Maradéktalanul minden, avagy mit tud a Zero waste szakácskönyv?

Mert ami ebben van, annak túlnyomó része 30-40-50 évvel ezelőtt magától értetődő volt, a többi tudomány szükségét pedig a modern világ hozta magával. Egykor észrevétlenül szállt anyáról leányára, vagy okos háztartási könyvekből sajátította el az, aki számára lényegesnek bizonyult az ésszerű otthoni gazdálkodás. Hiszen ezt

már eleink is tudták, hogy egy pazarló háziasszony a világ minden pénzét el tudja tékozolni, akár úgy, hogy még az asztal sem roskadozik mennyei finomságoktól. 

Hogy amit csinálunk, az „zero waste”, azt nem tudtuk, mert természetesen működött a „mindentfelhasználunk”.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

A ’70-es években ez olyan, ma már talán nevetségesnek tűnő dolgokban öltött testet, mint a mosogatószeres flakonból készült váza, a tejes zacskóból horgolt lábtörlő, a tejfölös pohárból szaloncukrot hordozó puttonyos Mikulás. Aztán jött egy korszak, amikor végtelen mennyiségben hordtuk haza a nejlonzacskót a szupermarketből, a rügyező fák is zacskófüggönyt hintáztattak, mindent elborított a szemét, a szelektív kukával, a közösségi komposztálóval, a csomagolásmentes boltokkal együtt pedig új szelek fújnak: megérkezett a „zero waste” mozgalom.

Kocsis Dóra úgy döntött, hogy azt az értékrendet, amit maga is képvisel, megosztja kortársaival. Valószínűleg az Y és a Z generáció az, akik nyitottak az újra, és szívesen fogadják a hasznos tanácsokat, tapasztalatom szerint a vén rókáknak számítók nem lelkesednek az újért, főleg, ha azt egy jóval fiatalabb nyújtja feléjük. De azért lehet bizakodni, hogy a kötelező komposztálás, a csomagolásmentesség és a többi apró – nem húsba vágó, de megszívlelendő – ötlet talán az ő körükben is minél több értő fülre talál.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

Kívánatos volna, mert sok mindent elfeledtünk a régi rendtartásból, és tele vagyunk olyan rossz szokásokkal, amelyek eredetét esetleg magunk sem tudjuk.

A Zero waste szakácskönyvben a szerző erős kézzel nyúl hozzá a konyha és környéke megreformálásához.

„Mikor szembesültem vele, hogy a jóléti társadalmakban az étel közel 40%-át kidobjuk, és ennek jelentős része a háztartásokban történik, ráadásul egyéni hulladéktermelésünk nagy része is élelmiszereink csomagolásához kapcsolódik, úgy gondoltam, hogy ez az a terület, ahol egyéni, mindennapi döntéseink számítanak. Ezért álmodtam meg egy olyan könyvet, ami a vásárlási előkészületektől a megfelelő tároláson át az egyszer használatos konyhai eszközök kiváltásig minden témában ad megoldást” – írja előszavában Kocsis Dóra.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

A könyv születése több szempontból is érdekes.

Közösségi alkotásként hazai keramikus edényeit használták a fotókhoz, és vendégszakácsok színesítik a receptkínálatot, akik hasonló értékrendet követnek.

Így került a könyvbe például Király Ági a Fermentor műhelyből, Nagy Réka Ökoanyu, Dragomán György író, Karalyos Gábor Vegán hegylakó vagy éppen jómagam, egy nyári, sásliliombimbós zöldségétellel. A fotós a több hónapos munka ideje alatt hozta világra kisfiát, Dóra kislánya viszont teljesítette édesanyja kívánságát, és a könyvbemutató után néhány nappal döntött úgy, hogy előbújik a külvilágba. Tehát egy minden szempontból rendhagyó alkotás lett a Zero waste szakácskönyv, amely még tekintélyes méreteivel is kitűnik a könyvespolcon. Legalább két és fél kilót nyom a 450 oldalnyi tudomány.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

Hogyan használjuk e szakácskönyvet?

Ugyan Dóra ad erre útmutatást, de én azt ajánlom, legyen az olvasó bármely generáció tagja, üljön le, és kezdje el olvasni. Lehet, hogy úgy fogja érezni, hogy igen, igen, én is így csinálom, ezt is tudom, ez is kipipálható. Lehet, hogy nagy rácsodálkozás lesz belőle, hogy tényleg, miért? Ez komoly? Ha pedig lelkes szenvedéllyel tudunk végigsuhanni az oldalakon, akkor a mű biztosan elérte a célját!

Mert biztosan újra fogjuk értelmezni az ételhez és a táplálkozáshoz való viszonyunkat.

Még inkább megérezzük, miért fontos a helyi, a szezonális élelmiszer, és mi a dédi sütijének vagy főzelékének titka. Vajon az élelmiszerláncban hol veszett el az étek, miért soványodott élelmiszerré, tápanyagok összességévé. Elgondolkodhatunk, hogyan függ össze a táplálkozásunk a klímával, miért ne válasszunk messziről jött élelmiszert, ahogy azon is, hogy fontos-e a lassú evés – és mit is jelent ez pontosan a mindennapi gyakorlatban?

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho  

A könyv első 140 oldala csupa ilyen hasznos, értékteremtő és friss alapgondolatot rejt, és nem is lehet rajta olyan gyorsan áthaladni. Meg kell benne merülni. Ezután következnek az alapreceptek, amelyek a hulladékcsökkentés jegyében születtek. Bolti helyett saját készítésű alaplé, kenyér, joghurt és majonéz. Nem érdemes ezt se átlapozni, mert igaz, hogy tényleg mind megvehető, de

ha az első 140 oldal megérintette a lelkünket, és megértettük, akkor itt már ellenállhatatlan vágyat fogunk érezni, hogy belevessük magunkat ezekbe az alaptézisekbe is.

Mert ugyan tényleg idő és energia ezeket elkészíteni, de legalább tudjuk, mi van benne, és sokkal kevesebb lesz a hulladék, ráadásul még saját ízeket is kialakíthatunk.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho   

Ha pedig ez is megvan, akkor már csak az éppen aktuális évszaknál kell felütni a könyvet, és máris rácuppanni a színes receptkavalkád egyikére. Tartalmas, melengető és meghitt a tél Kocsis Dóra olvasatában, és a receptek ebben szellemben vezetnek végig a téli alapanyagokból készült fogások során. Előkerülnek a régi paraszti ételek, a sütőben sütés, a hosszú főzés. A zalai nagymamától tanult aludttejes prósza – ugye, tudjuk, hogy csak a friss házi tej alszik meg? A dödölle, amihez szétfővős krumplit kell használni, és nem lehet konkrét mennyiségeket írni, mert minden liszt és minden burgonya más. Ezek a hasznos kiegészítő infók is ott vannak a recept mellett, ahogy az is, hol érdemes maradékot felhasználni, vagy éppen mire jó az adott étel egy tányérnyi feleslege. Imádom a téli leveseket, a mustáros zöldséglevest, az ukrán borscsot, a bab-gombóclevest és az aprógombóc-levest, a pizza levest és a gombapörkölt-krémlevest, a különféle pirogokat.

Tetszenek a mártogatók, a bátor fűszerezés, a sok-sok sült zöldség átváltozása.

Nekem megnyerő az is, hogy egy halom olyan ötletet találunk a könyvben, hogy mit ne dobjuk el. Zöldséghéjakból, szárakból alaplé, dinnyehéjból kandírozott édesség vagy savanyúság, és ami már tényleg nem alkalmas emberi fogyasztásra, azt hogyan komposztáljuk. Biztat a csíráztatásra, hogy legyen friss, élő vitaminforrásunk. Ami nekem ebből a zero waste vegetáriánus világból hiányzik, az csupán a téli zöld saláták a balkonládából – de ez már az önellátásnak magasabb lépcsőfoka lenne.

Fotó: 123RF 

Mindenesetre türelemre, állhatatosságra nevel, és arra, hogy saját szabályainkat felállítva hogyan tudunk felszabadulni a fogyasztás nyomása alól.

Egy olyan gyöngyszeme a mai szakácskönyv-irodalomnak, amely tankönyvként is megállná a helyét a modern háztartástan-órákon – ha lennének ilyenek.

Látom, hogy a fiatalok, az újdonsült konyhatündérek örömmel forgatják a művet, egymásnak ajánlgatják a már elkészült recepteket, újragondolják és kibővítik az ötleteket. Meglepő, színes fogásokkal rukkolnak elő, látszik, hogy a gyomron át nem csak a szívhez vezet az út, hanem a környezetvédelem, a fenntarthatóság is sokkal jobban érthető, ha egy tányér ételben vagy az egész étkezési kultúrában ölt testet. Leányaim kezébe jómagam akartam adni a könyvet, de lekéstem róla, sőt, bekövették már régen a Talpalatnyi történetek Instagram oldalát is. Olykor el is szégyellem magam, amikor rám pirítanak, hogy nem vittem magammal megfelelő méretű kis dobozokat a piacra, vagy éppen becsomagolva adtam át az ajándékba vitt lekvárt.

Nyitókép: Halmos Monika @rozsakunyho