„Az ékszerkészítésben a bizalmi kapcsolat a legfontosabb” – Placskó Hedvig ékszertervezővel beszélgettünk

Gyökeres váltás volt a te életedben, amikor elkezdtél ékszerekkel foglalkozni. Honnan indult ez a szenvedély?

Műszaki műveltségű családba születtem humán lélekkel és fantáziával. Engem is reál pályára szántak a szüleim, holott iparművészeti irányban szerettem volna továbbtanulni. Végigbukdácsoltam a vegyipari iskolát, és ezzel meg is alapoztam egy nagyon erős önbizalomhiányt, amit később egy dinamikus szakmában igyekeztem kompenzálni. Marketinges lettem, sportmarketinggel foglalkoztam, és mivel a nagyobbik fiam profi szinten motorozott, belevetettem magam az ő karrierjének építésébe. Rengeteget jártunk európai versenyekre, ami sok felkészüléssel, koncentrációval járt, és persze temérdek pénzt kellett áldozni rá. Nagyon sokba kerülnek a versenymotorok, a felszerelés, a felkészítés – gyakorlatilag minden pénzünket erre áldoztuk, mígnem egy verseny előtt kiderült, hogy a szervezők leléptek a befizetett pénzzel. Sok millió forintunk veszett oda, a gyerek karrierjével és hosszú évek munkájával együtt. Egy világ dőlt össze körülöttem, de nem bennem, mert úgy éreztem, hogy itt az idő, hogy a javamra fordítsam ezt a veszteséget, és végre azzal foglalkozzak, amit egész életemben szerettem volna: alkotó munkával. Olyasmivel, amiben én magam is benne vagyok, a lelkem is része az elkészült alkotásoknak.

Fotó: Roggs Fényképészet

Azt hiszem, ennyi minden nem fér el egy dióhéjban. Mégiscsak ötvenhez közel váltottál pályát és ezzel együtt életformát is. Hogy viselted ezt?

Valóban elég sok mindent kellett megértenem ahhoz, hogy végre a saját utamat járhassam. Nem volt könnyű gyerekkorom, mert a szüleim sokat dolgoztak, ritkán láttam őket, és az elvárásaiknak sem tudtam megfelelni. Miközben folyton egyedül voltam, szépen lassan kialakult a pánikbetegségem, ami csak később tudatosult bennem. Amikor pedig belekeveredtem az üzleti világ sűrűjébe, a sok stressz és a kíméletlen hajtás közben műtétek sorozatát is „kipipáltam”. Nem is vettem észre, hogy az anyagi jólét mennyire viszonylagos „jólét”. Azt a békét és kiegyensúlyozottságot, amit az ékszerkészítésben megtaláltam, semmilyen korábbi anyagi körülménnyel nem cserélném el. Teljesen átrendeződött az értékrendem, a prioritásaim,

más emberré váltam azáltal, hogy azt csinálhatom, amire születtem.

A nagy anyagi veszteség előtt a műtéteken kívül nem voltak-e más figyelmeztető jelek, hogy nem jó úton jársz, mással kéne foglalkoznod?

Nagyon szeretek szervezni, és több rendszert is fölépítettem, de semmit sem csináltam végig. Amikor valami már működött, otthagytam, mert úgy éreztem, új dologba kell fognom. Sokszor vetette a szememre anyukám, hogy a végén mindent elrontok. Anyu nagyon higgadt ember volt, és már a mozgásom tempójától rosszul lett, azt mondta: „úgy mész, hogy nem tudok olyan gyorsan nézni”. Akkor nem értettem, mit jelent ez, ma már értem, mert most már távol vagyok attól az őrületes tempótól, amiben éltem.

Hogy reagált a családod, amikor megtudták, mivel szeretnél foglalkozni?

Féltettek, joggal. Voltak ebben is gödrök az elején, és a gyerekek mondogatták ugyan, hogy anya, ez nem lesz jó, de én csak kitartottam. Aztán megbetegedett anyukám, én pedig odaköltöztem hozzá, hogy ápoljam, és mivel az ő nyugdíja elég magas volt ahhoz, hogy ne kelljen elmennem műszakban dolgozni, mellette tudtam folytatni az ékszerkészítést. A negyedik évben kezdett olyan volumenű megrendelésem lenni, amiből már meg lehetett élni. A kitartás, amire addig képtelen voltam, az ékszerkészítésben hozta meg a gyümölcsét.

Elég nagy váltás ez, különösen, hogy nem tanultál előtte ötvösmesterséget. Hogy kezdtél hozzá?

Kicsit távolabbról indultam, mert először önismerettel kezdtem foglalkozni: jelentkeztem a Metafizikai Egyetem kvantumpszichológia szakára, ahol négy és fél évig tanultam. Mindig is éreztem, hogy erős empatikus készséggel rendelkezem, de ott tudatosult is számomra, hogy ez valóban így van, és hogy nekem érdemes emberekkel foglalkoznom, mert könnyen megértem őket, könnyen rá tudok hangolódni egy idegenre is. Az ékszerkészítésnek ez a valódi kulcsa:

megérzem, hogy az illetőnek mi sok, mi kevés, és hogy leginkább mire volna szüksége, akkor is, ha ezt ő nem feltétlenül tudja szavakkal kifejezni.

Ez azt jelenti, hogy akár le is beszéled a vevőt egyes darabokról, ha úgy látod, nem talál az egyéniségéhez, stílusához?

Eléggé hangsúlyos ékszereim vannak, jellemzően nagy kövekkel, tehát hordani is tudni kell őket. Természetesen elmondom a vevőknek, ha azt látom, hogy valamiből sok, és támogatom őket, ha ösztönösen vonzódnak egy-egy darabhoz, de nem tudják elképzelni, hogy fogják viselni azt. Amikor viszont megtetszik egy ékszer – mondjuk egy nyaklánc – és azonnal többet szeretnének ugyanabból a kollekcióból – gyűrűt, karkötőt és fülbevalót is, rendszerint lebeszélem őket, mondván, hogy az már nagyon sok. Az ilyen típusú ékszerek figyelmet követelnek, vonzzák a tekintetet, de ha sok van belőlük, elterelik a figyelmet és könnyen közönségessé tehetik viselőjüket. Tehát igen, kettőnél többet nem engedek fölvenni, ebbe beleszólok: vagy egy fülbevalót egy karkötővel, vagy egy medált egy gyűrűvel érdemes választani.

Hogy fogadják a vevők a szigorodat? Nyitottak a tanácsaidra? A legtöbben ugyanis, akik ilyen hangsúlyos ékszereket választanak, eleve extrovertált egyéniségek, tehát lehet, hogy éppen az exhibicionizmusukat piszkálod meg, amikor beleszólsz a döntéseikbe.

Érdekes dolog ez, mert valahogy ebből soha nincs konfliktus vagy kellemetlenség. Interneten értékesítem az ékszereimet, és minden új vevővel úgy beszélek, hogy közben legalább az arcképét látom. Ha nincs fönt képe, kérek egyet tőle. Amikor pedig telefonon beszélünk, a hangjából is sok mindent megérzek. Azt hiszem, valahogy megérzem, mire van szükségük – ezt nem tudom racionálisan megmagyarázni. A vevők pedig ugyancsak érzik, hogy jó szándékkal mondom, amit javaslok, és elfogadják.

Az ékszerkészítésben a bizalmi kapcsolat a legfontosabb számomra.

Különleges darabokat készítesz: fém, ásvány, olykor fa kombinációjából születnek a miniszobrokként is kiállítható ékszereid, és mindegyikben van egy kis darab pirit. Miért ásványokkal dolgozol?

Az egyik barátnőm, akivel úgy ismerkedtünk meg, hogy a vásárlóm lett, szobrász, és ő mondta egyszer, hogy valóban az az érdekes az ékszereimben, hogy térben gondolkodom, mintha szobrot készítenék. Általában nyers kristályokat, féldrágaköveket használok az ékszereimhez, sosem vonzottak a pici, fazellált drágakövek. Azt hiszem, hogy ezek a nyers féldrágakövek adják vissza leginkább azt, ami a fejemben van. Amikor először láttam piritet, lenyűgözött, szerelem volt első látásra. Később ismerkedtem meg vele mélyebben. A kvantumelmélet szerint pirit a tizenkét mesterkristály egyike: erős nyugtató, tisztító energiája van, az éltető és nem a pusztító tüzet képviseli – ezért is teszek egy kis piritet minden ékszerembe. Jót derültem, mikor megtudtam, hogy a „bolondok aranyának” is hívják, mert a hajdani aranyásók olykor piritet találtak arany helyett.

Ékszerek Placskó Hedvigtől:

Hiszel az ásványok gyógyhatásában?

Az ásvány hatása – ahogy az ékszeré általában – nem racionálisan magyarázandó jelenség, annak ellenére, hogy pontosan tudjuk, a világegyetem is rezeg, tehát a különféle anyagoknak saját rezgésszámuk van, hullámokat bocsátanak ki. Miért nem tudjuk elhinni tehát, hogy ha kezembe veszek egy követ, megérzem annak az energiáját? Ugyanakkor nem úgy tervezem az ékszereimet, hogy utánanézek a kövek gyógyhatásának és célzatosan építek fel erre egy-egy darabot. Szokták is kérdezni tőlem, hogy egyik-másik kőnek milyen a gyógyereje, és ilyenkor mindig utána kell olvasnom. De kétségtelen, intuitív módon érzem, hogy a beépített ásványok többek puszta kőnél. Ezt a visszajelzések is megerősítik.

Hogy találod meg ezeket a különleges köveket?

Rengeteg szép kő van a piacon, az ásványbörzéken, sok beszállító hoz be köveket a világ minden tájáról, de számomra a kővásárlásban is a kapcsolat a legfontosabb. Egy alkalommal a Lurdy-házban voltam az éves ásványbörzén, ahol az egyik asztalnál nemcsak érdekes kövekre, de egy különleges emberre is találtam: kiderült, hogy a srác többdiplomás menedzserként dolgozott, majd egyszer csak tele lett a hócipője és elment ipari alpinistának, majd a nyakába vette a világot, Indiába költözött, később pedig elkezdett ásványokkal foglalkozni. Azóta ő a beszállítóm, mert kiderült, különleges érzéke van a kövekhez, és olyan kinti forrásokat is felkutatott, amikről nem sokan tudnak. Egyszer hozott egy gyönyörű achátot, amiről kiderült, hogy Magyarországról, a Mátrából származik, de Indiába került, onnan hozta haza. De van itt olyan rodokrozit is, ami pirittel „szennyezett” és ettől különleges. Föl szokott hívni, amikor érdekességekre bukkan, olyasmire, amiről tudja, hogy nekem való. Valahogy érzi, hogy mire van szükségem, miből dolgozom szívesen. Nem átlagos kereskedő. Valahogy pontosan érzékeli, miért fontos ember és kő kapcsolata.

Fotó: Roggs Fényképészet

Hogyan dolgozol? Van saját rutinod, vagy a munkát is leginkább ösztönösen, belső dinamikával irányítod?

Technikailag mindent kézzel csinálok, semmit sem gépesítettem, és nem dolgozom például öntvényekkel. A fémet addig hajlítom és kalapálom, amíg megtalálom a végleges formáját, a köveket pedig sokáig nézegetem, rakosgatom mielőtt befoglalom őket. Szobrász barátnőm mondta is, hogy nehogy elmenjek ötvös tanfolyamra, mert csak elrontanák ezt az ösztönösséget. Ami pedig a ritmust illeti, teljesen változó, hogyan dolgozom. Van úgy, hogy fölébredek az éjszaka közepén és bevillan valami, felkelek és megcsinálom. Ez elég gyakran előfordul, az ötleteim rendszerint éjszaka találnak meg.

Amikor leülök a munkapadhoz, határtalan nyugalmat érzek,

és sokáig azt hittem, hogy ez nyilván azért van, mert ennyire szeretem, amit csinálok. Aztán többen is jöttek úgy hozzám, hogy leültek itt, ahol dolgozom, és sokáig elidőztek, majd amikor föleszméltek, hogy eltelt az idő, csodálkozva mondták, mennyire jól esett itt üldögélni. Nem tudom, hogy ez a kövektől van vagy egyéb okozza, de azt rendszeresen megtapasztalom, hogy nem csak nekem jó itt lenni.

Itt egy nő, aki a „semmiből” jött, egyedi és markáns ékszereket készít gyakorlatilag képzetlenül, mégis hatalmas sikere van, és az ékszereiről nem lehet megmondani, hogy nem szakmabeli, tanult művész munkái. Mit szólt hozzád az ötvös szakma? Kínos ez a kérdés?

Nem, nem kínos, inkább néhány helyzet volt kínos, amiben megtapasztaltam a szakma reakcióit. Egy alkalommal részt vettem a Károlyi-kertben megrendezett iparművészeti vásáron, ahová én egy fekete nadrágba, garbóba mentem ki, és föltettem egyik ékszeremet. Az egyik ékszerművész meglátta a nyakláncomat, és megszólított: „Jaj, de szép, hol vetted?” – mire én mondtam, hogy nem vettem, én készítem ezeket. Akkor azonnal mondta, hogy most alakul egy iparművészeti szalon, ahol rendszeresen szerveznek majd kiállításokat, és menjek én is. Megadta a szervező elérhetőségét, és írtam is neki, de megírtam a levélben, hogy én nem vagyok ötvös, nincs képzettségem, viszont ezek az ékszereim, és szívesen vennék részt a kiállításokon. A válasz nagyon kulturált volt, de elutasító: „gyönyörűek az ékszerek, igazán különlegesek, de itt csak iparművészek állíthatnak ki”. Nagyon rosszul esett, de valójában semmi jelentősége sincs, hiszen

az ékszerek valódi funkciói nem egy kiállításon érvényesülnek.

Milyen visszajelzéseket szoktál kapni az ékszereidről?

Nagyon sok visszajelzést kapok, akár évek távlatából is, de az első visszajelzés mindig az, hogy amikor megmutatok egy ékszert a Facebook-oldalamon, szinte azonnal elviszik. Sokszor időm sincs gyönyörködni benne, olyan gyorsan elkel. A leglélekmelengetőbb visszajelzés mégiscsak az, hogy amikor megérkezik az ékszer a postával, felhívnak és elmondják, mennyire tetszik, beszélgetünk kicsit, olykor nemcsak az ékszerekről. Rendszeresen keresnek meg régi vevők azzal is, hogy most már egy ideje hordja az ékszert és kissé megfakult a fém, mit lehet tenni vele. Ilyenkor visszakérem, megtisztítom és visszaküldöm. Vezetek egy kis jegyzetet minden vevőmről a telefonomban, hogy könnyebben emlékezzek rá, amikor újra beszélünk.

Egyszer bejött egy házaspár, akik mindenüket eladták Magyarországon és elköltöztek a Maldív-szigetekre. Ékszert vásároltak, majd elmentek. Két év múlva csöngetnek, ők tértek vissza, hogy elmeséljék, hogy a négy kollekcióból, amit elvittek, az egyiket azóta hordja a feleség, amióta egy betegségből szerinte a viselt kő segítette felépülni. Ilyen történetből nem egy van. 

Voltál beteg azóta, hogy pályát és életformát váltottál?

Nem. Ugyanakkor hiszek abban, hogy nem lennék a mai ember a régi életem nélkül, bármekkora kontraszt van a két életmód között, és bármennyi szenvedés árán jutottam el ide. A pszichológia a pánikbetegségnél – és általában a mentális problémáknál – sokszor a kereteket hangsúlyozza, engem viszont éppen a keretek tartottak stresszben.

Ha valamit elterveztem, de nem tudtam megvalósítani, például nem tudtam az adott napba beleszorítani a feladatokat, szó szerint belebetegedtem.

A keretekből kiszabadulva a betegségektől is megszabadultam.

Fotó: Roggs Fényképészet

Úgy sejtem, elég intenzív kapcsolatban vagy a vásárlóiddal. Kik hordják az ékszereidet?

Azt gondolnád, hogy jellemzően nők vásárolnak tőlem, de van 40 év körüli fiatalember is, aki rendszeres vevőm. Miután már a többedik női medált vette meg, megkérdeztem, mit csinál velük – gondolván, a kedvesének vásárolja őket. Kiderült, hogy egyedül él, és az otthonában kiállítja az ékszereket: a falon egy nyers fa keretre rögzíti őket és gyönyörködik bennük. Küldött egy fotót is, valóban nagyon ízlésesen oldotta meg, műtárgyakként becsüli az ékszereimet.

Rajtad hogy változtatott ez a munka?

Miközben az ékszer valóban ékesít, készíteni nem feltétlenül tiszta munka, és komoly fizikai erőt is igényel a fémek megmunkálása. A korábban ápolt kezeim ma már munkáskezek, de egy percig sem bánom, hogy a körmeim nem olyan szépek, mint régen. A legnagyobb és legfontosabb változás viszont az, hogy megtaláltam a harmóniát az életemben. Ez az én valódi ékszerem.