Borbás Marcsi filmajánlója – 120 éves a magyar film

Kult

Borbás Marcsi filmajánlója – 120 éves a magyar film

Nektek melyik a kedvencetek?

Furcsa dolog az emberi emlékezet. Napra pontosan emlékszünk egy-egy fájó szóra, bántó mondatra, a jó dolgokat pedig könnyen elfelejtjük. És milyen nagy hibánk ez! Mert mennyi szép, értékes dolog van a világban, és egyenként az életünkben is, amiért nap mint nap hálát adhatunk. Hát még akkor, ha 120 év tehetségét tekintjük át! Április 30. a magyar film napja, és idén éppen a 120. évfordulóját ünnepeljük annak, hogy elkészült az első megrendezett magyar film, A táncz.

Tévés vagyok, egész életemben a képi kultúrával foglalkoztam; munkám, örömöm és kikapcsolódásom is ez, örök kísérőm. És bár nem vagyok a filmes világ szakértője, lelkes műkedvelőként időről időre elvarázsol a magyar mozi.

Annyi jó, felejthetetlen alkotás készült az elmúlt 120 évben! Ott van a Halálos tavasz, a Szent Péter esernyője, a Körhinta, a Szaffi, a Vuk, a Lúdas Matyi, az Abigél, a Tüskevér, az Indul a bakterház, az Isten hozta, őrnagy úr, A tizedes meg a többiek, az Égigérő fű, a Csapd le csacsi vagy éppen a Mephisto. És még hosszan folytathatnám a sort, mert minden műfajban találunk ikonikus filmeket, amiket megéri újra és újra felfedezni magunknak.

És ha filmekről és emlékezésről van szó, én egyetlen alkotást tudok kiemelni, ami számomra különösen kedves, mindig, ugyanúgy: a Szindbád. Ezt a filmet nem sokaknak kell bemutatni: Krúdy Gyula Szindbád-novelláiból készítette Huszárik Zoltán forgatókönyvíró és rendező. Neki és Sára Sándor operatőri munkájának hála, olyan páratlan képi világ, érzékletes, hangulatos, törékeny, de tökéletes képsor rajzolódik ki előttünk, ami minden alkalommal lenyűgöz. Itt nem zavar senkit, hogy elmosódik a képzelet és a valóság szigorú határa, hogy a jelen és a múlt, a közel és a távol összeér. Ebben az álomban megférnek mindezek. Itt nem hajt bennünket egy gyors, folyton hajszoló cselekmény, inkább a benyomások, részletek sodornak megállíthatatlanul előre. Páratlan kikapcsolódás és töltekezés ez, pláne ma, mikor úgy vágyunk a minket magukkal ragadó, hétköznapoktól kicsit elemelő élményekre.  

Ha pedig Szindbád, azt hiszem, az egész országnak egyetlen jelenek ugrik be rögtön: terített asztal, gőzölgő húsleves, és egy darab velő. Ugye, ismerős?

Az anekdoták szerint Dayka Margit a forgatáson azt mondta, a húslevest, amit Latinovits elé tesz, csak maga főzheti meg. Bevásárolt, zöldséget pucolt és állt a fazék mellett – mert a művészethez ez is hozzátartozik. A minden részletre odafigyelő, alapos, odaadó munka, ami láthatatlanul a háttérben zajlik.

Ezért tudom úgy becsülni ezt a filmet, ezt a kort, ezeket az embereket. Mert nem elégedtek meg a zsenialitásukkal, nem féltették magukat, hanem mindenestől azon voltak, hogy nagyot alkossanak. Olyat, amire aztán emlékeznek.



Furcsa dolog az emberi emlékezet – ezt pedig a Szindbád tökéletesen megmutatja. Rávilágít, hogy egy mosoly, egy íz, egy illat vagy egy érintés milyen mélyen belénk ivódhat, milyen könnyen visszarepíthet minket a múltba. Éppen ahogyan egy jó film.

Nézzetek ti is szép magyar filmeket – nem csak a hétvégén. Mert van mire büszkének lennünk, és erre igen jó emlékezni. 

Ajánljuk még: