Az étel mint társadalomkritika – mi az az Eat Art, és hol láthatsz ilyet?

Az étkezés, a gasztronómia sokkal több, mint pusztán az étel elkészítése és elfogyasztása. A gondoskodás egy formája, teret ad a kapcsolódásra. A különböző fogások szerves részét képezik a családi tradícióknak, szimbolikus üzeneteket hordoznak ünnepeinkben. A konyhaművészet a nemzeti kultúra része: egy ország ételeit megismerve információt kaphatunk az ott élők szokásairól, életstílusáról, gazdasági körülményeiről, társadalmi berendezkedéséről. Sőt, az ételek és azok elfogyasztása művészeti tevékenységként is megjelenhet.

Az Eat Art művészeti stílus atyja Daniel Spoerri, román származású svájci művész. Karrierjét színházi koreográfusként és táncosként kezdte, és habár 1960-tól már a képzőművészetre fókuszált, látásmódjára mindvégig hatottak a színházi tapasztalatok. Képzőművészeti alkotásainak és eseményeinek központi eleme a teatralitás, a meghökkentés. Munkáiban

az étel szocio-kulturális jelentőségét villantja fel, a fogyasztói társadalom kritikáját fogalmazza meg,

miközben megkérdőjelezi a magasművészet dicsőségét, fennköltségét. Alapanyagként hétköznapi tárgyakat, ételeket használ fel, amelyeket funciójukból és eredeti környezetükből kiragadva új kontextusba helyez. Műalkotásai sok esetben nem az örökkévalóságnak készülnek, hiszen például mézeskalácstésztából készült szobrai idővel avasodni kezdenek.

1964-ben vált igazán ismertté, amikor megalkotta úgynevezett „csapdaképeit”. Egy vacsora végén az asztalon maradt tárgyakat használta fel: evőeszközöket, félig üres tányérokat, ételmaradékokat, cigarettacsikkeket és ott felejtett személyes tárgyakat. Ezekkel a művekkel egy hétköznapi, múló pillanatot „ejtett csapdába”, és az asztallap a horizontálisból vertikális síkba való forgatással egyszeriben műalkotássá vált, amely kiállítótermek falán jelenhet meg. A képek egyfajta csendéletként is felfoghatóak, mégis interaktívak: ezeket nem egyedül Spoerri hozta létre, hanem a vacsorán résztvevő vendégek alkották meg közösen. A művész úgy vallott erről, hogy ő csupán némi ragasztót tesz a tárgyakra, de a többi nem rajta múlik. Az ő kreativitásának nincs helye a képeken. 

Habár a galériatulajdonosok biztatták Spoerrit, hogy folytassa a csapdaképek készítését, ő mégis új irányba mozdult. 1968-ban Düsseldorfban megnyitotta a Restaurant Spoerrit, ami egyszerre volt hagyományos értelemben vett étterem, művészeti kísérleti terep és Eat Art Galéria is. Innentől kezdve nem az ehető műalkotások és csapdaképek jelentették fő irányvonalát. Olyan tematikus vacsorákat – vagy ahogy ő nevezte, banketteket – rendezett, amelyeken társadalmilag érzékeny kérdéseket boncolgatott. Gyakran szolgált fel meghökkentő és bizarr fogásokat, mint például a csörgőkígyóragu, az elefántormánysteak vagy a hangyás omlett. Ezekkel annak bizonyítása volt a célja, hogy minden ehető,

az élvezet és az undor között pedig csupán egy vékony, relatív határvonal húzódik, amit kulturális attitűdjeink, szokásaink határoznak meg.

Azt gondolhatnánk, hogy Spoerri társadalmi vacsoráin ezekkel az extrém, egzotikus fogásokkal a részt vevő burzsoáziát akarta lenyűgözni, igényeiket kiszolgálni. Ehelyett azonban sokkal inkább a társadalmi konvenciók lerombolása, a szociokulturális normák relativizálása volt a célja.

Az Un coup de dés… (Kockadobás) című bankettjén például dobókockadobás után dőlt el, hogy a társaságból kik azok, akik az haut cuisine, vagyis a kifinomult konyhaművészet fogásaiból kapnak miniatűr ízelítő falatokat, és kik kapják a „szegények eledeleiből” összeválogatott ételeket, kiadós adagokban.

Az asztaloknál egymással szemben helyezkedett el a kockadobás eredményeként kialakult szegények és gazdagok csoportja.

Ahhoz pedig, hogy ne maradjanak éhen, a gazdagok gyakran kényszerültek arra, hogy a szegényeknek felszolgált pacalból vagy tarhonyából kérjenek „alamizsnát”. 

Egy másik híres Spoerri-bankett a Palindrom címet kapta. Palindromnak nevezzük azokat a szavakat, amelyek mindkét irányból olvasva ugyanazt adják ki. Ennek szellemében a banketten felszolgált vacsora fogásainak sorrendje is első ránézésre a szokásoshoz képest fordítottá vált. Elsőként az étkezés végén felszolgálásra kerülő kávé került az asztalokra. A kávéscsészében, alátéttel, kis kanállal érkező fogás valójában nagyon sűrű, fekete gombaleves volt. A kávé mellé szivart, úgynevezett RenneR Cigarre-t is kínáltak, ami rozskenyérből készült. Ezt követte a desszert: fagyikehely málna, grillázs- és pisztáciafagylalttal, csokoládéöntettel: a fagylaltok alapja valójában krumplipüré volt, amelyet paradicsommal, szarvasgombával vagy spenóttal ízesítettek és színeztek, az öntetet pedig barnaszósz adta. Mindehhez külön állványon érkeztek a bonbonok, vagyis a húsgombócok. A főétel sült csirkének látszott, holott báránycomb volt.

A vacsora végén pedig a pincérek egy asztalt vittek körbe, aminek lapja a fekete-fehér mozaikos járólappal kirakott konyhakőre emlékeztetett, rajta pedig a kiömlött konyhai hulladék volt elrendezve.

A valódira megszólalásig hasonlító félig megrágott almacsutka, tojáshéj vagy épp a cigarettacsikkek mindegyike ehető volt, hiszen marcipánból készültek.

A vacsorán résztvevő társadalmi elitnek a desszert elfogyasztásához a szemétben kellett turkálnia. 

Habár a 93 éves Daniel Spoerri már visszavonult, az általa kitalált művészeti stílus tovább él, és inspirálja világszerte a művészeket. A bankettjeihez hasonló események a 2000-es évek gasztroforradalmának köszönhetően mára kevésbé számítanak polgárpukkasztónak. Szellemisége megjelenik a brit mesterszakács, Heston Blumenthal kulináris kísérletezéseiben is: ő is gyakran szervez olyan vacsoraesteket, amiken semmi nem az, aminek látszik. Például desszertként egy üres tányért és evőeszközöket szolgál fel, amelyek mindegyike ehető, és süteménytésztából vagy csokoládéból készültek. Ezek a kulináris élmények, ha csak közvetetten is, de bárki számára elérhetővé váltak, hiszen Blumenthal estjeiről gasztronómiai sorozatot is forgattak.

Az étkezés kultúrájának elemzése, művészeti feldolgozása, és az étel tárgyként való alkalmazása a képzőművészetben reneszánszát éli. Ezt felhasználva és a modern étkezési irányzatokra reagálva nyílt meg

az Arthropodcene, rovarok a tányéron című Eat Art kiállítás Budapesten,

a Culinary Institute of Europe kiállítóterében. A fenntarthatóság jegyében egyre többször kerül elő gasztroberkekben a téma, ami szerint a közeljövőben általánossá válhat a rovarok fogyasztása, konyhai alapanyagként való alkalmazásuk: az Európai Unió 2021 óta négy rovar élelmiszeripari felhasználását is engedélyezte.

Ugyanakkor a fogyasztás elterjedéséhez számos kérdést kell még tisztázni. Nincs kikristályosodva, milyen mértékben kell például a tenyésztést, feldolgozást, tárolást szabályozni. De a legnagyobb akadály a mindennapi étekként való rovarfogyasztás előtt az emberek gondolkodása és hozzáállása. Ebben a témában is visszaköszön a Spoerri által is feszegetett gondolat:

mitől függ, hogy valami izgalmas, élvezhető kulináris kalandnak számít vagy undorodunk tőle.

Hogyan hatnak étkezésünkre a társadalmi berögződések? A rovarfogyasztás egy délkelet-ázsiai országban mindennapos, ám európai szemmel gusztustalannak hat. A kiállítás művészei erre a megosztó témára igyekeznek Eat Art stílusú műveikkel meghökkentő, mégis gyakran ironikus és humoros formában reagálni. Gosztola Kitti alkotásai a rovartenyésztés nagyüzemi módszereit tematizálják, míg Nagy Kinga Kata képi játékokon alapuló műveket mutat be, amelyeken kulturális utalások, mesék, totemállatok, szimbólumok jelennek meg. Ha érdekelnek a modern művészetek és az Eat Art, érdemes ellátogatni a kiállításra.

Nyitókép: Zagyvai Sári/Culinary Institute of Europe