Baráti emlékezés Szász Endrére – a Száz Szász kiállítás apropóján

Színes falitányérok, maszkok, és díszes vázák. A siklósi várban nemrégiben megnyílt kiállításon betekintést nyerhetünk Szász Endre festőművész sokoldalú és kreatív világába. A Száz Szász – Szász Endre és a hollóházi kerámia című gyűjtemény darabjait a művész a 80-as években a Hollóházán kialakított stúdióban készítette. Az ő munkái által tudott új szintre lépni a Hollóházi porcelán. Ezek az alkotások nemcsak az anyag és forma közötti harmóniát tükrözik, Szász sajátos stílusát és egyediségét is felfedezhetjük bennük. Szimbolizmus, szürrealizmus, konstruktivizmus, az erdélyi népi kultúra és afrikai törzsek motívumai, valamint keleties ornamentikák köszönnek vissza a maszkokról, vázákról, tányérokról. E tárgyak közül számos egyedi és limitált szériájú ritka és értékes porcelán látható itt. 

Hogy hogyan is született meg ez a kiváló „alkotó”, hogyan alakult a pályafutása, azt az életrajzi adatok mellett egykori rajongója, barátja, Varga László műkereskedő segítségével idézzük fel. „Szász Endre jócskán 60 fölött járt, amikor 1989-ben először találkoztam vele. Műkereskedőként dolgoztam, ismertem a munkáit. A Somogy megyei Várdán telepedett le, az otthonában fogadott, és egészen haláláig, 2003-ig – talán mondhatom – jó barátságban voltunk. Akkor ő már réges-rég „megcsinálta” magát Amerikában, az egész világon ismerték a nevét, a Hollóházi-éveken is túl volt. Erről azt mesélte, hogy a kísérletezőkedve, a mindig újat akarása vitte a porcelánok világába. Ezzel először Franciaországban próbálkozott, de nem járt sikerrel. Aztán amikor Hollóházán kapott egy műtermet, hazajött, és létrehozta különleges alkotásait. Mi abban az időszakban találkoztunk, amikor már csak festett, és rézkarcokat készített” – mondja Varga László.

A számos találkozás során Varga Lászlónak lehetősége nyílt betekinteni Szász Endre világába, alkotói stílusába és tempójába. Ezalatt számos történetet is elmesélt neki a művész, amelyet azóta is féltve őriz. „Ha megrendeltem tőle egy-egy festményt a galériámba, gyakran előfordult, hogy mire odaértem, még nem volt kész. De ez nem volt gond, mert 15-20 perc alatt megfestette a képet. Volt, hogy egyszerre 3-4 művön is dolgozott. Azt mondta, neki fejben már kész a kép, mire elkezdi megfesteni. A hitvallása az volt, hogy akkor válik valaki festővé, ha fejben is tud javítani.

A saját stílusát illetően arra a kérdésre, hogy miért amorf fejeket, nagy orrú, nagy fülű, groteszk figurákat fest, azt mondta: szépet mindenki tud. De ezek mögött is ott volt valamiféle szépség.

A képeit nem ecsettel dolgozta ki. A színeket hengerrel vitte fel a vászonra, a megfelelő sorrendben, aztán visszatörölte a maga sajátos technikájával: volt, hogy ronggyal, papírzsebkendővel, vagy akár a könyökével. Összevissza kente magát alkotás közben. Ezt a technikát egyébként még a 60-as években alkalmazta több alkotótársával együtt, végül már csak ő alkalmazta” – avat be Szász Endre különleges világába egykori barátja.

Szász Endre nemcsak kiváló alkotó, nagyszerű társasági ember, igazi showman is volt. „Egyszer szerepelt a Friderikusz-showban, ahol megmutatta, milyen technikával alkot. Nem félt, hogy leutánozzák, úgy vélte, nem lehet. Rengeteget szerepelt rádióban, tévében, nagyon szerették, kommunikatív volt, és imádott a közönség előtt lenni. Több újságírót is vittem hozzá, néhány interjút volt alkalmam végigülni: olyan volt, mint egy show-műsor” – mondja a művész élményeiben osztozó műkereskedő.

Íme egy kis ízelítő egy hajdani interjúból:

Varga László úgy emlékszik a mesterre, mint aki nagyon szerette az életet. Szívbetegséggel küzdött, és mivel ügyes kezű székely ember volt – feltalálónak is tekintette magát –, gyakran mondogatta, hogy mire tönkremegy a szíve, feltalál egy műszívet. Utolsó éveiben sokat betegeskedett, de még ekkor is alkotott. ”Mosdósra jártam hozzá a kórházba, ahol kialakítottak számára egy műtermet. Nagyon sok képet festett,

azt mondta, még nem halhat meg, mert nincs még mindenkinek Szász Endréje.

Több mint húsz éve halt meg, de a mai napig hiányzik. Sugárzó elme, csodás tehetség, kozmopolita látásmód és fantasztikus élni akarás jellemezte” – emlékszik vissza Varga László.

Szász Endre 1926-ban született Csíkszeredában. Már gyermekkorától rajzolt, majd középiskolás éveiben Marosvásárhelyen került kapcsolatba a kor erdélyi szellemi vezetőivel, többek között Kós Károllyal. Az építész felismerte és támogatta az ifjú tehetségének kibontakoztatását. Művészete kezdetben az erdélyi élményvilágból, a természet, a falusi lét iránti érdeklődésből fakadt. A második világháborút követően, 1946-ban áttelepült Magyarországra. A Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol olyan mesterek oktatták és bíztatták, mint Szőnyi István és Bernáth Aurél. Szász Endre nagyon hamar rátalált a saját újára, olyannyira, hogy a főiskolát is otthagyta. Először „reklámgrafikusként” dolgozott, akkoriban ez egyet jelentett azzal, hogy felvonulási plakátokat, szovjet filmek plakátjait, transzparenseket készített.

1950-ben koholt vádak alapján tíz év börtönre ítélték, egy év múlva szabadult. Ettől kezdve könyveket illusztrált, neve ekkor vált széles körben ismertté tollrajzai és rézkarcai révén. Sajátos stílusú vonalrajzaival számos elismerést zsebelt be, külföldön. Balassi Bálint, Heine, Villon verseskötetei jelentek meg a rajzaival – illusztrátorként Lipcsében a nemzetközi Könyvművészeti Kiállításon aranyéremmel díjazták. A legnagyobb elismerést, Omar Khajjám Rubáiját című verseskötetével érte el. A magyar kiadást a British Múzeum nemzetközi pályázatán beválasztották a világ legszebb 30 könyve közé, ezzel elindult a világhír útján. Ennek az elismerésnek is köszönhetően 1965-ben Munkácsy-díjat kapott. Ekkoriban alakult ki egyéni stílusa. Alakjainak fontos ábrázolásbeli sajátossága a hosszú nyak és a vállak, az arcok nyújtottsága.

A 60-as években ő volt az Egri csillagok látványtervezője, emellett főleg festészettel foglalkozott, és jöttek is a sikerek. 1971-ben elindult világot látni, akkori – negyedik – feleségével. Először Torontóban, majd Los Angelesben éltek, itt vált valóban világhírűvé. Allegorikus fejdíszt viselő nőalakjait, az általa tervezett porcelánokat, ékszereket, bútorokat és kristályokat számos kiállításon mutatták be. Sztárok, művészek, tudósok társaságában mozgott, és valódi luxusban élt. Mégis hazatért. Először Sopronban, majd Várdán élt. A Somogy megyei településen író-olvasó találkozókat, kiállításokat, képzőművészeti táborokat szervezett, tevékenysége elismeréséül díszpolgárrá avatták. Már életében legenda volt, és az is maradt.

Mindent elért, amit a nyugati világban egy képzőművész elérhet, hatalmas és pazar életművet hagyott hátra, nevét Salvador Dalíéval és Picassóéval együtt emlegetik. Aki teheti, látogasson el a Siklósi várba, és nézze meg a kiállítást!