Két asszony, hét gyerek és a kommunista láger szabadsága – Visky András új regényét ajánljuk

Kult

Két asszony, hét gyerek és a kommunista láger szabadsága – Visky András új regényét ajánljuk

Milyen lehetett az 1950-es évek romániai kommunizmusa? Milyen, amikor az ember hétéves koráig nem ismeri az apját, hiszen ő éppen hét éve börtönben van? Milyen lehet egy édesanyának hét gyermekével évekig barakkokban élni rideg romániai kényszermunkatáborokban? Visky András mindezt pontosan tudja, hiszen beleszületett ebbe a történetbe. Most megjelent regényében a legkisebb gyermek szemszögéből láttatja mindazt, amit átélt, és egyben receptet tár elénk önmagunk megtalálására, szabadságunk megőrzésére. Könyvajánlónk.

Kilenc boldog ember egy lágerben

Visky András a valóságra hagyatkozott, levéltárakban kutatott, összegyűjtötte az összes információt, neveket, eseményeket, dátumokat, melyekre családtagjai és egykori lágertársak emlékezhettek, összegyúrta mindezt a teremtő gyermeki képzelettel.

Így teremtette újra a feteşti-i és bărăgani lágerek lélekpusztító világát.

Adott a történelmi valóság: református lelkész édesapja, budapesti származású osztrák édesanyja, illetve a hozzájuk tartozó (sokkal inkább családtag, mint háztartási alkalmazott) Nényu. Ők hárman olyan erős hitben éltek és nevelték a hét gyereket, hogy az hamar szemet szúrt a kommunista államnak. Az 1950-es évek legvégén, 60-as évek elején járunk. Romániában Magyarországhoz képest néhány évvel később tetőzött a terror, éppen ekkoriban.

A magyar lelkész prédikációját a beteges, paranoid rendszer nem tudta másként értelmezni, mint ellenük szóló agitációként, így Visky Ferencet sokszori, kegyetlen kínzás után végül 25 év börtönre ítélték. A család minden vagyonát elkobozták, és valószínűtlenül távoli, valószínűtlenül kegyetlen lágerekbe száműzték mindannyiukat. Agitátornak minősítették a hét gyermeket, akik közül még a legnagyobb is alig kamaszodott, a legkisebb – az író – pedig szinte kisbaba volt. Éveken keresztül éltek barakkokban, embertelen körülmények között. Nem tudták, mennyi ideig kell teljes fizikai bizonytalanságban élniük, nem tudták, vége lesz-e valaha, nem tudták, hova is mennének, ha a lágerből menni kell, hiszen házuk, vagyonuk már sehol nem volt, az édesapáról pedig azt sem tudhatták, él-e egyáltalán. Mégis,

a lágerlakó család, a két asszony és a hét gyermek szabad volt. Erről a szabadságról számol be a legkisebb fiú évtizedek múltán.

A Kitelepítés egy gyerek szemszögéből meséli el a történteket. Egy gyerek pedig általában elfogadja, ami körülötte történik. Érdekesnek látja a világot akkor is, ha azt körülhatárolja a láger kerítése, biztonságban érzi magát az édesanyjával akkor is, ha az édesanya fél, egy gyerek játszik, örül, szereti az életet, őszintén hiszi, ki tudja állni és hogy ki kell állnia a síráspróbát.

A gyermeki nézőpontot „kihasználva” Visky gyakran ír tárgyilagosan olyan dolgokról, amin a felnőtt legszívesebben ordítana, mert tudja, nem működhet így a világ, és ha mégis így működik, akkor nagyon nagy hiba van a rendszerben. Ugyanez a tárgyilagosság jellemzi a természetfölötti létéről szóló sorokat is. A kisgyermek számára természetes, hogy látható a lélek, angyal jelenik meg az éjszakában, vagy épp elmosolyodik egy ikon.

Az utóbbi évtizedekben több magyar író választott gyermek elbeszélőt a nehéz történetek elmeséléséhez – amelyekhez történelmi alapot tálcán kínált a XX. század. Az írói eszköz ismerős lehet például Kertész Imre Sorstalanságából vagy Dragomán György Fehér királyából, de Visky történetmesélése mégsem hasonlít a másik két szerzőére. Kertész és Dragomán hősei ugyanis teljesen gyerekek. Nem értelmezik a világot jobban, mint ahogy hús-vér kisfiúk tennék, az ő elfogadásuk gyermek-létükből fakad, és inkább azt hangsúlyozza, hogy mennyire elfogadhatatlan mindaz, ami számukra természetes.

Visky hőse azonban egy felnőtt-kisfiú. Értelmez, ironizál, viccel, oda nem illő, mai, „felnőttkori” szavakat épít az elbeszélésbe. Talán úgy is mondhatjuk, hogy nem gyermek, hanem egy olyan felnőtt az elbeszélő, akiben nincs gyűlölet. És

vajon nem éppen a gyűlölet, a vád, a megbocsátásra való képtelenség az, ami megkülönbözteti a felnőttet a gyermektől?

Szinte zavarba ejtően bensőséges történetmesélést eredményez a gyermek szava, amit ráadásul fokoz a valódi nevek használata. Az elbeszélő is Visky András, a hetedik gyerek, aki nem ismeri az apját. Nagy bátorságra, nagy szeretetre és nagy bölcsességre volt szüksége a szerző Visky Andrásnak ahhoz, hogy így mesélje el ezt a történetet – korábbi beszélgetésünkben elmondta, hogyan sikerült neki.

Lágerben, de hitben élni jó dolog?

A regény együtt lélegzik a Bibliával. A család egyértelmű útmutatója a kereszténység, de a könyvben megjelenő hitnek semmi köze kiüresedett tradíciókhoz, szabályokhoz, szokásokhoz. A szereplők számára Isten a létező valóság. Nem félnek tőle, nem könyörögnek hozzá, hanem beszélgetnek vele, kérdőre vonják, olykor kinevetik. Ritka, sőt, talán egyedülálló a kortárs magyar irodalomban a hit ilyen szép, ennyire intim jelenléte.

A regény bővelkedik bibliai idézetekben, utalásokban, ugyanakkor nem gondolom, hogy az olvasásban zavart okoz, ha valaki számára az újra és újra előkerülő nevek és történetek idegenek lennének. A „felnőtt-elbeszélő” gondoskodik arról, hogy az olvasók ne maradjanak magyarázat nélkül. Ugyanez igaz a román vagy épp német szövegrészletekre is. Amit tudnunk kell, magyarul is leírja a szerző.

Ahogy az ember halad a bő 400 oldalas regény sorain, olykor úgy érzi: de jó gyerekkora volt ennek a hét gyereknek. Ugyan egy szóval sem mondja az elbeszélő, hogy lágerben élni jó lenne, míg olvastam, többet nevettem, mint sírtam, pedig a leírt történet tényeiben nem sok nevetnivalót találunk: hideg barakkban fázó sovány gyerekekről, a halál küszöbéről visszatérő, kényszermunkába belefáradt asszonyról, vagy épp a családtagjai csontjait őrizgető kitelepített férfiről olvasunk. Talán ha bárki más írt volna minderről, haragot, keserűséget éreznék. Ám a Kitelepítés a hitről, a belső szabadságról és főként a szeretetről szól. Az pedig mindig szeretet marad, lágerben, börtönben és a katonaságon ugyanúgy, mint a legteljesebb jólétben. Ezért felemelő és felszabadító érzés Visky könyvét olvasni.

Ajánljuk még:

„Merjük megkérdőjelezni a belső hangunkat” – Lili és István története fájdalomról, örömről és újrakezdésről

Sok stigmát visel magán az, aki kilép egy házasságból, pláne, ha gyerekek is születettek a kapcsolatból. Csakhogy valójában a házasságban élő két fél tudja, mi történik közöttük, bennük. És olykor igenis a váltás a legjobb döntés, minden fél számára. Ilyenkor pedig életbátorság és nem kevés energia kell ahhoz, hogy a reménytelen helyzetből ismét fölépítsük a bizalmat önmagunkban, majd egy új kapcsolatban, egy másik partnerrel. Lukács István és felesége, Lukács Lili negyvenes éveik derekán találkoztak, és alakítottak ki egy új, közös, mozaikcsaládos életet.
 

 

Már követem az oldalt

X