okokat. Nem olyan értelemben, hogy miért történik valami, hanem, hogy mit akar nekem tanítani.

Hagyod, hogy tereljen az élet?

Igen, én a jelekben nagyon hiszek. Tele van velük az életem. Már a Petőbe úgy mentem, hogy csukott szemmel ráböktem a felvételi tájékoztatóra, és oda mentem, ahol kinyílt. Zenekarom is „véletlenül” lett, egy Facebook-posztban láttam egy jótékonysági akcióról, amihez zenészt kerestek, elmentem, és ott találkoztam a későbbi zenésztársaimmal. A bohócdoktorsággal való találkozásom is ilyen volt. Nem vagyok túl spirituális, de vannak jelek, amik vezetnek, ezt biztosan érzem. Mindenki másnak hívja őket, valaki Istennek, sorsnak, csínek, jelnek. De mindegy, mi a neve, azt látom, ha jó kérdéseket teszek fel, mindig jönnek válaszok. Ezt bizonyította az életem. Csak az az ijesztő, amikor csend van. Ilyenkor nem tudom, hogy elhallgattak a jelek, vagy én dugtam be a fülem. Szerencsére kevés ilyen időszak van.

Tizennyolc éve vannak Piaf-estjeid. Mit gondolsz, miért kötődsz éppen hozzá?

Megmagyarázhatatlan. Kiskoromtól fogva szeretem a dalait. Pedig egy tízéves vidám kamasz nem tudom, miért hallgat Piafot. Évekig csak magamnak vagy baráti társaságban énekeltem ezeket a dalokat. Aztán egy barátom rábeszélt, hogy egy fesztiválra csináljak belőle egy műsort. Nem nagyon akartam, úgy éreztem, őutána minek, de meggyőzőtt, hogy tudja, úgysem utánozni fogom, de azt meg tudom mutatni, nekem mit jelentenek ezek a dalok. Aztán úgy alakult, hogy azóta is hívják sokfelé ezt a műsort, és ez engem is alakít folyamatosan.

Piaftól tanultam meg, hogy a színpadon nincs szégyellnivaló. Esendő ember vagyok, aki nagyon vágyik rá, hogy szeressék.

Mindenki vágyik erre, de olyan félelmetes kimondani. És Piaf mindig 100 százalékos őszinteséggel vállalta a betölthetetlen szeretetvágyát. Nekem is át kellett menni egy hosszú folyamaton, hogy ezt az esendőséget őszintén vállalni tudjam. Ez minden emberben közös, ezért működik Piaf örökké. Az estemen vannak prózai szövegek is: olyanokat válogattam Piaf önéletrajzi szövegeiből, amiket mintha előlem írt volna el,  vagyis amiket én is pont így fogalmaznék meg. Ez rengeteg emberre rezonál, gyógyító megélni, hogy néha egyszerre csordul ki egy könnycsepp a nézőkkel.

A te gyerekkorod a színpadon telt el. A lányaidat is vonzza ez a világ?

A zene alapelemük, és színpad mellett nőttek fel, de nem az a része érdekli őket, ami engem. A nagyobbikom nagyon szeret szervezkedni, szereti a kulturális életet, de inkább a szervezői oldalról. A kisebbik pedig rendkívül tehetséges balettos, de nagyon sok minden érdekli még. Nem tudom, merre visz az útja, de nagyon erős a tehetsége is és az akaratereje is. Keresgélnek, most ez a dolguk, hogy saját utakat keressenek, mindketten gimnazista korúak, és nagyon várják, hogy mit hoz nekik az élet. És biztos vagyok benne, hogy meg is fogja hozni éppen azt, amit kell.

Fotók: Németh Zoltán