„A civilizációk ütközése még ma is tart

Kult

„A civilizációk ütközése még ma is tart" – Andrássy Attila rendező Csurka István Megmaradni című drámájáról

Friss bemutatót láthattunk tegnap este a történeti múlt feldolgozására szakosodott Udvari Kamaraszínház színpadán: Csurka István Megmaradni című drámáját a színházalapító Jászai Mari-díjas rendező, Andrássy Attila állította színpadra. A darab a ’80-as évek Romániájában játszódik, és három barát viszonyán keresztül mutatja meg az elnyomásban élő kisebbségi lét alapvető dilemmáját. A menni vagy maradni kérdésre adott válasz tétje a nemzeti identitás megőrzése: a megmaradás ügye egyéni felelősség, de közösségi érdek. Andrássy Attila rendezővel beszélgettünk.

Idén 35 éves Csurka István Megmaradni című drámája. Olyan történelmi pillanatban írta, amikor a közép-európai diktatúrák pattanásig feszítették az itt élő emberek türelmét – a többségi nemzetekét és a kisebbségi etnikumokét egyaránt, de még nem lehetett látni, hogyan és miként lehetne véget vetni az őrületnek. A ’89-es romániai események után majd’ három és fél évtizeddel már másként látjuk a rendszerváltást és hatásait is. Miért érezted úgy, hogy a Megmaradni ma is aktuális kérdéseket feszeget?

Ez a darab az etnikai kiszorítás politikájának következményeiről szól, nem hiszem, hogy ez a téma valaha is veszíteni fog aktualitásából Magyarországon és az elcsatolt területeken. A probléma ugyanis nem a trianoni traumában gyökerezik, ahogy azt első látásra evidensnek gondoljuk: a második világháborús események csak egyik fázisa egy folyamatnak, amelyben civilizációk ütközését nézhetjük végig Európában. Ez még ma is tart, szemtanúi vagyunk például az iszlám és az európai civilizáció találkozásának, és az ebből adódó problémákat a bőrünkön érezzük. A második világháborúban mi nagyon hasonló helyzetbe kerültünk, mint a török időkben: az elszakított területeken a Balkán gyarmataivá váltunk. A mai állapotokkal éles párhuzam, hogy amíg Mohács után száz évvel a magyarság szinte eltűnt a törökök által megszállt területekről, addig mára Délvidéken, Erdélyben, Felvidéken és Kárpátalján a magyarság száma drasztikusan megfogyatkozott: 1989-90-ben, a közép-európai kommunista rendszerek összeomlásakor Délvidéken 370 ezer ember vallotta magát magyarnak, ma 184 ezren vannak, Románia területén pedig alig érte el az egymillió főt a magyarok száma a legutóbbi népszámláláskor, holott a rendszerváltáskor még 1,6 millióan voltak.

Andrássy Attila rendező a Megmaradni próbáján. Fotó: Udvari Kamaraszínház / Andrási Ariel

 

A dráma helyszíne ugyan a ’80-as évek Romániája, az ottani kommunista rendszer fojtogató közege, amelyben az ott élő magyarságnak naponta kellett tisztáznia magában a menni vagy maradni dilemmát, de ugyanezt a kérdést tette fel magában minden kisebbségben élő magyar ember a többi elszakított területeken is, kommunizmus pedig Magyarországon is volt, akárcsak Közép-Európa többi államában. Az elnyomás problematikája tehát sokkal szélesebb körben értelmezendő nemzeti sorskérdés, ezért a Csurka-darab sem szűkíthető csupán az erdélyi és romániai valóságra. Annál is inkább, mert a kommunista rezsimek összeomlottak ugyan, de a kisebbségek helyzete nem rendeződött sehol sem, Kárpátalján pedig a jelenlegi háború tovább rontja a helyzetüket. Ezt a sorsot és ezeket a civilizációs változásokat fel kell dolgoznunk. Gondoljunk csak bele, nem tudjuk pontosan, hogyan történt a görög múlt felszámolása Anatóliában, a törökök által, mert nincs lejegyezve – ezért hatalmas kincs, amit Csurka István 1988-ban erdélyi pillanatképként megörökít, és ami filmszerűen folyamatosan játszódik a szemünk előtt. Értelemszerűen továbbra is kérdés ugyanis a menni vagy maradni minden érintett területen. 

A darab keletkezési körülményei a közép-európai szolidaritási mozgalmakhoz vezetnek: a megmozdulásoknak Csurka István is aktív részese volt: 1988. június 27-én ő szervezte meg Budapesten a Ceauşescu-rezsim falurombolási akciói elleni tüntetést. Az Erdély-tüntetés után írta meg a Megmaradni című drámát, amelynek ősbemutatója 1988. október 31-én volt. Egy ilyen mű színpadra állításához több kell rendezői ambíciónál: milyen személyes érintettséged van a Csurka által megfogalmazott menni vagy maradni kérdéshez?

Délvidékről származom, a jelenlegi magyar határtól tizenegy kilométerre délre születtem, Szabadkán, és olyan családból származom, amelyben a magyar identitás nem a kisebbségi léttel kezdődik, hanem mai napig releváns része, hogy valamikor magyar királyi alattvalók voltunk. Jöhetett utána királyi Jugoszlávia és kommunista rezsim, a magyar államalkotói tudatot nem tudta kiirtani az emberekből. Egy ilyen erős megtartó közegből jöttem el a délszláv háború idején, mert az a konfliktus nem rólunk szólt, nem a mi háborúnk volt – ezáltal pontosan átérzem a Kárpátalját sújtó mostani háború kapcsán az ottani magyarok helyzetét és dilemmáit. A háború elől sokan elmenekültek, de már korábban, a kommunizmusban is rengetegen nyugatra szöktek az elnyomás alól. Emlékszem, hogy 1964-ben, amikor az első jugoszláv útleveleket kiosztották, elkezdődött egy kivándorlási hullám, és azóta is tart. Az utódállamok pedig mindent megtesznek annak érdekében, hogy a kisebbség fogyatkozásának folyamata minél gyorsabban bekövetkezzen, és ne legyen kedve visszaköltözni annak, aki egyszer már elhagyta az országot. Az, aki ugyanis egyszer már megízlelte a szabadságot, még egyszer nem szeretne másodrendű állampolgárként élni.

Forrás: NAVA – híradás a falurombolás elleni budapesti tüntetésről (M1, 1988. június 27., 19:33)

Az elszakított területeken a kommunizmus nemzeti szocialista valósága militarista berendezkedést jelentett, és ez kísértett sokáig a rendszerváltás után is, persze, nem csak a kisebbségeket. Ivan Stambolić-ot, Szerbia egykori elnökét – akit a saját korábbi barátja, az a Slobodan Milošević buktatott meg – 2000-ben, egy hónappal a jugoszláviai elnökválasztás előtt elrabolták. Futás közben pihent egy padon, megállt egy kis kombi, fegyveresek betuszkolták, majd 2003-ban találták meg a holttestét. Csubela Ferencet, a Vajdasági Magyar Szövetség első elnökét, a vajdasági magyar autonómia szószólóját éppen vajdasági szórványfalvak látogatása közben érte tragikus baleset, amiben életét vesztette. Egy éppen olyan balesetben, amilyenben végül nem halt meg a szerb ellenzék vezetője, Vuk Drašković, aki az 1999-es NATO-bombázások idején szembefordult Milošević-csel. Az ő merénylőit elítélték. Az ilyen típusú merényletek minden kommunista rezsimben bevált módszerek voltak a nem kívánt „elemek” felszámolására. Számomra tehát a menni vagy maradni kérdés személyes ügy, rendezőként pedig azt gondolom, színre kell vinni azt a balkáni valóságot, amit a kommunizmus jelentett nekünk, magyaroknak és Közép-Európának egyaránt. Amikor a ’90-es években először találkoztam a darab szövegével, teljesen letaglózott, hiszen ez a mi saját életünkről, a mi napi valóságunkról szólt. Semminek nincs olyan ereje, mint a saját személyes történetünknek és ez húsbavágóan az. Azóta terveztem, hogy színre viszem, most jött el az ideje.

Miért éppen most? 

Több távoli és 20. századi eseményt feldolgoztunk már a magyar történelemből az Udvari Kamaraszínház színpadán. Néhány előadásunk és filmes feldolgozásunk előzménynek is tekinthető a Megmaradni színreviteléhez, ilyen előzmény például Horváth Jenő A Millenniumtól Trianonig című művének filmes feldolgozása, a Halottak napjától Virágvasárnapig, a Tizennyolc és a Tizenkilenc is. A Megmaradni-ra többek között azért most került sor, mert amikor megjelentek a legújabb délvidéki népszámlálási adatok, döbbenten láttuk, hogy ’90 óta 200 ezerrel csökkent a helybéli magyarok száma: a rendszerváltáskor még 370 ezren vallották magyarnak magukat, ma csak 184 ezren, Erdélyben 1,6 millió magyar élt ’89-ben, a legutóbbi népszámláláskor alig lett meg az egymillió – erre mindannyiunkban meg kell, hogy szólaljon az a bizonyos csengő, ami az elmúlás veszélyére figyelmeztet. Hangsúlyozom, nemcsak bennünket érint ez a probléma, és nem is csupán a külhoni magyarságra érvényes, hiszen az anyaország magyarsága is fogyatkozik, sőt, ez Európa történelmi nemzeteire egyaránt érvényes. A megmaradás már nemcsak rezsimek, elnyomás, kisebbségi lét vonatkozásaiban értelmezendő, hanem a gyermekvállalási hajlandóság tekintetében is: nem elsősorban az elvándorlás miatt van veszélyben a magyarság.

A darab három barát kapcsolatának árnyalatain keresztül mutatja meg a megmaradással kapcsolatos identitásbeli dilemmákat és az egyes válaszok kockázatait. Lehet-e igazságot tenni ebben a kérdésben? 

Azt gondolom, senki nem képes és nem is jogosult egyetlen érvényes választ receptként felmutatni. Az otthon maradtak igazsága mellett az elszármazottak döntése legalább annyira hiteles reakció az elnyomás, a kiszolgáltatottság ellen, a szabadság és az értelmes élet reményében. Ez egy nagyon személyes ügy, amit mindannyian a magunk lehetőségei és ambíciói szerint tudunk képviselni, és

mindkét útnak megvan a maga ára: egyik sem könnyebb a másiknál.

A nemzet egésze szempontjából azonban világos, hogy az elszakított területeken való megmaradásnak két feltétele van: a születésszám növekedése – de ez az anyaországban is releváns – és a területi autonómia. Amíg nem sikerül önrendelkezési jogainkat a személyi autonómia szintjéről a területi autonómia szintjére emelni az elcsatolt területeken, ahol homogén tömbben él a magyarság, addig a megmaradásunk is veszélyben lesz. 

Európai példák is vannak erre. A svédek által lakott Åland-szigetek a nemzetiségi területi autonómia mintapéldája: a 92 százalékban svéd lakosságú területre ugyanis csak a Svéd Nemzeti Tanács engedélyével költözhet be finn lakos. A feltétel releváns: minden más nemzetiségű betelepülő jelenléte megváltoztatja az etnikai arányokat. A másik Dél-Tirol példája, ahol a második autonómia-statútum 1971. évi bevezetésének következtében elkezdett növekedni és azóta számottevően meg is nőtt a németajkú lakosság aránya. Azt se felejtsük el, hogy Európában az első olyan okirat, amely etnikai alapú területi autonómiát biztosított egy kisebbségi nemzetiségi csoportnak, éppen a mi II. András királyunk 1224-ben kelt oklevele, az Andreanum volt, amelyben az erdélyi szászok területi alapú kollektív jogait szavatolta. Jelenleg azonban sem Erdély, sem Délvidék, sem Felvidék, sem Kárpátalja magyarságának nincs ilyen lehetősége.

A kisebbségi sorsban szükségszerűen kódolva volna az elfogyás drámája?

A történelmi eseményeket genetikailag kódoljuk, és az élményekhez kapcsolódó érzelmi reakciókat átörökítjük a további generációknak: erről szóltak a saját családom identitásáról mondottak, de ma már a pszichológiai is ismeri ezt  jelenséget és foglalkozik a transzgenerációs traumákkal. A kisebbségi lét nemcsak létszámcsapda:

a megaláztatások, a mellőzöttség, a másodrendűség érzése magában hordozza a törekvést is, hogy ezt elfedjük.

Az egzisztenciális lecsúszásról senki sem szeret beszélni, márpedig ha anyagiak tekintetében összevetjük az elszármazottak életminőségét az otthon maradottakéval, keserűen tapasztaljuk, hogy a kisebbségben élő magyarok húzzák a rövidebbet. De erről az otthon nem beszélnek, hiszen a megmaradás érdekében ezt a hazugságot is el kell viselni – erről is szól a darab. Többek között ezért is gondolom azt, hogy a Megmaradni az 1945 utáni magyar drámairodalom egyik legfontosabb szövege.

Nem kell ahhoz kisebbségben élni, hogy az elvándorlás kísértését érzékeljük: a határok megnyitásával, majd az unióban a határok eltűnésével nemcsak szabadon mozoghatunk, de a munkavállalás korlátai is jelentősen enyhültek. A fiatalok közül sokan kimennek külföldre, és ugyanúgy nem térnek vissza, mint a kommunizmusból nyugatra emigráltak. Csurka István eredeti kérdésfelvetése rájuk is érvényes?

Elemi ösztöne a fiatal nemzedéknek, hogy világot lásson, és ez mindig is így volt – ebből a szempontból nagy lehetőség, hogy határaink felszabadultak. Csak az a különbség, hogy amíg például a Felvilágosodás korában és persze később is azért járták külföldet a diákjaink, hogy hazahozzák a tudást, és itthon kamatoztassák, annak értéke mára egyéni karrierre szűkült. Nyilván a nemzet megmaradása szempontjából az lenne kívánatos, ha fiataljaink hazatérnének, és tudásukat, tehetségüket itthon kamatoztatnák, de nincsenek könnyű helyzetben. Ilyen értelemben a fiatalok számára is fontos ez a téma.

Filmes, rádiós és színházi rendezést is tanultál, és szinte minden műfajban alkottál is eddig. Csurka István poétikus nyelvezetben megírt szöveggazdag drámájának feldolgozásában mi volt a rendezői koncepciód?

Több mindent kellett figyelembe vennem a főbb rendezői irányvonalak megrajzolásakor. Egyrészt fontos üzenete ennek a műnek, hogy a romániai események sora csak egy példa a sok közül, amit ugyanígy színpadra állíthatnánk a közös múltból, ezért bár a székelység sorsán keresztül látjuk az alapkérdéseket, nem „székely tájszólásban” beszélünk róluk. A korhangulat megidézésére multimédiás eszközöket is használunk, ettől a jelenetek többdimenziós hatást keltenek. Ami az előtérben történik, annak tükörképe vagy éppen ellenkezője zajlik a háttérben – attól függően, éppen mit hangsúlyozunk. Ez a kettősség a darab egészén végigvonul, hiszen éppen ebben őrlődnek a szereplők is. 

Érdekes színészgárdát gyűjtöttél magad köré, akik közül többen személyesen érintettek a témában, viszont sokuk fiatal, az események után született. Milyen kihívásokkal szembesültél a mostani próbafolyamatban?

Az a tapasztalatom, hogy minél régebbi egy figura, annál több munka hitelesen felépíteni a színpadon, a mostani darabnak viszont az a nehézsége, hogy a legfiatalabbaknak nincs tapasztalatuk a balkáni sovinizmus működéséről, a felekezetek sérelmi emlékezetéről – amit egy erdélyi turné előadásán egészen pontosan fognak érteni az emberek a vallásszabadság hazájában –, és a kommunizmus idején kifejlesztett „virágnyelvet” is meg kellett tanulniuk. A fiatal művészek legfeljebb csak hallottak arról, hogy egy rossz mondatért az életével is fizethetett valaki abban a korban. Az idősebb külhoni művészeink viszont azt is pontosan tudják, hogy

a diktatúra által befecskendezett félelem annak összeomlásával sem szűnt meg az emberekben,

tehát ezt a tudást is képesek érzékeltetni a karakterformálás során. A fiatalokat jól megdolgoztatja a darab, ugyanis a figurák felépítésén túl saját viszonyulásukat is tisztázniuk kell a menni vagy maradni kérdésekben.

Fotó: Udvari Kamaraszínház / Andrási Ariel – Hevesi Tóth Evelin Réka szerepében és Pál Péter Örs szerepében 

Az Udvari Kamaraszínház nehéz műfajra szakosodott: történelmi témákat dolgoztok fel, púder nélkül. Ezt nem mindig érti mindenki pontosan úgy, ahogy rendezőként te szeretnéd. A darab sikere most viszont egyérteműen hatalmas: számítottál erre?

Szerencsések vagyunk, mert nagyon hálás közönségünk van, és tudtam, hogy hetekkel a bemutató előtt elkelt már minden jegy, aminek nagyon örültünk, mert ez is bizonyítja, hogy a téma iránt nagy az érdeklődés. Nincs olyan magyar ember, akinek a családját és sorsát ne határozta volna meg a közép-európai diktatúrák nyomasztó, fojtogató légköre, majd ezeknek a rendszereknek az összeomlása. A téma tehát nagyon is élő, de azt is tudom, hogy

a budapesti színházak gazdag kínálatában nem kis dolog teltházzal játszani és vastapsot kapni egy ilyen bemutatón.

Különösen azért nem, mert ez egy lelkiismeretünket piszkálgató darab. Reményteljesnek tartom, hogy egy ilyen nehéz téma iránt ekkora az érdeklődés. 

Milyen háttérmunka zajlik még? Milyen bemutatókra számíthatunk az Udvari Kamaraszínházban a következő időszakban?

A jövő évet Kemény Zsigmond A rajongók című regényének feldolgozásával kezdjük, amit Kelecsényi László írt színpadra – ez a történet az erdélyi vallásháborúk idején játszódik, és a megosztottságról szól. A következő új előadásunk Boldog Özséb életét dolgozza fel Pajor András és Szentmihályi Szabó Péter Özséb című könyve alapján, majd egy a két világháború közötti témát dolgozunk fel: Linder Bélának, a Károlyi-kormány hadügyminisz­terének és Kratochvil Károlynak, a Székely Hadosztály parancsnokának kapcsolatát. Ezzel párhuzamosan a Mohács előtti korszak eseményeiből készül egy előadásunk, illetve egy igazi kuriózumot is színre viszünk: egy a rendből eltávolított angol keresztes vitéz többek között magyar vonatkozású hírszerzői tevékenységét készülünk bemutatni. Jövőre sem fogunk unatkozni, úgy érzem. 

Fotók: Udvari Kamaraszínház / Andrási Ariel

Ajánljuk még:

„Legszívesebben valóságkutató lennék” – interjú Békés Itala színésznővel

Magyarország legidősebb aktív színésznője 95. évében jár, de a feleennyi időseket is megszégyenítő lendülettel dolgozik – ahogy azt tőle megszokhattuk, egyszerre több műfajban. Titokzatos szövetségben a múló idővel Békés Itala művésznő majdnem egy évszázad szemtanújaként nyíltan beszél koráról, hiszen vallja: csakis a teljes őszinteségben megélt életből fakadhat emberi és művészi érték a színpadon is. Mozgás, természetesség, egyszerűség, őszinteség és fegyelmezett munka – világlátásának kulcsszavai. Aktuális feladatai mellett többek között ezekről is beszélgettünk.

 

Már követem az oldalt

X