„Fojtogató szeretettel viszonyult kisebbségeihez Szerbia, mégis lett magyar színház” – interjú Andrássy Attila rendezővel

Kult

„Fojtogató szeretettel viszonyult kisebbségeihez Szerbia, mégis lett magyar színház” – interjú Andrássy Attila rendezővel

Sokféle színházat nézhetünk Budapesten: világviszonylatban is egyedülálló módon több mint 80 színtársulat kínálatából választhatunk – mondhatni, el vagyunk kényeztetve. A széles paletta élénk színfoltjai között valódi különlegesség is akad, olyan színház, mely történeti forráskutatások alapján építi repertoárját, a magyar nemzeti múlt nagy pillanatainak feldolgozására vállalkozva. Andrássy Attila Jászai Mari-díjas rendezővel, az Udvari Kamara Színház alapítójával és vezetőjével beszélgettünk gyökerekről, színházalakításról, rendezői módszereiről és az intenzív munkához szükséges feltöltődésről.

A délszláv háború kitörésekor, 1991-ben nemet mond a várható forgatókönyvre, a besorozásra, és átjön Magyarországra. Ez a lépés egész további életét és szakmai pályáját is meghatározza. Mihez kezd egy 1956-ban született, és a háború elől menekülő fiatal vajdasági rendező Magyarországon?

Újvidéken végeztem a főiskolát, rendezői szakon. Diplomáztam, dolgoztam a Szabadkai Népszínházban is, és a délszláv háború során kerültem át Magyarországra. A háború kitörésekor mindannyian a tévé előtt ültünk, és amint a hadügyminiszter bejelentette, hogy holnaptól mindannyian megyünk a horvátok ellen, körbetelefonáltam a barátaimat, az autót megtöltöttük, és megindultunk a határ felé: mire odaértünk, már a határtól tíz kilométernyire állt a sor vége. Csak férfiak ültek az autókban, az asszonyok meg a gyerekek vonaton jöttek át, rendre. Nagyon megrázó volt.

Fotó: Roggs Fényképészet

Hamar kiderült számomra, hogy Magyarországon szinte minden Pesten történik, tehát, mikor már biztos voltam benne, hogy maradnunk kell, fel is jöttünk Budapestre, itt vállaltam munkát. Kezdetben, 1993-ig színészképző magániskolákban tanítottam.

A legerősebbeket is elfogja a honvágy, akkor is – pontosabban főként akkor –, ha nem jószántukból távoztak hazulról. Művészként hogyan élte meg a honvágyat?

Egy napon, amikor jöttem fel a Széll Kálmán téri mozgólépcsőn, észrevettem, hogy már az ötvenedik embernek intek aznap, mert azt hittem, szabadkaiak. Persze, nem szabadkaiak voltak, csak ez a honvágy, ilyen érdekesen jelenik meg.

Multimediális rendezést végeztem, tehát filmes, színházi, televíziós és rádiós rendezést is tanultunk. Ezt az én mesterem, Boro Drašković vezette be, és arról szól, hogy a rendező a megoldást hozza: először meg kell találni a témának a médiumát, és csak azután következik az érdemi munka. Akkor, a Széll Kálmán téren úgy éreztem, hogy a menekült-téma médiuma a kép nélküli hang, mert a menekült mindig ott van, ahonnan elmenekült, nem tartja a szemkontaktust, állandóan keres, kutat, hiszen folyton arra keresi a választ, hogy miért kellett eljönnie.

Tudtam, a menekült téma feldolgozására a legalkalmasabb műfaj a hangjáték, ezért megkerestem a Rádiószínházat, ahol Sumonyi Papp Zoltán volt akkoriban a vezető. Kaptam egy műsort és Csaba Klárival dolgoztam, jártuk a menekülttáborokat, anyagokat gyűjtöttünk. Bementünk egy alkalommal Nagyatádra, a menekülttáborba, ahol egy csomó fiú focizott, és egy csomó kisebb fiú meg lány nézte őket, voltak úgy összesen 50-60-an. Éreztük, hogy valami nem stimmel, de még nem láttuk, nem értettük, hogy mi, majd amikor jöttünk ki, akkor kapcsoltunk, hogy egyik gyerek se nevet.

A srácok némán fociznak, a többiek némán nézik.

Teljesen abszurd, szinte buñueli jelenet volt.

Fotó: Roggs Fényképészet

1993-tól öt évig a Rádiószínház számára készített dokumentumműsorokat a délszláv háború áldozatairól, 1994-ben a Kórógy – múlt és jelen című műsoráért  az 1993-94-es Új Magyar Hangjáték díjában is részesült. Hogyan lett a hangjátékból színház, színpadi rendezés?

Színházi ember nem bír meglenni színház nélkül. Legalábbis nem sokáig. A régi Jugoszláviában, ahol tanultam a szakmát, az alternatív színház mást jelentett, mint itt, Magyarországon, ugyanis a szerb színházban szabadabban kezelik az eszközöket, nem tartják annyira fontosnak a formális szabályokat, nem kanonizálnak. Állandóan keresnek, és meglepő megoldásokat találnak, időnként friss, átütő vizuális dramaturgiával, ami kiváló tud lenni. A Szkénébe mentem először, ott láttam néhány rendezést és megtetszett a társulat, és én is ott kezdtem el rendezni: 1997-ben Sam Shepard Szerelem bolondja című műve alapján a Szerelem előadást, 1998-ban pedig Lev Birinskij Bolondok tánca című darabot. Persze, már otthon felmerült, hogy a  Buda töröktől való felszabadítására készítsünk előadást, de tudtam, hogy úgyse fogják engedni, hogy bemutassuk, ezért gondoltam, hogy Budapesten fogok magyar történelmi darabokat rendezni.

Mi foglalkoztatta leginkább ebben az időszakban a délszláv válság és a menekült lét témái mellett?

A legjobban 1918 érdekelt: az, hogy hogy esett szét a birodalom és Magyarország. Az akkori menedzserem elvitte a témát egy befolyásos emberhez, aki azonnal megmondta, hogy

bármire pályázhatunk, kapunk pénzt, de a magyar történelemre nem, mert az nem érdekel senkit.

Na, gondoltam, remek, akkor elmegyünk a Szerb Köztársaságba – amelyről közismert volt, milyen fojtogató szeretettel viszonyul a kisebbségeihez –, és ott fogunk létrehozni egy olyan színházat, amely kifejezetten a magyar történelemmel foglalkozik. Sikerült is.

A délszláv színházban megtanultam, hogy nincs előadás állásfoglalás nélkül. Emellett pedig legyen az szlovén, horvát, szerb vagy makedón nemzetiségű, de nincs olyan színház, amely ne tartana repertoáron legalább egy, de jellemzően inkább két olyan darabot, ami a nemzeti történelmet dolgozza fel. Hozzá kell tennem, hogy a közönség is más: számukra a színház nem elsősorban szórakoztató, hanem főként intellektuális közeg, tehát el is várják tőle, hogy állásfoglalással szólítsa meg a nézőt. Szórakoztatásra a délszlávok a zenét szánják.

Fotó: Roggs Fényképészet

Azt gondolná az ember, hogy ’18-ról rengeteg anyag áll rendelkezésre, és nem lehet nehéz ennek a témának a kutatása. Rendezőként mi volt a tapasztalata?

Amikor elkezdtem foglalkozni 1918-cal, megdöbbenve tapasztaltam, hogy senki nem írt az ország széteséséről. Ha megnézzük a magyarság és a magyar állam státuszváltozásait, akkor a négy legfontosabb pillanat a honfoglalás, az államalapítás, a mohácsi vész és ’18, az ország szétesése: ez a négy dátum minden másnál fontosabb, hiszen ekkor fordult nagyot a magyarság sorsa. Így írtam meg a Vörös bál című darabot, Németh Ákos azonos című című történelmi tablója alapján, és színre is vittük, akkor még nem ezzel a társulattal, hanem a Szabadkai Népszínház színészeivel, de Kálló Béla már velünk volt. 2002-ben volt a bemutató, de az Ellenőrző Bizottság elnöke rögtön az előadás utáni első ülésen kijelentette, hogy ezt többet nem lehet játszani, el kell lehetetleníteni. Később tudtam meg, hogy az egyik technikus felvette a darabot és

másfél évig abból éltünk, hogy VHS-en, CD-n több mint nyolcezer példányban szórtuk szét.

2004-ben, amikor ismét tudtunk előadást készíteni, a Halottak napjától virágvasárnapig című darabot, akkor már levittem a Demokrata, a Magyar Nemzet újságíróját, rádióst is vittem és hat kamerát, hogy felvegyük és vágható legyen. Ennek a bemutatója 2004. május 29-én volt, azon a napon esett el Konstantinápoly 1453-ban és a kiegyezést is azon a napon írta alá Ferenc József. Úgyhogy ezzel kijöttünk, nem tiltottak le, azóta mindenhol játszottunk.

Miután otthon, a Vajdaságban betiltották a darabot, akadt-e máshol is hasonló kellemetlenségük?

A Halottak Napjától virágvasárnapig után Wass Albert két művéből, a Jönnek és az Adjátok vissza a hegyeimet! című regényéből gyúrtunk egy darabot. Erdélyben is játszottunk. Abban az évben, amikor Romániát felvették az EU-ba, január 5-én már jöttünk is. Indulás előtti napon a Szabadkai Népszínházban próbáltunk, amikor egyszer csak csörgött a telefon, hát a Magyar Nemzetből hívtak, hogy „a rendező úr mit szól ahhoz, hogy Marosvásárhelyen letiltották az önök előadását?” Mai napig nagyon hálás vagyok a prefektusnak ezért, hiszen így a művelődési házból a Kultúrpalotába került át a helyszín, ami a lehető legnagyobb reklám volt számunkra. A 650 fős teremben 800 főnél állítottuk meg a bejövetelt. Persze, ott voltak a Vatra Românească (szélsőjobboldali román párt) képviselői is, de csak bejöttek, megnézték az előadást, nyilatkoztak valamit a tévének, de nekünk nem szóltak egy szót sem. Tehát a letiltás eredménye hatalmas siker lett.

Fotó: Roggs Fényképészet

Ma már rövidebb nevet használ a színház, de eredetileg Magyarkanizsai Udvari Kamara Színházként indult. Honnan a névválasztás?

Azért hívták a színházat Magyarkanizsai Udvari Kamara Színháznak, mert ennél a bemutatónál egyrészt maga a színház létrejöttében Magyarkanizsa önkormányzata segített bennünket, és az akkori városi vezetés volt az egyedüli, amely bevállalt egy ilyen kockázatos produkciót. Magyarkanizsa lényegében a délvidéki magyarság kulturális központja volt. Akkor, tehát a legvadabb háborús idő alatt, moziból egy rendes színházat készítettek, aminek a színpada akkora volt, hogy a nagyszínpad meg a kamaraszínpad is elfért rajta. Igen ám, de akkor még az utcáról nem lehetett bemenni a színházba, csak az udvarról. Gondoltam, hogy ezt a ziccert nem lehet kihagyni, úgyhogy ezért neveztem el Magyarkanizsai Udvari Kamara Színháznak.

Csakhogy amint elkezdtük járni a Kárpát-medencét, érzékeltük, hogy az „udvari” mögött a közönségünk valami nagyon komolyat vár és értelmez, úgyhogy most már az Udvari Kamaraszínház nevet használjuk. Tulajdonképpen mindenhol az elszakított területeken az van, hogy a királyságban mi – ma már külhoniak – még nem voltunk határon túliak.

A külhoni régiók magyarsága valóban különösen fogékony a nemzeti történelem témáira, de nyilván itthon, Magyarországon is hálás közönséggel találkoztak. Hogyan válik önfenntartóvá egy ilyen színház?

Először meghívtak bennünket Komáromba, ott játszottunk, majd a László Gyula Egyesület három előadást vett tőlünk a Halottak napjától virágvasárnapig-ból, majd Budán, a MOM-ban játszottunk, és akkor a kedves nejem, Adrássyné dr. Szarka Orsolya beszélt rá a három előadás után, hogy szervezzünk előadásokat saját jegyszedéssel. Az is döbbenet volt, mert több évig – lényegében a válság kitöréséig, 2008-ig – egyszerűen bejött az a pénz, amiből tudtuk működni.

Órákig tudtam volna arról beszélni, miért nem fog megélni egy drámai színház, és legnagyobb csodálkozásomra, éppen az ellenkezője igazolódott be.

Melyik előadást tartja a legsikeresebbnek az eddigiek közül – nyilván nem anyagi, hanem a közönségsiker szempontjából?

A Halottak napjától virágvasárnapig, Magyar pietá, a Wass Albert-darab, a Tizennyolc és a Fehér szarvas, de ezek között nem tudnék sorrendet felállítani, mert különböző időkben jöttek, és a különböző időkben különböző körülmények között játszottunk. Amíg a polgári körök működtek, minden polgári körben természetesen alakult ki egy vezető réteg, amely a programokat szervezte, és akik hívtak bennünket. Például van olyan elektroműszerész, aki nekünk hat teltházas előadást szervezett Zalaegerszegen. Van olyan háziorvos, aki Balassagyarmaton négyet szervezett, mindegyik teltházas volt. Tehát abban az időben taroltunk.

Fotó: Roggs Fényképészet

Amikor bejött a 2008-as válság, nehéz időszakot hozott, mi is átmentünk mínuszba. Feleségem, nálam sokkal inkább két lábbal áll a földön, többször mondta, hogy ezt a hónapot nem éljük túl. Konkrétan egy eset volt, amikor mondtam neki, hogy de kedvesem, csörögni fog a telefon. A „telefon” végszóra meg is csörrent, és vettek tőlünk három előadást. Isteni kegyelem. Tehát

világos, hogy az embernek a feladataival kell foglalkoznia, nem a gondjaival, mert a gondviselés jelen van.

Eddig azért nagyon kevés kőszínházba tudtunk bemenni, mert lényegében a szakma mellőz minket, egyszerűen távol tart bennünket. Teljesen nevetséges, hogy undergroundban van a magyar történelem színháza. A közönség viszont követel: egy belső követelés van az emberekben, hiányérzetük van az identitás meghatározására vonatkozóan.

Kutatóként, íróként és rendezőként alkot a színpadra. Ráadásul úgy, hogy szembemegy a jól bevált rendezési hagyományokkal és új alapanyagot gyárt a darabjaihoz majd állásfoglalásra törekszik – amiről kiderült már otthon is, itthon is, hogy nehéz kenyér. Így nem lehet kizárólag pénzügyi vagy művészeti színházat alapítani, ide követő-tábor kell. Hogyan állt össze a színtársulat?

Éveken keresztül együtt dolgoztunk Kálló Bélával, Molnár Zoltánnal és másokkal. Ők fogékonyak lettek erre a világnézetre, a kutatási szenvedélyemre. És bár senkit nem kapott el a kutatási szenvedély, de mindig mély érdeklődéssel hallgatták és hallgatják, amit hozok. 

Rendezőként hogyan vonja be a színészeket a darab felépítésébe?

Valamikor volt szerencsém látni Harag György rendezését, és meg kell, hogy valljam, ő az egyik példaképem, mert csodálatos előadásokat hozott létre és gyönyörűen vezette a színészeket. Nem üvöltözött, hanem suttogott, személyesen adta az instrukciókat. Mi hónapokon keresztül készítjük elő az előadást, nem öt hét alatt, ahogy sok helyütt szokás. A legnehezebb ugyanis elvinni a színészeket egy másik korba, hogy megértsék, hogyan működtek akkoriban az emberek. Ezután meg kell tanulniuk a szöveget és csak utána tudunk színpadra állni. A színpadon már nem akarok papírt látni senki kezében.

Fotó: Roggs Fényképészet

Milyen tervekkel folytatja a munkát?

Ősszel kéthetente tartunk bemutatót: jön a Zergetánc, ami egy erdélyi történet, a zenés-táncos Don-kanyar, amit a Dévidéki Nemzeti Tanáccsal együtt mutatunk be, a Vörös Pimpernel, a felújított Fehér szarvas és a Kié ez az ország?, valamint télen az általam írt, Nagy Lajos nápolyi hadjáratait feldolgozó darabot visszük színre. Tehát január elejéig kéthetente bemutatunk egy-egy darabot, majd tavaszra IV. Károlyról, az utolsó felkent királyról készítek egy színdarabot.

Bár a kutatói habitus természete szerint a munka nem teher, mégis, ilyen intenzív működés mellett szükség van feltöltődésre, kikapcsolódásra is. Hogy sikerül ezt megoldani a családdal?

Egyrészt hál’ Istennek nem mindent nekem kell rendezni a színházban, hiszen Kálló Béla, aki a kezdetek óta a társulat tagja, szintén rendez, valamint Krizsik Alfonz is rendezni fog, például a Vörös Pimpernelt. Másrészt pedig szenvedélyes kerékpáros vagyok, és kerékpározás közben jutnak eszembe a legjobb ötletek. Síkságon születtem, de valójában a hegyeket szeretem megmászni kerékpárral. Minden évben le szoktunk menni a családdal Horvátországba, a Dugi Otok szigetre – ez egy hosszú sziget, kiváló utakkal. Ha ott el tudunk tölteni két hetet, az nagyon sokat ad. Van valami a Mediterráneumban, ami megszólít: amikor kimegyek egy partra, ahol nincs senki, csak a kabócákat hallom, és a végtelen tengert látom, időtlenné válik a világ. A végtelen tér kimossa az embert, és megnyitja, feltöltődöm tőle.

Ilyenkor a család együtt pattan két kerékre?

Az az igazság, hogy szomorú a nők sorsa: ha a kiválasztott férfi vadászik, vadászni kell, ha halászik, halászni kell. Na, énnálam kerékpározni kell. Úgyhogy a kedves feleségem már a kapcsolatunk elején megjárta velem a Paprétet meg Visegrádot. A fiam most maradt először kerékpáros táborban, a pici lányunk pedig még csak négyéves, de futóbiciklin már szalad, és majd, ha nagyobb lesz, családi kerékpározást is tudunk szervezni.

Ajánljuk még:

„Naponta akár 80-100 féle bort is megkóstolok” – interjú a magyar sommelier bajnokkal, Evans Victoriával
Egyszerre van otthon Amerikában, Magyarországon és a világ különböző borvidékein, irodája is leginkább a borpince, képzett biztonság- és védelempolitikai szakértő, akit a háta mögött mégis „a sommelier könyvelőnek” neveznek – Evans Victoria magyar sommelier bajnok a szakma nagyjait pipálta le itthon és nemzetközi versenyeken egyaránt. A jó borhoz való finom érzékét édesanyjától örökölte, és úgy tűnik, ez a hatás végül erősebbnek bizonyult, mint az apai minta alapján kipróbált katonai képzés. Nőként szállt ringbe egy Magyarországon még nagyon is férfidomináns pályán: többek között erről is beszélgettünk kiváló borok társaságában.