Emlékkönyvem mai lapjai hajdani Szent István búcsúk képeivel

Két portából áll a birtok, amely megboldogult nagyapám családjáé volt, és ahol száz éve még kovácsműhely fémszimfóniájától volt hangos a hely: nagygazda emberek lakták, akik nem is sejtették, hogy éppen két háború közötti szusszanásra ítélte őket a történelem. Ahogy azt sem tudhatta előre dédnagyapám, a falu jegyzője, hogy délceg fia, akiért a lányok nem átallottak sóhajtozva megfordulni, egyszer a bíró babaarcú, serény és büszke lányát veszi majd el feleségül, és alighogy elkezdődik fiatal életük, újabb háború teszi próbára erejüket. A régi csűrt újjá kellett építeni, a házat ki kellett bővíteni, de az élet ment tovább, és öt gyermeknek lett otthona ez a birtok, melynek a legkisebbik fiú lányaként, első leányunokaként én lettem örököse – ez a hely számomra a világ közepe: lelkem tisztaszobája.

Hajdanán Porcinkula-búcsú volt a faluban, hiszen ez a Nyárád-mente ferences központja, de hosszú ideje már, hogy augusztus 20-i Szent István búcsúra hívnak a harangok – mint oly sok helyen a magyar nyelvterületen. Államalapító szent királyunk ünnepe a magyar kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, és ez a búcsúk pompájában is tükröződik. Egész gyermekkoromban Erdély legszebb reneszánsz kori templomába járhattam imádkozni, ezt a templomot takarítottuk és ékesítettük ünneplőbe minden vasárnapra és ünnepnapra, de különösen a búcsúra, amit több hetes előkészület után ülhettünk meg együtt, alkalmanként kisebbfajta lakodalomhoz hasonló családi összejövetel keretében.

A búcsú a nyár iránytűje volt, akárcsak az aratás: ehhez igazítottuk a meszelést, a nagytakarítást, a nagymosást és a libatömést is.

Három héttel augusztus 20-a előtt ugyanis nagyanyám nyakoncsípett két vagy három libát, és elkezdte felhízlalni kukoricával, hogy a nagy napon ne csak a húslevesbe de a sültes tálakra is bőven jusson belőlük. A tömés ceremóniája nem volt egyszerű, hiszen nagyon kellett vigyázni, nehogy a ludak légcsövébe kerüljön a szem, mert akkor oda az állat is és a levesbe való is! Ebben a három hétben nem egyszer fordult elő, hogy valamelyik falubeli asszony kicsapta a kiskaput, és rohant a nagyanyámhoz, hogy fejtse vissza a szemet a félretömött liba nyakán – ez a művelet is mindig szerencsésen sikerült. 

Fotó: Pixabay / Victoria

Miközben a ludak híztak és a tojás szépen gyűlt a hűs kamrában, temérdek más tennivalónak is a végére kellett érni. Például kihordtuk a házból a szőnyegeket és a nagyobb textíliákat, elvittük a Nyárádra, kimostuk őket, és amíg a szénaállás rúdjain száradtak, hozzáfogtunk a nyári meszeléshez. Ez volt az egyik kedvenc munkám, ugyanis előkerültek a padlásról a mintarolnik, és  miután az alapszín megszáradt, nagyanyám gondosan kikevert egy tetszetős árnyalatot, majd elkezdte felékesíteni a falakat a gumis rolnikról lekívánkozó mintákkal.

Minden szoba másféle ünneplőt kapott, mindig mást, mint előző évben: ha az egyik évben apró virágosra festette az „első házat”, vagyis a tiszta szobát, következő évben a szőlőminta került a falakra, a „középső házban” a rózsás, a „hátulsó házban” pedig a maradék,

hiszen ez szolgált téli konyhaként is. Ide nem feltétlenül a legszebbet kellett választani. 

A háromosztatú parasztház középső szobája nyílik a tornácra, melynek külső falát ugyanúgy rolnizva meszelte nagyanyám, akárcsak a hátsó, hosszú traktus még pirosban lévő falait is, ahonnan a nyári konyha is nyílt. A meszelés utáni nagytakarításhoz a szekrények felfrissítése is hozzá tartozott. Ilyenkor kipakoltuk a szekrényeket, letöröltük a polcokat, friss papírokkal vontuk be őket, szélükre fölszúrkáltuk a csipkeszegélyt, friss diólevelet tettünk molyriasztónak, átforgattuk a tesztíliákat és a ruhaneműt, az alsó fiókokban pedig ugyancsak ellenőriztük a télire eltett lábbeliket. A púposra vetett ágy szalmazsákjaiba friss szalma került, míg a végére minden terítő, függöny és díszpárna kimosva, kivasalva, felfrissítve illatozott a házban. 

A takarítás utolsó fázisa a tapasztás volt. A nyári konyhát és a padlást frissre kellett tapasztani, hogy a búcsúra tiszta legyen.

Ehhez az én dolgom volt a még poros útról begyűjteni a lovak nyomait, a nagyanyámé volt megkeverni a masszát, majd együtt tapasztottuk simára a hátsó traktus nyári konyháját és a friss gabonát váró padlást. Miután felszáradt, csak seperni és locsolni kellett, hogy ismét felfrissítsük: ezt késő este, mikor már abbahagytuk az aznapi munkát, meg kellett tenni ahhoz, hogy a hajnal tiszta konyhában kapja nagyanyámat.

Ahogy a lócitromok begyűjtése, úgy az én feladatom volt a palaszedés is, a Nyárádban. Nagyanyám megmutatta, hol vannak a jó palás helyek, és ezekre a lelőhelyekre jártam vissza, amikor az istálló oldalát kellett lekenni. Mésszel veszítve nemcsak tisztított, de szigetelt is a palaréteg, és a mésznek köszönhetően nem pergett le a falakról. A szürkés árnyalat pedig száradáskor kifehéredett. Ezzel kentük meg az udvari virágágyások szegélyköveit is, hogy az eső ne tudja olyan gyorsan lemosni róluk az egyébként természetes mázat.

Fotó: Unsplash / Jonathan Pielmayer

A takarítással azért is kellet igyekezni, mivel a búcsús készülődés következő fontos lépése a laskanemű elkészítése volt. A húslevesbe valónak pedig száradnia kellett: a tisztaszoba vetett ágyára simított patyolat-abroszokra szétterítve szikkasztották zörgősre a napok. Ilyenkor persze nemcsak a búcsúra szánt laskát készítettük el, hanem jókora adagot, amiből nagyanyám minden gyermekének adott néhány csomaggal, a többinek pedig karácsonyig ki kellett tartania. Mivel pedig nagyon szerette a laskaféléket mindenféle formában, nem is szabta szűkre ezt a mennyiséget. 

A mi vidékünkön legtöbbször erre az időszakra esett az aratás és a búza kimérése, szárítása is, így rendszerint a búcsú előtti hetekben a felsúrolt tornácon még a búza forgatásával is törődni kellett, hogy aztán a búcsú nagyhetének vége felé szépen felhordjuk a padlásra. Közben a kert ontotta a befőznivalót, ezt sem lehetett elhanyagolni, a beszáradt ruhákat és búcsúra szánt ágyneműket, terítőket, kötényeket és egyéb ruhaneműt is ropogósra kellett vasalni. 

A legnagyobb sürgölődés mégiscsak a búcsú előtti héten volt: úgy is hívtuk: „búcsú nagyhete”.

A ház és a templom ilyenkor már nem igényelt különösebb figyelmet – a virágokat a búcsú előtt vittük fel a templomba, de a takarítást előtte elvégeztük. Maradt a sütés és a főzés. Nagyanyám elővette a tésztás füzetét, összeírta, milyen süteményeket készítsünk el a héten, és hozzáláttunk. Rendszerint legalább tizenötféle édes és sós sütemény – nálunkfelé tészta – készült, amikből aztán jómagam varázsolhattam csodás tálakat az ünnepi asztalra.

Fotó: 123RF

Elsőként a száraz sütemények és a lapok kerültek ki a sütőből: sós rúd, sós perec, hókifli, linzer, kókuszcsók és diós kosárka várta jobb sorsát kosarakban a kamrában már a hét elejétől. Majd jöhettek a lapok, a végén a krémesek, és pénteken a lapok összerakása és a tepsis sütemények. Készült vendégváró, dominó, macskaszem, mézes krémes, krémes béles, képviselőfánk, kávés-diós szelet, puncs szelet, kókusz kocka és a kötelező zserbó is. Szombaton sült a kenyér, a kalács, a kaláccsal együtt pedig a torták piskótái. Rendszerint grillázstorta (nem a kemény, pergelt cukros grillázs, hanem a piskótás, krémes, feltekert változat) és valamilyen gyümölcsös, krémes torta is készült, hiszen a családban nem egy születésnap esett közel az ünnephez, és ez jó alkalom volt együtt megünnepelni. 

A legnagyobb erőfeszítés nem is a rengeteg munka volt, hanem az ügyeskedés, hogy minden elkészült süteményt és ételt megfelelően tudjunk tárolni.

A hidegtálakat ezért utolsó napra hagytuk: készült apró fasírt, csavart, töltött hús, juhtúróval töltött zöldpaprika, de került a hidegtálra a padláson erre az alkalomra őrizgetett füstölt kolbászból és a juhásszal megalkudott sajtból is. Szombaton a majorságot is le kellett vágni, a húslevesbe való zöldséget is ki kellett szedni a kertből, de a töltött káposztát is meg kellett főzni, hogy másnapra összeérjen, és elő kellett készíteni a vasárnap hajnali utolsó hajrát: megpucolni a zöldséget, kiporciózni a húst, bekészíteni az aprófát és persze a kapu és a ház előtti sáncot, virágoskertet kigazolni, a szegélyköveket megmeszelni, vágott virágot szedni a vázákba és a templomba is eljuttatni a rózsát és a kardvirágot az oltárokra. Mire villanyoltásra került a sor, már nem is szombat volt a nap neve...

Fotó: Pexels / Skyler Ewing

A vendégek egy része – a legközelebbiek – rendszerint előző este érkezett: nekik felforgattuk a házat, és számukra készült reggel a frissen sütött padlizsánból az asztalon még gőzölgő padlizsánkrém, a híres vineta, amit odahaza most sem másképpen hívunk. A reggelire megszelt kenyér volt a főpróba: a friss kenyér a még meleg vinetával legalább annyira identitásom része, mint nagyanyám mozdulatai, melyeket nosztalgikus pillanataimban saját zsigereimben érzek. A városról hozott dinnye és innivalók a kútba eresztett vödrökben hűsölve várták az ebédet, a húsleves lassan készülődött, és mikor a másodikat is elharangozták, elindultunk a misére.

A búcsús keresztalják már mind a templomban voltak, s mire a helybéliek és a hazatért vendégek elfoglalták az üres padokat és az udvar egy részét, mindannyian úgy éreztük: megérkeztünk.

Ide igyekeztünk hetek óta, és ez az együttlét megszentelt minden eddigi erőfeszítést. A közös ima, a falakat átjáró zsoltárok, a ropogós-ünneplőbe öltözött emberek profán kórusa hirtelen szentté avatott minden lelket. Balzsam volt ez fájdalomra, megerősítés a vágyakozásra, nyomaték a hálára, s mire a pápai himnusz a szertartás végén felcsendült, a mi szívünk is makulátlan ünnepi pompába öltözött.

Ezt az áldást vittük haza. Találkozásokkal, beszélgetésekkel fűszerezett úton mentünk hazafelé, hogy előkészítsük az ebédet, amelyre a többi családtag és vendég is megérkezett. A férfiak felállították a nagy asztalokat a tornácon, előkerültek a padok, s mire mi, nők megterítettünk, a pálinka is a poharakban volt – ehhez pedig a sós sütemény dukál. Az „alapozást” hamar követte az előétel felszolgálása, majd a leves, s míg a terítéket felfrissítettük, a bor is kancsókban állt az asztalon. Ahogy az a töltött káposztához és a sülthöz illik! 

Fotó: 123RF

A gyermekek már alig várták, hogy az ebéd „nagyja” lemenjen, hiszen ez után következett a dinnye, a süteményes tálak, végül pedig a torták – ez utóbbiak jócskán a délután derekán, amikor már szaladtunk volna a búcsús vásárba. Búcsúkor ugyanis kirakodóvásár is volt a faluban, este pedig bál a kultúrotthonban. A kirakodóvásáron kapható búcsúfiák közül a similabda és a kürt, lányoknak kaláris, valamint a fagylalt és a vattacukor voltak a favoritok mielőtt a műanyagbóvli el nem árasztotta ezt az „üzletágat”. A nagyobbak délután focimeccsre mentek: a szomszédos falvak legényei ilyenkor mérték össze erejüket a réten rögtönzött focipályán, hogy aztán este a bálban folytassák a versengést – immár a lányok kegyeiért.

A hosszúra nyúlt ebéd semmihez sem hasonlítható hangulatát mégsem a bőségtálak adták, hanem a beszélgetések, az ilyenkor rendszeres látogatások, a felbukkanó zenészek és vőfélyek, valamint az éneklés, amely okán a vendégsereg kitartóbb felét nem ritkán a tornácon lelte a másnap hajnal. Szokás volt, hogy a hazalátogatók bementek egymáshoz beszélgetni kicsit – nem ebédre, hanem amikor már csak sütemények voltak az asztalon –, de szívesen időzítették a búcsú napjára a lakodalmi hívogatást is. Viseletbe öltözött vőfélyek, árvalányhajas kalapban és szalagokból mintásra font vőfélypálcával érkeztek, elmondták a verset, és meghívták az egész ház népét a közelgő lakodalomba. Azért ilyenkor, mert ekkor volt együtt a nagy család, így nem kellett küldözgetni a meghívókat az ősszel tartandó esküvőkre.

De betért hozzánk a kultúrotthonban készülődő bál cigányprímása is, hogy nagynéném, nagybátyám és apám nótáját még napszállta előtt elhúzza, amitől egyszerre kiborult az emlékezés kosara, s a közösen megélt múlt megszépített hullámain hömpölyögjön tovább az életmese.

Amíg a tornácon egyre fokozódott a hangulat, én az első házban a báli ruhámat próbáltam: itt voltam első bálozó, és talán évekkel későbbi, utolsó báli emlékem is ide kötődik. 

Fotó: Pixabay / Deborah Hudson

A búcsús bál az év legfontosabb társasági eseménye – párja, a szüreti bál is pompás, de a búcsúra többen hazajöttek, nagyobb volt a „felhozatal”. Nem csoda, hogy itt szövődött oly sok szerelem is, ami aztán év közben levelekben, titkos találkozásokban teljesedett ki, de olyan házasságról is tudok, amelynek első lépésit egy ilyen bálon tették meg a fiatalok. A rend úgy kívánta, hogy a lányt először édesapja vigye a bálba, engem is édesapám táncoltatott meg először, később nagynéném kísért el, majd az éppen aktuális udvarlóm kért el édesapámtól.

Itt tanultam meg táncolni, és én is itt voltam először szerelmes.

Ez már komoly dolognak számított, hiszen az ünnep délutánján, amikor már tetőfokára hágott a hangulat, egyszer csak nyílt a kapu, megérkezett szívem akkori választottja, és az egész család előtt kellett színt vallania és engedélyt kérnie a bálozáshoz. Apám szigorú ember volt, de ezt a helyzetet nagyon élvezte. Kedvelte ezt a fiút, és azt is tudta, hogy nála is kritikusabb nagynéném sem találhat rajta fogást. A bálba persze ők is lejöttek később, mert az látni is kellett ám, ahogy az ember lányát megbámulja a vénasszonyokból álló falvédő-sereg. Igazán elégedettek lehettek a végeredménnyel: nekem sosem húztak Radeci marsot (amit akkor húzatott a legény, ha a lány visszautasította a táncot: leállította a zenét, elkiáltotta magát, hogy „egy leány menjen ki!”, majd elhúzatta a Radecki marsot, amire a lánynak ki kellett vonulnia a teremből, és aznap este nem táncolhatott többet), és sosem kellett „petrezselymet árulnom” a bálban, hiszen mindig volt táncpartnerem.

Fotó: Unsplash / Jason W.

A búcsú véget ért, de az élmények, amelyekkel másnap ébredtünk, sokáig fogva tartották még gondolatainkat. Nagyanyám arcán ilyenkor már kiütközött a fáradtság, s miután a vendégsereg elment, mi pedig az ünnep maradékait szedegettük össze, csak azon csodálkoztunk, milyen gyorsan elmúlt az, amire oly sokáig készülődtünk. 

Sokan őrzünk saját belső emlékkönyvünkben hasonló búcsús emlékeket régi időkből, amikor még azt hihettük, örökké fog tartani a gyermek- és ifjúkor nyara. Kincsek ezek, s ha jobban belegondolunk,

ezt a napot és a hozzá kötődő emlékeinket is mind Szent István királyunknak köszönhetjük, aki az egész Kárpát-medencében elhintette a kereszténység magvait.

Megfogantak, kikeltek, megnőttek, termésük pedig minden évben ilyenkor, aratás és Szent István környékén újra és újra beérik. Míg emlékezetünkben élő marad a múlt, addig a szimbolikus gesztusok eredeti jelentését is meg tudjuk őrizni – ez az összetartozás ünnepének egyik legfontosabb üzenete.

Fotó: Unsplash / Annie Spratt