Két asszony, hét gyerek és a kommunista láger szabadsága – Visky András új regényét ajánljuk

Kilenc boldog ember egy lágerben

Visky András a valóságra hagyatkozott, levéltárakban kutatott, összegyűjtötte az összes információt, neveket, eseményeket, dátumokat, melyekre családtagjai és egykori lágertársak emlékezhettek, összegyúrta mindezt a teremtő gyermeki képzelettel.

Így teremtette újra a feteşti-i és bărăgani lágerek lélekpusztító világát.

Adott a történelmi valóság: református lelkész édesapja, budapesti származású osztrák édesanyja, illetve a hozzájuk tartozó (sokkal inkább családtag, mint háztartási alkalmazott) Nényu. Ők hárman olyan erős hitben éltek és nevelték a hét gyereket, hogy az hamar szemet szúrt a kommunista államnak. Az 1950-es évek legvégén, 60-as évek elején járunk. Romániában Magyarországhoz képest néhány évvel később tetőzött a terror, éppen ekkoriban.

A magyar lelkész prédikációját a beteges, paranoid rendszer nem tudta másként értelmezni, mint ellenük szóló agitációként, így Visky Ferencet sokszori, kegyetlen kínzás után végül 25 év börtönre ítélték. A család minden vagyonát elkobozták, és valószínűtlenül távoli, valószínűtlenül kegyetlen lágerekbe száműzték mindannyiukat. Agitátornak minősítették a hét gyermeket, akik közül még a legnagyobb is alig kamaszodott, a legkisebb – az író – pedig szinte kisbaba volt. Éveken keresztül éltek barakkokban, embertelen körülmények között. Nem tudták, mennyi ideig kell teljes fizikai bizonytalanságban élniük, nem tudták, vége lesz-e valaha, nem tudták, hova is mennének, ha a lágerből menni kell, hiszen házuk, vagyonuk már sehol nem volt, az édesapáról pedig azt sem tudhatták, él-e egyáltalán. Mégis,

a lágerlakó család, a két asszony és a hét gyermek szabad volt. Erről a szabadságról számol be a legkisebb fiú évtizedek múltán.

A Kitelepítés egy gyerek szemszögéből meséli el a történteket. Egy gyerek pedig általában elfogadja, ami körülötte történik. Érdekesnek látja a világot akkor is, ha azt körülhatárolja a láger kerítése, biztonságban érzi magát az édesanyjával akkor is, ha az édesanya fél, egy gyerek játszik, örül, szereti az életet, őszintén hiszi, ki tudja állni és hogy ki kell állnia a síráspróbát.

A gyermeki nézőpontot „kihasználva” Visky gyakran ír tárgyilagosan olyan dolgokról, amin a felnőtt legszívesebben ordítana, mert tudja, nem működhet így a világ, és ha mégis így működik, akkor nagyon nagy hiba van a rendszerben. Ugyanez a tárgyilagosság jellemzi a természetfölötti létéről szóló sorokat is. A kisgyermek számára természetes, hogy látható a lélek, angyal jelenik meg az éjszakában, vagy épp elmosolyodik egy ikon.

Az utóbbi évtizedekben több magyar író választott gyermek elbeszélőt a nehéz történetek elmeséléséhez – amelyekhez történelmi alapot tálcán kínált a XX. század. Az írói eszköz ismerős lehet például Kertész Imre Sorstalanságából vagy Dragomán György Fehér királyából, de Visky történetmesélése mégsem hasonlít a másik két szerzőére. Kertész és Dragomán hősei ugyanis teljesen gyerekek. Nem értelmezik a világot jobban, mint ahogy hús-vér kisfiúk tennék, az ő elfogadásuk gyermek-létükből fakad, és inkább azt hangsúlyozza, hogy mennyire elfogadhatatlan mindaz, ami számukra természetes.

Visky hőse azonban egy felnőtt-kisfiú. Értelmez, ironizál, viccel, oda nem illő, mai, „felnőttkori” szavakat épít az elbeszélésbe. Talán úgy is mondhatjuk, hogy nem gyermek, hanem egy olyan felnőtt az elbeszélő, akiben nincs gyűlölet. És

vajon nem éppen a gyűlölet, a vád, a megbocsátásra való képtelenség az, ami megkülönbözteti a felnőttet a gyermektől?

Szinte zavarba ejtően bensőséges történetmesélést eredményez a gyermek szava, amit ráadásul fokoz a valódi nevek használata. Az elbeszélő is Visky András, a hetedik gyerek, aki nem ismeri az apját. Nagy bátorságra, nagy szeretetre és nagy bölcsességre volt szüksége a szerző Visky Andrásnak ahhoz, hogy így mesélje el ezt a történetet – korábbi beszélgetésünkben elmondta, hogyan sikerült neki.

Lágerben, de hitben élni jó dolog?

A regény együtt lélegzik a Bibliával. A család egyértelmű útmutatója a kereszténység, de a könyvben megjelenő hitnek semmi köze kiüresedett tradíciókhoz, szabályokhoz, szokásokhoz. A szereplők számára Isten a létező valóság. Nem félnek tőle, nem könyörögnek hozzá, hanem beszélgetnek vele, kérdőre vonják, olykor kinevetik. Ritka, sőt, talán egyedülálló a kortárs magyar irodalomban a hit ilyen szép, ennyire intim jelenléte.

A regény bővelkedik bibliai idézetekben, utalásokban, ugyanakkor nem gondolom, hogy az olvasásban zavart okoz, ha valaki számára az újra és újra előkerülő nevek és történetek idegenek lennének. A „felnőtt-elbeszélő” gondoskodik arról, hogy az olvasók ne maradjanak magyarázat nélkül. Ugyanez igaz a román vagy épp német szövegrészletekre is. Amit tudnunk kell, magyarul is leírja a szerző.

Ahogy az ember halad a bő 400 oldalas regény sorain, olykor úgy érzi: de jó gyerekkora volt ennek a hét gyereknek. Ugyan egy szóval sem mondja az elbeszélő, hogy lágerben élni jó lenne, míg olvastam, többet nevettem, mint sírtam, pedig a leírt történet tényeiben nem sok nevetnivalót találunk: hideg barakkban fázó sovány gyerekekről, a halál küszöbéről visszatérő, kényszermunkába belefáradt asszonyról, vagy épp a családtagjai csontjait őrizgető kitelepített férfiről olvasunk. Talán ha bárki más írt volna minderről, haragot, keserűséget éreznék. Ám a Kitelepítés a hitről, a belső szabadságról és főként a szeretetről szól. Az pedig mindig szeretet marad, lágerben, börtönben és a katonaságon ugyanúgy, mint a legteljesebb jólétben. Ezért felemelő és felszabadító érzés Visky könyvét olvasni.