A berkenyei Panorámakert – nevéhez illően – olyan panorámát mutat, hogy az érkező percekig csodálja. A magaslatról körbetekintve a Börzsöny tekintélyes gerincei, kelet felé a Cserhát dombjai állják útját a tekintetnek. Jól kivehető Nógrád vára, és előttünk az egész kedves kis falu, Berkenye. A környék bogyós gyümölcsök termesztéséről nevezetes, no és tavasszal a virágzó vérszilvákról. Bármikor toppanunk be a sváb hagyományokat ápoló falu éttermébe, mindig van az étlapon gőzgombóc.
Meredek utcán érkezünk a téveszthetetlen ház elé, hiszen már az előkert olyan különleges látványt nyújt, hogy jó darabig elidézünk ott. Megszoktuk, hogy legtöbbször a kerítés teljesen körbeveszi a kertet, a birtokot, itt viszont a bejárat környéke nyitott, hívogató.
Hegedűs Szilvia, a kert megálmodója, úgy fogad, mintha csak régi ismerősök lennénk. Hirtelen és észrevétlenül ölel át a kert: otthonos, békés, van benne valami meghittség. Kávét és limonádét kortyolunk a hársfa alatt, és gyönyörködünk. Ismerős virágok bólintgatnak felénk, minden irányban valami a szem útját állja, amiért muszáj felállni, elindulni, felfedezni.
Szilvi csöndes lelkesedéssel, kérdés nélkül mesél, bár azt ígérte, hogy a kert fog mesélni. Hallgatjuk az ő kertmeséjét, és várom, hogy mit tesz hozzá maga a kert.
Ha kertet tervezel magadnak, előbb meg kell élned benne minden évszakot.
Ez itt nem tanács, hanem tapasztalat. A Börzsöny elviszi az esőt, a dombtetőn állandóan fúj a szél – sokszor viharosan –, a fák is meghajolnak alatta. Ez a kert nem álomtervek papírjára született. Szántóföld volt itt és kaszáló. A föld agyagos, kemény. Eső után szalad róla a víz, szárazon reped, csákánnyal kell kifordítani a rögöket. De ha az ember figyel, megérti az agyag lelkivilágát. És akkor már a kert is megszelídül.
Akár többször is. Akkor már lesz róla sejtésed, merre nyargal a szél, hol éget a nap, hol csontszáraz a talaj és mikor zubog lefelé a víz. Meghallgatni a helyieket, megnézni, melyik kertben, mi nő. A Börzsöny elviszi az esőt, hiába a felhő, ide nem jutnak már cseppek sem. Itt, a dombtetőn mindig fúj a szél, sokszor viharosan, a fákon látszik, hogy milyen meghajlottan állnak.
Ez egy fiatal kert, egy-két fa mesél a múltról: mi nagyjából 7 éve építgetjük. Szántóföld volt itt, meg kaszáló, olyan, mint amit lehet látni még itt-ott, agyagos, vályogos föld.
Tervben volt, hogy téglagyárat létesítenek itt, mert arra tökéletes alapanyagnak bizonyult! Ha esik, akkor szalad le róla a víz, nem tud megmaradni benne. Ha kiszáradt, reped, csak csákánnyal lehet kifordítani a rögöket. Meg kellett ismernem az agyag lelkivilágát.
Az én gyökereim a Bakonyba vezetnek, ezért is lett oly kedves ez a táj, de ott a talaj merőben más. És a kert a talajjal kezdődik, jó talajélet nélkül nincs semmi.
Most ebből az agyagból nem látunk szinte semmit sem. Amerre a szem ellát, pázsit, kövek, az évelők között vaskos mulcsréteg. Ezek szerint sikerült rátalálnod a jó megoldásra?
Amerre a szem ellát, pázsit, kövek, az évelők között vaskos mulcsréteg. A kövek – terméskő, bazalttufa, kavics, gabion – nem díszletként állnak itt, hanem a kert történetének szereplőiként. Vizet vezetnek, támasztanak, rejteket adnak. A lépcsőzetes kertforma zegzugosabbá, védettebbé teszi a teret. A kert nem a talajcseréből született, hanem abból a kitartó munkából, ami a földhöz igazodik, nem pedig legyőzni akarja azt.
A növényeket mélyre ültettük, és sűrűn. Sokkal sűrűbben, mint ahogyan azt a könyvekben leírják. Nem vagyunk kertészek, legtöbbször a józan ész és a tapasztalat vezérel, no meg a megérzés.
Mert ha ráhangolódik az ember a kertre, akkor a kert olykor megsúgja, hogy mit szeretne, mi legyen a következő lépés.
A gondos talajtakarás és a sűrű növényzet megtartja a nedvességet. Itt nagy a hőingás, ezért még nyáron is mérhető a páralecsapódás. Öntözni pedig nagyon ésszerűen kell, és ritkán, hogy minél mélyebbre hatoljanak a gyökerek! Úgy látszik, kezd beállni a kert, sőt, van, ahol már túl sok is az árnyék, és igyekeznek a virágok a napfény felé!
Meg kell mondjam neked, én nem is tudom, mikor jártam utoljára ilyen pihe-puha, ennyire dús és üde zöld pázsiton. Kevés helyen látunk ilyet.
A fiúk nagyon szeretik a pázsitot, nekem pedig kedves ez a megnyugtató zöld. Olyan szépen keretezi az ágyásokat, hangsúlyos ellenpont. Vezeti a szemet. Nem kevés munka van vele, de aki látja, mind csodájára jár! Ősszel fogunk neki az ápolásnak, amikor megszellőztetjük, káliumtartalmú gyeptrágyával tesszük a télre minél ellenállóbbá. Ilyenkor vetjük újra az esetlegesen kikopott foltokat is. Tudom, hogy sokan úgy gondolják, a nyírt pázsit nem jó megoldás. Ez talán a mi luxusunk a kertben!
A levágott füvet ti nem zöld hulladékként kezelitek – jól tudom?
Nem ám, és itt landol nálunk a környék összes zöldhulladéka. Bár nem szeretem ezt a szót, mert nekünk ez nem hulladék, hanem a talajépítés fontos pillére. A levágott fű, a bokrokról, fákról metszett ágak, a lomb, és minden egyéb, komposztálható anyagból épül újjá a talaj.
A tavaly létesített kísérleti parcella egy apró kertlaboratórium. Itt egy réteg kartonpapírra kerültek a nyesedékek, a fű, a lomb, és ebből lett a kert új termőrétege. A komposzt illata kellemes – benne a giliszták, a talajélet lüktetése. A folyamat egyszerű, de türelmet és figyelmet kíván: rétegezni, keverni, hagyni, hogy a természet tegye a dolgát.
A Panorámakertben minden réteg mögött egy újabb történet bújik meg.
Hosszú ideig tanulmányoztam a komposztkészítés csínját-bínját, mert ehhez lényeges, hogy megértsük a folyamat lényegét. Sokan azért nem komposztálnak, mert úgy vélik, büdös és gusztustalan. Pedig a jó komposztnak kellemes illata van, és elképesztően izgalmas, amikor megjelenik benne a talajélet! Amikor beletúrok, és látom, hogy ott mozognak a kövér giliszták! Olyan jó érzés, hogy ezt az organikus anyagot mi állítottuk elő, vagyis nem is mi, hanem maga a természet lebomló folyamatai. Amelyeket okosan kell szabályozni, hogy a megfelelő egyensúlyt eltaláljuk. Azután pedig már az építő folyamatra kell koncentrálni: jöhet az ültetés, a dugványozás a legalább 40 cm vastag mulcsrétegbe.
Ide is sűrűn kerültek a növények, és bizony a zsákokból érkeznek magok is, van vad paradicsom, és néhány betolakodó virág, de nem bánom őket. Idén nem vettem semmilyen növényt, de körülbelül 1500 évelőt szaporítottam. Dávid fiammal készítettük a zölddugványokat, amelyek a nagyok közt növekednek, és a tanulóágyásban.
Mit jelent a tanulóágyás?
Úgy gondolom, hogy a jövőre nézve az egyik legfontosabb, hogy legyen víz, és olyan hely, ahol élelmiszert tudunk termelni. A tanulóágyásban fiam, Dávid is aktívan részt vesz a munkában.
Itt gyűlnek a dugványok, itt növekednek a szaporítások.
A kertlátogatók is kíváncsiak ezekre a folyamatokra – a kert önellátása, fenntarthatósága iránt egyre többen érdeklődnek. Itt a kert nem tanterem, hanem élő könyv, amit mindenki másként olvas.
Én is nagyon sokat tanulok azoktól, akik eljönnek hozzánk. Nemrég tudtam meg, hogy a ginkgo fácskám azért hoz annyi sarjat folyamatosan, mert ez a fa egyik stresszjelensége. Így szeretne a fa egy árnyékoló bokrot a tövéhez. Tehát érzi, hogy túl nagy a meleg, érzi, hogy nagy a szárazság, és egyfajta védekezési módot fejlesztett ki. Tehát nem eltávolítani kell ezeket a dús lombú hajtásokat, hanem hagyni, legfeljebb csinosan megfodrászolni.
A tó kialakítása is tanulás volt. Nem sablon, hanem tapasztalat formálta. A vízpart növényei – miscanthusok, nádtippan – most újra benépesítik a környéket. A koi pontyok szinte forrnak a vízben, ha valaki odalép. A tó is a kert ökoszisztémájának része: a kövek, a holt fák, a növények és a víz egyensúlyából születik.
Hogy jött az ötlet, hogy látogatható legyen a kert?
A kertet magunknak álmodtuk meg. Egy olyan békés oázisnak, ahol megpihenünk, ahol feltöltődünk, ahol körülölel a természet és a csend. Halljátok ti is, hogy itt alig hallani mást a madárdalon és a levelek suhogásán kívül! Volt egy kávézónk, amit be kellet zárnunk, de a kávét, a vendéglátást nem tudtuk elengedni.
Akkor jött az ötlet: ha nincs kávézó, olykor itt is lehetne kávét kóstolni, közben megnézni a kertet, beszélgetni, harapni egy falat sütit. A vendéglátás számomra ismerős, jól bejáratott út volt, a kertet viszont ehhez egy kicsit át kellett formálni. De nem bánom, mert a kert maga is mindig alakul. Vagy a növények költöznek odébb, vagy épp a májusi fagy teszi vissza a hajtásokat a startvonalra.
A kert sosincs készen.
A rózsapavilon már a következő fejezet, félkörívben ölelik majd a rózsák, ahonnan a falu templomtornyára látni. Minden év, minden évszak új tervet, új gondolatot hoz.
Kicsit félve nyitottuk ki a kertkaput, de hamar kiderült, hogy csupa olyan látogató érkezik, akivel jó együtt lenni. Akik csendben sétálnak, akik kérdeznek, és a saját kertjük üzeneteit is hozzák magukkal.
Van, amikor egy kert többet mesél, mint ezer szó, csak csendben végig kell sétálni benne.
Leülni egy percre az árnyékba, megnézni, mi hogyan nő, mi hogyan él túl, és közben valahogy az ember is közelebb kerül önmagához, mert a kert egyben egy belső táj is. Nem kiállítás ez, nem látványshow, hanem a mindennapokban megélt kertészkedés, a kihívások, a küzdelmek és a válaszok, ahogyan mi adjuk őket. A kert ilyenkor megtelik léptekkel, hangokkal, kérdésekkel. Megmutatja azt az arcát, amit csak akkor mutat, ha van, aki nézi. Mert a kert sosem csak önmagáért virágzik. Hanem azokért is, akik észreveszik. És aki egyszer meghallja a Panorámakert halk hívását, az tudja, miről mesélnek itt a levelek, a kövek, a csend.
Vannak kedvenceid?
A Panorámakertben most a barátcserjék, a nyári orgonák donganak, a tóparton a miscanthusok, a nádtippan hintázik. A tövistelen lepényfa sárga hajtásai tavasszal ragyognak, a szőnyegboróka puhán borítja be a köveket. A páfrányok, a holt fák, a víz mind részei annak az apró ökoszisztémának, ami itt a kerti mindennapokban formálódik. És ott van a verbéna – az a könnyed, átlátszó, szélben táncoló virágfelhő, amely most minden pillantást magához vonz.
Nyitókép: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
