„Olyan nők vettek körül, hogy beszakad tőlük az ég” – Visky Andrással beszélgettünk

Önről általában azt írják, hogy erdélyi magyar író. Nem tudhatjuk, hogy ha nem lett volna Trianon, hogy aposztrofálnánk. Saját magára íróként, magyar íróként, erdélyi íróként vagy erdélyi magyar íróként gondol?

Mindenekelőtt magyar író vagyok. Én a magyar nyelvet egy egységes, végtelen kiterjedésű szerves képződménynek gondolom, aminek a partjait nem három, nem öt, hanem nagyon sok tenger és óceán mossa.

Ír, dramaturgiai feladatokat lát el, olykor rendez is. Hogy fér meg egy személyiségben a színházi világ az exhibicionizmusa, és az irodalmi alkotósághoz tartozó introvertáltság?

Lehet, hogy sok író introvertált, de abban a tekintetben semmiképp sem azok, hogy azt szeretnék, hogy a műveik megjelenjenek, és párbeszédet kezdeményezzenek az olvasóikkal. Én ezt a kettőt egyáltalán nem látom egymást kizáró aspektusnak. Nekem a színház azért vált fontossá, mert neveltetésemnél fogva szükségét érzem az azonnali visszajelzésnek, a közösségi megélésnek, annak, hogy ott valami történik velünk, nemcsak a színészekkel, hanem a nézőkkel is. Egy közös térben vagyunk mindannyian. Ez rendkívül fontos számomra, nagyon közel van a vallási élményhez.

Ezzel szemben sokszor tapasztalom, hogy vallásos, egyházi közegekben a színház, és főleg a színészi lét egyfajta erkölcstelenséghez kapcsolódik.

Ennek nagyon nagy hagyománya van, és nem baj, hogy létezik ez a feszültség. Platóntól kezdve az egyházatyák korán át időről időre voltak színházromboló korszakok. Ez a feszültség akkor tud jól működni, hogyha a két intézményi létmód készséggel egymás tükrébe tekint. Akkor, amikor nagyon felerősödtek a színházellenes korok egyházi részről, az egyházatyáknak igenis igazuk volt abban, hogy a saját kortárs színházuk emberellenes, kegyetlen játékok színhelye volt. A társadalmi igazságtevés nevében, vallási szertartások köntösében lehetett embert ölni, sőt prostitúció is zajlott a színpadon. Pedig sem a halál fokozottan intim eseményéből, sem pedig a testmeggyalázásból nem szabad esztétikai élményt, performanszt csinálni. A „Valódi Színház” a másiknak a személyét és a testét tiszteletben tartja.

Az ön által jól ismert színházi világban ez működik? Jól működik?

Én azt szoktam mondani, hogy a Valódi Színház nem is biztos, hogy létezik. Viszont nagyon fontos, hogy színház létezzen, ez maradt az egyetlen közösségi tér, ami az embereket a közös gondolkodás eseményében részesíti. A színház feladata, hogy provokáljon, ami akkor működik jól, hogyha az előadás nagyon mélyen megérinti a néző lelkét. A színház akkor jó, ha magammal viszek valamit az előadásból, ha a reflexió feladatát helyezi rám. Ez a feladat lehet etikai vagy spirituális, de mindenképpen akkor bír valódi értékkel, ha visszahelyez a közösségembe, és ha általa kérdéseket teszek fel magamról és a közösségben elfoglalt helyemről.

Akkor a színházat egy vallási közösség ideális működéséhez lehet hasonlítani?

Igen, ezért is jelennek meg ezek a feszültség-, sőt töréspontok. Természetesen lényegi különbség, hogy

a színház a nézőt önreflexióra bírja, a vallási viszont a teljes átváltozás ajándékában részesítheti az embert.

A magyarországi színházi nyelv inkább a német hagyományokat követi, míg Romániában egy egészen más úton fejlődik a színház. Az erdélyi magyar színházi kultúrában megjelenik ez a kettősség?

Az erdélyi magyar színjátszásra nagyon nagy hatással volt és van még mindig a román színház, sőt egyre közelebb van a kettő egymáshoz: magyar színészek játszanak a román színpadokon – fordítva ez sokkal nehezebben történik, hiszen mi tudunk románul, akkor is, ha akcentussal beszélünk. Sőt, a mai színházi felfogásban az akcentus vagy a pontatlan nyelvhasználat nem hátrány, hanem szociológiailag hitelesíti a karaktert. Ez egyfelől mutatja a román színház nyitottságát, másfelől mutatja azt, hogy a 60-as 70-es évek román színházi fordulatának nagy román rendezői mennyire hatással voltak az erdélyi magyar színjátszásra, és hogy mennyire tudott ez fordítva is működni: Harag Györgyöt például a mai napig a román színház egyik klasszikus alakjaként tartják számon, utolsó, testamentumnak szánt előadását a marosvásárhelyi román társulattal alkotta meg.

A közelmúltban több részlet is megjelent különböző folyóiratokban új regényéből, a Kitelepítésből. Jelenleg a színházi vagy prózai munkái határozzák meg jobban?

A regényt nemrég fejeztem be és adtam át a kiadónak. A gondolataimat teljesen fogva tartotta a munka, mégsem tudtam közben elhárítani a színházi munkákat. Tompa Gáborral dolgoztam a Hamlet-rendezésén, és Silviu Purcarete temesvári Ember Tragédiájának, majd kolozsvári, Ionescu-féle Machbettjének dramaturgja voltam. Foglalkozásomnál fogva nem utasíthatom el a színházi munkákat, akkor pedig még kevésbé, ha olyan rendezők részéről jön a felkérés, akikkel nagyon szívesen dolgozom együtt.

A Kitelepítés gyakorlatilag a saját gyerekkorát meséli el. A Júlia című, legtöbbet játszott drámájában pedig édesanyját jeleníti meg. Nehéz lehet kiengedi a keze közül ezeket a legbelső történeteket.

A szöveget ki kell engednünk a kezünkből – színházi szöveget különösképpen. Természetesen a Júliában – akárhol, akármilyen nyelven játszák – óhatatlanul hallom anyám hangját, de ilyenkor azt érzem, hogy megint örökbe fogadott valaki és gyógyíthatatlan anyahiányomat érintette meg. Legtöbbször ráadásul nagyon fiatal színésznők fogadnak örökbe. És ez nemcsak a bon mot kísértésének engedve mondom (nevet), hanem amiatt, mert ez nagyon izgalmas dolgokat mond el nekem az idő bonyolultságáról. Például rájöttem, hogy a lélek ideje egészen más, mint a test ideje, vagy mint az a közvetlenül érzékelhető idő, amit nap mint nap megélünk, és amit ellenségünknek tekintünk. Arra gyanakszom, hogy az idő mégsem az ellenségünk. Emiatt teljesen szabadon engedem a szöveget, és úgy lépek be a színházba, mint egy néző, aki odaadja magát annak az előadásnak. Jó érzés részesülni valakinek az alászállásában és felemelkedésében, és abban a felismerésben, hogy ezt az utat a darabom tette lehetővé.

Nem tűnik könnyűnek, hogy odaengedi az édesanyját ismeretlen emberek „agyába”.

Mert nem is könnyű. Viszont a mű formája megvédi őt, és megvéd engem is, ugyanúgy, ahogy a színészt elrejti a jelmez és a karakter. A színész ugyanolyan hétköznapi ember, mint mi vagyunk, és közben elképesztő dolgokat végigcsinál a színpadon, és elképesztő mélységig le tud meztelenedni lélekben. De mégis megvédi őt a forma, a technika, és a színészi alapszituáció, hogy ő most valaki mást játszik el.

Nem merült föl a szövegek írásakor, hogy a neveket megváltoztassa?

A nevek megváltoztatása nehéz kérdés, napi küzdelme az írónak önmagával. A Kitelepítés-regényben a nevek lágerlakókat fednek, tehát általam ismert, valós személyekről van szó. Itt nemcsak a főszereplők nevei hitelesek, hanem a titkosszolgálati iratokban is megkerestem a különböző rangú belügyesek, államvédelmisek nevét, és megtartottam azokat. Úgy éreztem, hazudnék, ha megváltoztatnám őket. Ugyanakkor a név az írásban fikcióvá válik, főként, mert egy gyerek nézőpontjából mesélem el azokat az éveket. Ez egy nagyon izgalmas paradoxon. A regény egy kreált valóság, de a fikció a belehelyezkedés lehetőségét teremti meg, emiatt bizony erősebb, mint a történelmi valóság, ami egy ellentmondásokkal terhes konstrukció.

Miért döntött úgy, hogy megjelenteti újságokban, sőt a közösségi médiában is a regény részleteit?

Azért, mert nagyon fontos volt számomra kipróbálni, hogy az a forma, amit találtam, milyen szakmai és olvasói visszhangokat vált ki. Érdekes számomra, hogy az olvasók olykor zavarba esnek attól, hogy ez a regény nem szomorú. De hát valóban nem az, sőt, ez egy boldog regény, az én szememben legalábbis. Nem azért, mert a szenvedést lehazudó, könnyű könyvet akartam írni erről az igazán nehéz időszakról, hanem mert a gyermek mindig tud boldog lenni, olyan erős még a létezés iránti bizalma.
Persze egy felnőtt szerző írja a könyvet, nem egy gyermek nyelvét használja, de egy gyermek nézőpontját követem, és szeretném magamévá tenni. Másrészt azért döntöttem a részletekben való közlés mellett, mert tesztelni akartam a formát. Az elbeszélés úgy van megszerkesztve, hogy az olvasónak elég egy egészen rövid részletet elolvasnia, már megszólíthatja benne valami, és csak akkor kell elszánnia magát az egész könyv elolvasására, ha valóban elkezdődött közötte és a regény között egy nagyon is személyes párbeszéd

Említette, hogy a közelmúltban kezdte használni a közösségi médiát. Miért döntött úgy, hogy megteszi ezt a lépést?

Fiatalokat tanítok az egyetemen, és nem gondolom, hogy a diákjaimnak a feladata megérteni engem anélkül, hogy én törekednék az ő megértésükre. Márpedig az ő világukban a közösségi média, és általánosságban a digitalizáció annyira meghatározó, hogy ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Látjuk mindannyian, hogy a digitális tér drámaian átalakítja a nyelvet, most még nem is érzékeljük azt, hogy mivé is lesz a nyelv, és mivé lesz az a társadalom, amely egyre inkább egyidejű, sok irányból jövő, a forrásokat eltakaró üzenetekben részesül.

Ön ezt negatív tendenciának látja, vagy csak egyszerűen változó tendenciának?

A valóság nem negatív vagy pozitív, a valóság az valóság.

Én sokkal izgalmasabbnak tartom azt figyelni, hogy mivé lesznek a dolgok, és mivé leszek én, semmint hogy az elmúlt, vagy éppen múlófélben levő korokat sirassam. Most múlik el az a kor is, amiben én nevelkedtem, az irodalmi kultúrának a kora. Párbeszédhelyzetben szeretnék maradni a saját jelenemmel, és azt egyszerűen nem tapasztalom, amit lépten-nyomon hallok, hogy a fiatalabb nemzedékek butábbak, érzéketlenebbek volnának, mint a korábbiak. Sőt, azt látom, hogy elképesztően érzékenyek és felelősek. Néha olyan élességgel tesznek fel etikai és kritikai kérdéseket, hogy csak nézek ki a fejemből. Nem hallgatom el előlük, hogy az én nemzedékem mivé züllesztette a beszélgetés nyilvános tereit. Sokszor állítanak elénk élesre metszett tükröket, ezekbe bizony érdemes szépen belebámulni.

Ön egy „tökéletes történetbe” született. Mit gondol, azért lett író, mert adott egy történet, amit muszáj megírni, vagy pedig pont az tesz történetté egy történést, hogy ön író, és megírja azt?

Osztrák-magyar családból származom, az anyám száz százalékosan osztrák, az apám partiumi és magyar, de valójában Kárpátaljáról, Viskről származunk apai ágon. Ráadásul június 4-én beszélgetünk most, a trianoni békeszerződés aláírásának a napján. Azt hiszem, hogy mindannyiunknak megvan a történetünk, és mindannyiunk története fontos, mert emberi és összetéveszthetetlen. A történetet az teszi befogadhatóvá, ha meg tudjuk úgy írni vagy elmondani, hogy mások is behelyezkedhessenek és fel tudják ismerni magukat benne. Azaz ha befogadó formát tudunk adni neki. Egy osztrák-magyar család a román gulágon: ez a szituáció és ez a három nyelv formált engem: a soknyelvűség és a fogság mint agresszió. Ez volna dióhéjban a térség története is. Osztrák édesanyám családja az átjárható, azaz nem létező határoknak köszönhetően került Budapestre Ausztriából, és a munkájuk miatt maradtak Magyarországon. Aztán anyám Romániába jött a szerelmi házassága révén, de amikor szerelembe estek, még nem létezett a Magyarországot a Partiumtól és Erdélytől elválasztó határ. Amikor pedig a gyermekeivel együtt kilakoltatták, a saját új, Bihar megyei otthonától csaknem ezer kilométerre délkeletre találta magát, mialatt férje a család számára ismeretlen helyen töltötte börtönbüntetését. Mindig is tudtam, egészen kicsi koromtól fogva, hogy el kell számolnom ezzel az élettörténettel, azaz meg kell írnom mindazt, amin keresztülmentünk, illetve azt, ahogyan a történelem keresztül ment rajtunk. Amikor megírunk egy családtörténetet, amikor belehelyezkedünk az „elmondásba”, abban az örömben részesülünk, hogy bármilyen véres volt is a múlt, valamiféle igazságtételben és az életünket érintő mély jelentésekben részesülünk. És ez megerősíti az emberi lelket. Ha nem írtam volna meg ezt a könyvet, bizonyára nem tudtam volna békességben meghalni. Az a tény, hogy végigjártam az írásnak ezt az útját, elfogadóbbá tesz az elmúlásommal szemben.

A XX. századi irodalom, színház- és filmművészet viszont tele van kiábrándultsággal, reménytelenséggel…

A legszélsőségesebben kiábrándító művek is azért tudnak fontossá válni, mert nem hazudnak, és bevonnak egy mély beszélgetésbe. Az író csak boldogan tudja megírni a könyvét, a legsötétebbet is, abban a reményben, hogy egy közös beszélgetés részévé válik. Egy vers vagy elbeszélés nem boldog vagy szomorú: mindenekelőtt valóságot hoz létre, ami, ha szerencsénk van, megkerülhetetlen. A görög tragédia kizárólag sötét történeteket mesél el, mégis azt tartjuk a legmagasabb rendű színházi tradíciónak. Bizonyára azért, mert katarzisban részesít bennünket, azaz életünk mérhetetlen törékenységét, univerzális értékkel ruházza fel, ami meghaladja az időt.

Műveiben nagyon kidolgozottak a női karakterek, és közeljövőben bemutatásra kerülő drámája, A test történetei is kifejezetten női sorsoknak állít emléket. Nem megszokott ez egy féri szerzőtől.

A kritika hívta fel rá a figyelmemet, hogy jobb női, mint férfi karaktereket írok, és rájöttem, hogy ez igaz. Bár óvakodom a sétatéri pszichológiai magyarázatoktól, mert ma már mindenki szakpszichológus és kifinomult traumaszakértő, de annak biztosan szerepe lehet női szereplőim valóságosságában, hogy már hét és féléves voltam, amikor megismertem az apámat, addig viszont egy lágerben küszködő és küzdő anya közelében éltem. Sokszor láttam őt sírni, és láttam bujkálni előlünk, hogy ne lássuk, ahogy sír. Saját testi tapasztalatommá lettek félelmei, bátorsága, magánya és tehetetlenségei. Úgy gondolom, kiélezett helyzetekben a nők bátrabbak a férfiaknál. Van két nővérem is, és velünk élt Nényuka, a legendás diakonissza nővér, aki

feláldozta saját életét értünk, a gyermekek életben maradásáért a lágerben.

Olyan nők vettek körül, hogy beszakad tőlük az ég.

Egy beszélgetésben azt mondta, fontos, hogy ne akarjunk nagy emberek lenni. Nem a siker iránti vágy vezeti az embert, hogy egyre jobb akarjon lenni önmagánál?

Az, hogy az ember jobb akar lenni önmagánál, nagyszerű és nagyon fontos. Amikor viszont a másik ember ellenében akarunk sikereket elérni, elvesztünk. Nem szeretnék a siker-kritikus szerepében tetszelegni, de az biztos, hogy a sikervallás ellen vagyok. Most olyan korban élünk, mikor a siker vált az egyetlen vallássá, a siker méri az ember értékét, és ez nagyon is kirekesztő, sőt pusztító. Ez a felvilágosult, vallástalan világunk sokkal vallásosabb, mint a szelíd hittel átitatott korok. A sikervallás globális lett, ez tett egyetlen emberiséggé bennünket, a kulturális különbségek eltűnőben vannak a siker nyomására. Ma a siker az egyetlen isten, és olykor hihetetlenül nevetséges figurákból tudunk bálványokat faragni önmagunknak. A hit kísérletének önmagát kitevő ember nem a sikerre, hanem az áldás elfogadására törekszik. És az áldás mindig közösségi esemény is egyszersmind, nem individualizálható, nem sajátítható ki és nem engedi, hogy minden reményünket az emberbe vessük.

Nem rejti véka alá a hitét. Keresztényként hogyan éli meg, amikor egy-egy munkáját elismerik?

Nem tartom magam ún. keresztény művésznek, nem is tudom, mi a valódi jelentése ennek a szóösszetételnek. Író vagyok, aki egyébként istenhívő, azaz hisz a megváltás szükségességében. De ez nem emel egy ateista vagy vallástalan művész fölé, és nem nyom alája sem, mert mind a ketten önmagunk és a világ megismerésére törekszünk, és amikor dolgozunk, mindketten tudatlanok és elveszettek vagyunk. A műalkotás legfőbb anyaga a nemtudás és a rejtőzködő valóságba vetett, kételyektől sebzett hit. Én a világot visszhangosnak érzékelem, hallani vélem a nyelvben, sőt az emberi beszédben is – főként persze a gyermekekében! – a világot megszólító első hangot, a Személyesen Létező megszólalását, az ő meghívását a létezésbe, és azt a tüneményes felszólítást, hogy teljesítsd be az életedet. A munkám elismerése, a visszajelzés és a szóbaállás ismeretlen emberekkel szélsőséges örömmel tölt el. De

amikor leülök dolgozni, sem az elismerések, sem a díjak nem segítenek.

Meztelen vagy, és mégsem maszületett, tele ütésnyomokkal és mocsokkal.

Mit ad önnek az Istenbe vetett hite?

A kereszténység engem egy rendkívül nyitott és gazdag kulturális horizonttal ajándékozott meg, valamint az Örökkévaló megszólításkísérleteinek a nagy hagyományával. Ennek a legtökéletesebb kifejeződése a költészet és a zene. A személyes hit számomra Isten életténnyé válásának az eseménye. Azaz annak a felismerése, hogy az ember élete elmondható Isten történeteként és Isten története elmondható az ember történeteként. Talán a legjobb, ha ilyenkor a Názáreti Jézusra gondolunk, akinek az élete volt a legfőbb üzenete, a tanításainál is mérhetetlenül fontosabb. Amikor rá gondolok, akkor az a járókelő, veszíteni tudó vándor jelenik meg előttem, aki bekopog a ki- és megvetett emberekhez, betér hozzájuk és velük eszik. És akinek az igazsága sohasem párosul erővel, mert éppen a maga istenségétől üresítette ki magát. Isten nem sértődékeny, azon sem sértődik meg, ha valaki azt állítja róla, hogy nem létezik. Sőt, szerintem kifejezetten egyetért velük, hiszen igen, néha olyan mintha valóban nem is létezne.