SZABÓ T. ANNA
Sok írás született már arról, miért más a férfiak és a nők irodalmi jelenléte, kultúrafogyasztása. Ön szerint van a költészetnek neme?
Azt szoktam mondani, hogy inkább szeme van, mint neme – vagyis egyénenként más-mást veszünk észre a világból. Alig hinném, hogy a kis szoknyás Babits Misike (szoknya-szerű pendelyben, ingben – vagy üngben, ahogy ő szerette mondani – járatták akkor a kisgyerekeket, nemre való tekintet nélkül) kevésbé lett volna érzékeny a világra, mint mondjuk a kis Harmos Ilona. Sőt, mivel mindketten írtak a gyerekkorukról, össze is vethető a kettejük hiperérzékeny világlátása. (És, ha már Babits, idézni szoktam a Mindenek szerelmét tőle: ha van „női” vers, akkor ez az.)
A család és a társadalom aztán szépen kialakítja a személyiség külsőségeit, befolyásolja a véleményét, kialakul az öntudat és a hivatástudat, annak minden buktatójával és kényszereivel.
Az irodalmi jelenlétnek valóban köze van ahhoz, hogy mennyire elfogadó egy közeg – lásd a tizenkilencedik századi nőnemű írók elképesztően intenzív küzdelmeit a Gyulai Pál és Madách-féle férfiközpontú szemlélettel. Alighanem tény, hogy a nők mindig is többet, illetve többen olvastak, jobban érdekelte őket az eleven irodalom – de ahhoz, hogy erről valóban beszélni tudjak, jobban bele kellene ásnom magam a témába vágó friss kutatásokba. Visszatérve az eredeti kérdésre: minden vers külön érzéki szövegtest, és az olvasótól függ, hogy milyennek látja. Visszakérdezek akkor: van-e az angyaloknak neme? És ha igen: kinek fontos, hogy férfiasnak lássa őket?
Mi volt a legbizarrabb hely, helyzet, ahol/amely során ihletet kapott egy vershez?
Életem első igazán „ihletett” versét a lecsukott vécén kucorogva írtam tizenhárom évesen, mert csak a fürdőszobában tudtam egyedül lenni, és onnan hallatszott a legjobban a rigók dala kintről, amiről verset akartam írni. Ez nem bizarr (sőt, szerintem elég gyakori költői alaphelyzet), csak vicces. A legmeredekebb kétségtelenül az volt, amikor szülés közben próbáltam verset írni, rögzíteni a fájdalmat, írásban is megélni az érzést – bevittem a versíró füzetemet a szülőszobára… Gondoltam, ha Szabó Lőrinc képes volt lejegyezni és később versbe foglalni majdnem-haldoklása közben a saját infarktusát, akkor ez a szüléssel is megtehető. Hát, nem. Aki szült már, tudja, miről beszélek.
Halálos ágyon írhatunk verset, mert a halál rólunk szól, de szülőágyon nem, mert annak nagyobb tétje van: egy másik emberélet.
Az egy.hu oldalának szlogenje: „az az egy”. Hiszünk abban, hogy minden helyzetben van egy döntés, választás, ami jobb, mint a többi. Az ön számára melyik lenne az az egy költemény, amelyik (bármilyen szempontból) kiviláglik, különlegesebb a többinél?
Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez. Remek szöveg. Az igaz, hogy nem ez a legnagyobb magyar vers, de nekem iszonyú fontos, mert az írás tétjéről szól, a vers „villámszaggatta tájáról”, arról az élet-halál küzdelemről, ami a puszta kimondhatóságért zajlik.
***
IANCU LAURA
Sok írás született már arról, miért más a nők és a férfiak irodalmi jelenléte, kultúrafogyasztása. Ön szerint van a költészetnek neme?
Különbséget érzek vers és költészet között; a költészetet pedig nem tudnám úgy definiálni, mint versek összességét, mert a költészet nem gyűjtőfogalom. Neme a vers, az alkotás szerzőjének van. A költészet olyan, mint a tenger, mint az erdő. Benne minden, minden azonos önmagával.
Mi volt a legbizarrabb, hely, helyzet, ahol/amely során ihletet kapott egy vershez?
Amikor szerelembe estem egy film főszereplőjével. Persze, ez inkább természetes, normális, mint bizarr, de abban a helyzetben, amikor történt, mégis az volt. Amikor újraolvasom az akkor írt szövegecskéket, a levegőnek illata lesz, és átmegy rajtam, megrészegít az ősi érzés.
Az egy.hu oldalának szlogenje: „az az egy”. Hiszünk abban, hogy minden helyzetben van egy döntés, választás, ami jobb, mint a többi. Az ön számára melyik lenne az az egy költemény, amelyik (bármilyen szempontból) kiviláglik, különlegesebb a többinél?
„Az az egy” mindig más, de ugyanaz is. A kedvenc mindig az aktuálisan „az egy(etlen)”. Azokhoz a versekhez szoktam visszatérni, amelyek világítanak, mint a Nap. Amelyekről
tudom, hogy akkor is fénylenek, amikor nálam köd van, vihar tombol és a roló is sötétít.
A vers, ugye, túléli alkotóját. És van az a költészet, ami a világot is túl fogja élni – hitem szerint. Na, én most ebből a költészetből említem azt az egyet, ami örök: a 17. zsoltár. Nemcsak megrészegít, fel is ébreszt az életre…
***
TERÉK ANNA
Sok írás született már arról, miért más a férfiak és a nők irodalmi jelenléte, kultúrafogyasztása. Ön szerint van a költészetnek neme?
Nagyon remélem, hogy egyáltalán nincs neme a költészetnek, az irodalomnak és a művészetnek, hogy nemcsak az emberiség egy részéhez szól általa az élet, hanem mindenkihez, aki lélegzik, tekintet nélkül arra, amiről az ember maga nem tehet: hogy milyen neműnek, milyen vallásúnak, milyen nemzetiségűnek és hol született. Abban hiszek, hogy igenis vannak univerzális dolgok, amik egyformán léteznek, tesznek mindenért ami, aki, él, és egyformán szolgálnak minden egyes élőlényt.
Abban hiszek, hogy az irodalom olyan, mint a Nap:
él, létezik és folyamatosan sugároz fényt mindenkinek. És hogy az egész világot szolgálja, nem csak a kiváltságosokat.
Mi volt a legbizarrabb, hely, helyzet, ahol/amely során ihletet kapott egy vershez?
A szabadkai kórház intenzív osztályán, amikor édesapám agyvérzés miatt kómába esett, majd később haldokolni kezdett. Akkor azt hittem, hogy valamiféle szentségtörés jó sorokon gondolkodnom, miközben apám agya épp lilára változott a vérömleny nyomásától, mert az agyban nincs elég hely az érből kifolyt vérnek, szorítja a koponya, az oxigénhiány miatti agykárosodásból próbált regenerálódni, gépek tartották életben. Azt hiszem, édesanyám mondta, hogy inkább gondoljak erre úgy, mint egy segítségre, hogy az írásnak hála, meg tudom fogalmazni, mi történik velem, mit érzek, s ezáltal meg tud a lelkem nyugodni.
Az egy.hu oldalának szlogenje: „az az egy”. Hiszünk abban, hogy minden helyzetben van egy döntés, választás, ami jobb, mint a többi. Az ön számára melyik lenne az az egy költemény, amelyik (bármilyen szempontból) kiviláglik, különlegesebb a többinél?
József Attila: Talán eltűnök hirtelen...
***
KISS JUDIT ÁGNES
Sok írás született már arról, miért más a férfiak és a nők irodalmi jelenléte, kultúrafogyasztása. Ön szerint van a költészetnek neme?
A költészetnek, az irodalmi szövegnek nincsen neme. A szerzőnek viszont van. És ez sokszor rajta hagyja a lenyomatát a szövegen. Ady verseit például nehéz nem férfiverseknek olvasni. Vagy József Attilától a „Nagyon fáj”-t. Az alanyi költészet erősebben tükrözi vissza az életrajzi szerzőt, ennek ellenére hiba volna azonosítani vele.
A vers mindig szerep és játék. Egy regényben, pláne drámában viszont teljesen eltűnhet a szerző.
Németh László Iszony című regényéről simán elhinném, hogy nő írta, pedig csak a narrátora nő. De női hangon, sőt kislányhangon próbál megszólalni Dragomán György a Máglyában, vagy Grecsó Krisztián a Verában.
Nyilván vannak erősebben férfi vagy női témák. Az Iskola a határon férfi élményanyagra támaszkodik, ennek ellenére sok női olvasója van. A fordítottját egyelőre kevésbé látom, hogy erősen női témákról, mondjuk a szülésről férfiak olvasnának. Már a gyerekirodalomban van különbség: a lányok hajlandóak fiú hősökről olvasni, sőt azonosulni velük, a fiúk nem. Azt gondolom, hogy az ok nem az Y kromoszómában keresendő.
Mi volt a legbizarrabb, hely, helyzet, ahol/amely során ihletet kapott egy vershez?
A legtöbb versem séta közben születik, talán szükségem van hozzá a ritmikus mozgásra. Egyszer írtam szex közben verset. Erről nem is mondok többet.
Az egy.hu oldalának szlogenje: „az az egy”. Hiszünk abban, hogy minden helyzetben van egy döntés, választás, ami jobb, mint a többi. Az ön számára melyik lenne az az egy költemény, amelyik (bármilyen szempontból) kiviláglik, különlegesebb a többinél?
Minden helyzetben más. És persze minden életkorban. Nincsen csak egy. Más volt a kedvencem tizenévesen, és más harminc után. Mással tudtam azonosulni egy szakítás után és mással az anyukám halála utáni gyászban. Mindig az hatott rám gyógyítóan, ami abban a pillanatban megszólított. Persze különleges helyen állnak a saját verseim. Amelyek a megírás pillanatában gyógyítottak. Némelyikre már nem is emlékszem azóta, úgy csodálkozom rá, ha szembe jön, hogy „jé, ilyet is írtam?” És van, amit azóta is sorról sorra ugyanígy írnék meg.
Ajánljuk még:
Amilyen az ember, olyan a zene – Interjú Heinczinger Mikával, a Misztrál együttes alapítójával
A Bodeni-tó a róla szóló útikönyv szerzőjének szemével – Bagó Tündével beszélgettünk
49 családtagját elvesztette, de nem gyűlölt senkit, csak megbocsátani nem tudott – Fahidi Évára emlékezünk
