Kult

„Amikor tíz, mélyszegénységből jövő srác megölel, az tud olyan erős lenni, mint amikor állva tapsol neked az Aréna” – Novák Péterrel beszélgettünk

A színpadról ismerjük – pontosabban csak reméljük, hogy ismerjük. Csak azért, mert valaki hallott már Kimnowak-dalokat, látta őt a Megasztrárban, a Beugróban vagy a Fölszállott a pávában, esetleg emlékszik az István, a király királydombi vagy csíksomlyói Tordájára, és idén ott ült a Papp László Budapest Sportarénában, hogy le ne maradjon a 40 éves rockopera általa rendezett előadásáról, még ne gondolja, hogy ismeri Novák Pétert. Élete igazán kihangosításra méltó történései a kulisszák mögött zajlanak, és boldogan vállalja, hogy ezeknek nem ő a főszereplőjük. Ezekről beszélgettünk. 

A világ igazságtalan hely, ahogy minden közösség egyik állandó meghatározója az egyenlőtlenség, ami attól lesz elviselhetőbb, ha ezt közösségi szinten vagyunk képesek kezelni. A paraszti kultúra – amelynek szellemi örökségét szüleid által te egyszerre élhetted meg a magaskultúra részeként és terepmunkák eleven tapasztalásaiból – pontosan tudta, mit lehet és mit kell kezdeni a szegényekkel, az elesettekkel és a fogyatékosokkal. A faluban nekik is megvolt a helyük, a falvak eltűnésével, a tradicionális közösségek felbomlásával viszont ez a jelenség a szélsőségek problémájává nőtte ki magát, és úgy tűnik, nem tudjuk rá a jó megoldást. Benned mikor tudatosult, hogy ezzel a témával művészként és emberként egyaránt dolgod van?

Nem kérdés, hogy ebben a tekintetben is jól voltunk szocializálva a nővéremmel. Szüleim elévülhetetlen érdeme, hogy a ’70-es években, amikor még klasszikus néprajzi gyűjtőutakra mehettek – amint életkorunk lehetővé tette –, magukkal vittek, így nemcsak a népi kultúra szépségeivel találkoztam nagyon korán, hanem a mélyszegénység különböző aspektusaival is. Hamar érzékenyekké váltunk a világban lévő egyenlőtlenségekre, megtapasztaltuk, hogy a javak nem jól vannak elosztva, és valahol folyamatosan küzdenek különböző hiányokkal.

Saját életemben az első országos sikerünk alkalmával fogalmazódott meg bennem egy rossz érzés azzal kapcsolatban, hogy ez így nincs teljesen rendben. Az a rengeteg figyelem és szeretet, ami áradt felénk, nagyon jólesett, és a hiúságomat is legyezgette, de úgy éreztem, van benne valami természetellenes, amitől kibillent az egyensúlyunkból. Ha belegondolsz, hogy az a hihetetlenül gazdag folklór, ami az államalapítás óta meghatározta a magyarság életét, és amit mi a magaskultúrába emeltünk, valójában a paraszti lét egész napos robotjának kompenzálásaként jött létre, érthető, hogy mennyire természetes igénye az embernek és a közösségnek az egyensúlyra való törekvés. Én is ezt az egyensúlyt kerestem, kompenzálni akartam azt a sok energiát, amivel a színpadi jelenlétemet viszonozta a közönség. Személyiségfejlődésem természetes részének gondolom, hogy egyre inkább a komplex társadalmi és emberi működések érdekelnek, és távolodom attól a csillogástól, ami az ismertséggel és a sikerekkel jár. Azt se felejtsük el, hogy – bár a történelmet, az irodalmat és a tudományokat egyéni teljesítményeken keresztül tanuljuk – az emberiséget valójában nem az eszközhasználat, hanem a kölcsönösség, különösen pedig a kölcsönös segítségnyújtás, az empátia készsége és szándéka tette naggyá – ettől tudott ilyen sikeressé válni az emberi faj.

Fotó: Krisztics Barbara

Most párhuzamosan van jelen az életedben az említett csillogás és ez az intimebb támogató szerep. Hogy viszonyul a kettő egymáshoz?

Nem rossz civilnek lenni! Nemrégiben részt vettem egy podcast-beszélgetésen, amelyre Miklósa Erika hívott meg: az volt a játék lényege, hogy egy híres ember vigyen magával egy civil barátot, és számára én voltam ez. Nincs ezzel baj, amúgy is igényem volt rá, hogy a háttérbe léphessek, jobban elmélyüljek a munkákban és a készülődésben. Ne érts félre: a személyiségem nem változott olyan nagyot, és továbbra is jólesik az elismerés, de amikor 10-12, mélyszegénységből jövő srác odajön hozzád, és megölel, az is tud olyan erős lenni, mint amikor 18 ezren állva tapsolnak az Arénában. Igazi kegyelemnek tartom, hogy mindkettőben lehet részem. Ráadásul érdekes módon az agyamnak és lelkemnek ugyanazt az előadóművészi részét mozgatta meg a karitatív tevékenység. A terepmunkában is meg kellett találnom, miként közvetíthetünk úgy gondolatokat, hogy azok megfoganjanak és meg is maradjanak, miután mi eljövünk – ez is kreativitást igényel, akárcsak a dalszövegírás vagy a rendezés. Ugyanakkor ez egy folyamatosan tanulandó és újratanulandó lecke, hiszen nincs két egyforma helyzet, ahogy a közösségek is nagyon különbözőek, így nem kis kihívás magunkban is éberen tartani a helyes „szereposztást” és ráébreszteni az ott élő embereket, hogy abban, amit mi odaviszünk, és ott csinálunk, mi mellékszereplők vagyunk.

Amikor eldöntötted, hogy felvállalod a karitatív jelenlétet, mit gondoltál, mitől lesz ez a munka sikeres?

A ’90-es évek közepe óta, amikor elkezdtem próbálgatni a társadalmi szerepvállalás különböző formáit, egyre rosszabb hely lett a világ, tehát mondhatnánk azt is, hogy sikertelen társadalmi célú karrier végállomásán beszélgetünk. A mennyiséget és a minőséget azonban nem szabad összekeverni. Én a mennyiségi oldalról jövök, hiszen a ’90-es évek közepén az országos népszerűség hozta magával a jótékonysági ügyekben való részvételt, ugyanis akkoriban jött be nyugatról, hogy minden híres embernek karitatív ügyet is vállalnia kell. Ugyanakkor engem a gyermekkori indíttatásom és szenzibilitásom okán a megoldás érdekelt, nem a probléma, ahogy a tehetséggondozásban sem a kutatást, hanem a gondozást tartom fontosnak. Miközben a közönség azt látta, hogy szombatonként ott ülök egy prime time televíziós műsor zsűrijében, azt senki sem látta, hogy egyébként mindennap ott voltam, a fiatalokkal, foglalkoztam velük, figyeltem, ahogy fejlődnek, alakulnak. Ebben a folyamatban egyre inkább olyan szakmai kapcsolatokba sodródtam bele, amelyek sokkal inkább tudtak szólni a fenntarthatóságról, mint a csillogásról. Sok évig tanultam ezt, közben viszont állandó hiányérzetem volt, mert

úgy éreztem, mindent valamiféle generálszósszal leöntve akarunk megoldani, ami nyilvánvalóan nem működhet.

Mindig is tág kontextusban, nemzeti méretekben képzeltem el az összefogást – ami a társadalmi és fenntarthatósági problémák megoldásának a kulcsa. Csakhogy ilyen méretekben nem könnyű változást elérni, sok kudarcot is megéltem. Aztán egyszer csak megszületett bennem a számomra releváns, érthető, értelmezhető, megélhető és átadható nemzet víziója, az, hogy mi, itt jelenlévők vagyunk a nemzet. Mi, akik együtt vagyunk, és beszélgetünk, megosztunk egymással valamit önmagunkból, majd, amikor hazamegyünk, és a gyerekeinkkel vagyunk, akkor velünk együtt vagyunk a nemzet, amikor elmegyek Szegedre, egy előadásra, akkor a társulattal és a közönséggel vagyunk a nemzet, és így tovább. Ez a felismerés döntően befolyásolta a Felzárkózó Települések programban tett vállalásaimat. Azt gondoltam, hogy a kis közösségek építése a valódi nemzetépítés, és attól lesz ez sikeres, ha képesek leszünk ebben személyesen és tevékenyen jelen lenni. Ezért is örültem, amikor a Máltai Szeretetszolgálattal együttműködésben létrejött az a karitatív munka, melynek célja, hogy a Magyarország 300 legszegényebb felzárkózó települése közül válasszunk egyet, és nézzük meg, milyen programot tudunk elindítani, ami segítheti az adott közösséget kilépni rossz helyzetükből. Egy Tolna vármegyei kis falu, Gyulaj lett a mi terepünk, ott próbáltuk megtalálni a továbblépés módozatait.

Fotó: Krisztics Barbara

Hogy kell elképzelni a konkrét folyamatot, ami Gyulajon zajlott?

A Máltai Szeretetszolgálat már régóta jelen van ezen a terepen, segíti a mélyszegénységben élőket, különösen a gyermekeket, a magzati kortól a nyolcadik általános iskolai tanulmányok befejezéséig. Odafigyelnek a családi, bölcsődei, óvodai életre, a védőnői ellátásra és az iskolai előmenetel támogatására is, de minthogy a nyolcadik osztály után a gyerekek elkerülnek otthonról, mert már csak a környező városokban tudnak továbbtanulni vagy az utcán kallódnak – a kiskamasz korosztály számára gyakorlatilag nincs semmilyen lehetőség a faluban. A saját fiaim által is tapasztalom, milyen érzékeny időszak ez egy gyermek életében, tehát úgy éreztem, ezzel kezdenünk kell valamit. Az egyéves jelenlétünk lényege az volt, hogy rávezessük a gyulaji fiatalokat a tudatos médiahasználatban rejlő lehetőségekre, hogy felismerjék: a kezükben lévő világraszóló találmány, az okostelefon, az internet micsoda tudásanyagot és önérvényesítési lehetőségeket kínál számukra. A projekt, amin keresztül ezt a tudatosítási folyamatot végigvittük egy fesztivál volt, amelyben a gyerekek maguk képviselik a stábot, és sajátjuknak érezhetik a teljes produkciót. Szombatonként eljártunk Gyulajra, elkezdtük velük együtt összerakni a programot, a fellépőkkel, színpaddal, költségvetéssel, forgatókönyvvel – ahogy egy fesztivál készül. Valójában egy rendezvényszervezői kurzusba próbáltuk belecsomagolni mindazt az emberi minőséget, értéket és elvárható normát, amit otthonról vagy megkapnak, vagy nem, és amiről úgy gondoltuk, utána is fenntarthatónak kell maradnia az életükben.

A színpadi műfajban – különösen a nagyszínpad dinamikájában – művész és közönség eléggé távol van egymástól, miközben egy kis falu gyermekserege tapintható közelségből és szemfényvesztést nem tűrve követeli ki magának az őszinte szembenézést. A tömeg helyett tehát az egyes ember lesz közvetlen partnered a sikerben. Min múlik, hogy ebben a kontextusban valódi eredmények születnek-e vagy a jelenléted megmarad protokolláris szinten?

Azért, ha megnézed a Kimnowak szövegeit, azok sem a tömegnek vagy a közösségnek szólnak, hanem nagyon is emberi, egyéni, személyes történetek, és bízom benne, hogy az István, a királyban is sikerült olyan intim pillanatokat és üzeneteket elhelyezni, amelyekben az egyén magára talál a közösségen belül – tulajdonképpen minden előadóművészeti produktumnak ez volna a lényege.

Korniss Péter azt mondta, hogy amikor terepre mész, első három alkalommal hagyd otthon a fényképezőgépet – és ez nagyon erős mondat. Időt, időt és időt kell szánni az emberekre és az ügyre: máskülönben nem fog működni, bármilyen okosságokkal mész oda.

A jelenlét nem úszható meg, és azt hiszem, ez az élet minden területére érvényes, ahol változást szeretnénk elérni.

Világos, hogy a felzárkóztatásra irányuló karitatív közösségi munka sikere is évek múlva mérhető: valójában a fenntarthatóság gyakorlatának a fenntartása mutathatja meg a tavaly Gyulajon végzett munkánk eredményét.

Melyik volt az a pont, amikor úgy érezted: az eredeti cél akár még sikerülhet is?

Azt hiszem, ezt nem lehet egyetlen pillanathoz kötni, mert nagyon vegyesek voltak az élményeink. A terepmunka egyik íratlan törvénye egyébként is a „nyugtával dicsérd a napot!”. Az egy év alatt sokszor voltak igazán szép, felemelő pillanatok, de legalább ennyire fontos, hogy sokszor láttam a munkatársaim arcán a mérhetetlen csalódást is, mert azt érezték, fölöslegesen dolgozunk. Aztán amikor a fesztiválon a különböző társadalmi helyzetű és eltérő gondolkodású emberek összegyűltek és tudtak együtt örülni és táncolni, ahogy az ünneplőbe öltözött falu fölsétált a templomhoz, hogy meghallgassa Miklósa Erikát, ismét erőt és összetartást sugárzott.

Fotó: Krisztics Barbara

A felzárkóztatás talán legnehezebb vállalása, hogy amit elindítunk, az nélkülünk is működjön. Mi változott meg Gyulajon a tavalyi projekt hatására?

A fesztivál legerősebb pillanatait a gyerekek szülei töltötték meg jelentéssel: ahogy ezek a kortalan arcú emberek odajöttek a legszebb ünneplőjükben és büszkék voltak a gyermekeikre, akik a fesztivál stábpólóiban szaladgálva a szervezési feladatokat végezték, értelmet adott a munkánknak. Azt hiszem, itt van a siker kulcsa: az emberi faj legnagyobb vágya nem a boldogság, hanem az értelemmel teli élet, és ezeknek a gyermekeknek az életébe sikerült értelmet vinnünk ebben a tanévben. Ezt a munkát szeretnénk folytatni jövőre is. Egyelőre a források előteremtésén dolgozunk.

Művészként és karitatív civilként is megtapasztalhattad, milyen megmérettetni, és hogy a visszajelzések legalább annyira formálják az embert, mint a munkafolyamat. Hogyan változtál a karitatív tevékenységed által?

Úgy hozta a sors, hogy a két fiam a bennem lakó kettősségnek a lenyomata: egyikük befelé forduló, elemző típus, másikuk nagyvilági, harsány és nagyvonalú extrovertált alkat. Ezáltal mindennap szembesítenek a saját magamban lévő kettősséggel, így sok mindent megtanultam magamról. Többek között azt, hogy az extrovertált énemmel szemben fel kell erősítenem az introvertált, csendesebb oldalamat, és erre kiváló lehetőséget nyújt a karitatív működés. Régebben, amikor kérdeztek a jótékonykodásról, szerettem azt válaszolni, hogy én vagyok a világ legjobb üzletembere mert a bankomat a szívemben hordom, de bármennyire is megkoreografált mondatnak tűnik, tényleg van igazságtartalma. Számomra a karitatív tevékenység a saját terápiás munkám is egyben: ezzel tudom egyensúlyban tartani az aranymetszés szerinti kisebbik részemet is, amivel nem voltam annyira békében.

Sőt, azt is nyíltan vállaltad, hogy magad is terápiába jársz, ami nem szokványos egy befutott művész esetében, különösen nem férfiaknál.

Azt hiszem, aki támogató, karitatív tevékenységbe kezd, az a személyes példájával is felelős, és bár nem vagyok népnevelő alkat, nincsenek is ilyen gesztusaim, azt azért fontosnak tartottam megmutathatni, hogy az út, amit járok, milyen. Személyes felelősséget csak személyes példákon keresztül lehet vállalni.

 Fotó: Krisztics Barbara

Az alkotási folyamat teljes spektrumában otthonosan mozogsz, a mű létrehozásától annak mediatizációjáig, vagyis a műalkotástól a reflexióig. Jelenleg is – a következő színpadi művek előkészítési munkálatai mellett – podcast műsorokat készítesz a Tenger Média felületére. Bennem mégis van egy kis hiányérzet, ugyanis a karitatív oldaladról kevesebbet figyelmet kapott eddig.

Ezután sem fog sokkal nagyobbat kapni, ha nem jön kívülről érdeklődés. Egyszerűen ez egy olyan intim zóna, amiről szívesen beszélek, de nem ettől lesznek sikeresebbek a projektek.

Nem biztos. A gyerekek számára, akikért Gyulajon dolgoztok, a médiajelenlét is egyfajta megerősítés, hogy értelmes dologgal foglalkoznak, érdemes folytatniuk azt a gondolkodást és tanulást.  

Ebben igazad van, és a Máltai Szeretetszolgálat kommunikációs szakemberei nagy figyelmet fordítanak erre, de én nem látok önkifejezési lehetőséget a folyamatos médiajelenlétben. A választott szakmámban a közönségre tartozó munkám este 7-től 10-ig tart, a fennmaradó időben az lehetek, aki akarok. Az utóbbi időben – a közösségi média térnyerésével – azonban azt látom, hogy a kollégák egy része nagyszerűen él az online platformok nyújtotta folyamatos jelenlét lehetőségével, de nem vagyunk egyformák. Számomra ez nem inspiráló. Én imádom a szürke hétköznapokat, szeretek belesimulni a Fény utcai piac forgatagába, ahol egyszerre megkapom a „Láttuk a Presser-koncertet, gratulálok!” és a „Milyen szép pulykanyakat vásárolt, művész úr!” elismeréseket is, és mindkettő nagyon fontos. Ahogy az is fontos, hogy a mai kézműves vásárról, amit a FeteKertnél, a Fény utcai piacon tartunk a felzárkózó falvakból érkező emberekkel, egy kis anyagot forgatunk, hogy megmutathassuk, kik ők, és mire képesek. Ez nekik fontos, tehát róluk szól, és nem rólam. Természetes, hogy a karitatív munkában háttérben maradok, hiszen nem én vagyok a főszereplő.

A főszereplő ugyan nem, de különleges jelenléttel működsz benne: nem egyszerűen civil segítő vagy, de a tehetség megnyilvánulásaira is éles szemmel tudsz figyelni. Mit lehet kezdeni egy hátrányos helyzetű gyerekkel, aki nem is tudja magáról, hogy tehetséges, de te látod rajta, hogy fantasztikus energiák dolgoznak benne?

Egy valamit nagyon fontos tisztázni: épületes marhaság azt gondolni, hogy bűn, ha valaki nem él a tehetségével, mert a tehetséges ember számára a saját tehetsége olyan, mint a levegővétel – természetes dolog, nem foglalkozik vele, és nem is biztos, hogy érdekelni fogja, még ha kívülről ösztönzik is annak kiművelésére. A választóvonal az, hogy örömét leli-e benne vagy sem, hiszen ez fogja meghatározni, hogy elkezd-e foglalkozni vele vagy más irányba fejlődik. Nagyon fontos ebben a témában a komplexitás, amit én is a gyermekkoromból hozok. A nővéremmel mindig úgy éreztük, mintha több ezer testvérünk lett volna, ugyanis, amikor anyám próbát tartott, minden gyermekkel a sajátjaként bánt, ezáltal – bár ezt nem mindig volt könnyű megélni – engem is mindig az érdekelt, hogyan tudok az élet számtalan területét felölelő hátteret biztosítani a tehetséggondozásban. Nem egy konkrét dal eléneklésére fókuszáltunk, hanem a teljes kontextus értelmet nyert, amelyben a tehetség érvényesülni tudott. Úgy gondolom, csak így lehet érdemi kereteket nyújtani a tehetség érvényesüléséhez. Ehhez kapcsolódik egy friss, 2024-ben induló mesterkurzusunk, amit Miklósa Erikával közösen terveztünk meg, és ami az előadóművészeti pálya teljes spektrumát felöleli, a táplálkozástól kezdve a sporton át, a szellemi képzésig, a darabok megértéséhez szükséges művészettörténeti korszakok megismeréséig. Mindketten az életből hozzuk a tapasztalatokat és az a célunk, hogy egy csomagban odaadhassuk a fiatal tehetségeknek. Sajnos, a szerencsét nem tudjuk beletenni, ami ugyancsak kell ehhez a pályához, ahogy a rengeteg banánhéjra sem figyelmeztethetjük őket, amin bőven elcsúszhatnak még, de a választott út végiggondoláshoz kínálhatunk egy térképet.

Fotó: Krisztics Barbara

Általában több projekten dolgozol egyszerre. Jelenleg mi foglalkoztat a legjobban?

Régóta nem vállalok munkát karácsony és szilveszter között, de idén harmadik éve, hogy az advent nagyon fontossá vált számomra. A mi kultúránkban ez a téli napfordulóhoz kötődő gesztusok és szimbólumok teljességével, a sötétségben fellobbanó gyertyalánggal, lelkigyakorlatokkal és a várakozással teli időszak sok mindenre megtanít. Sokáig nem is tudtam, hogy a várakozás, ami ilyenkor bennem felerősödik, mire irányul, és az idén – egy családi esemény kapcsán – alkalmam volt megtapasztalni, hogy milyen érzés sűrítve megélni mindazt, ami zajlik körülöttem. Ez foglalkoztat jelenleg: hogyan lehet minden pillanatból megőrizni az élményt és a derűt. Persze, dolgoznak bennem a soron következő produkciók is: a Kolozsvári Operában jövőre tervezett Jézus Krisztus Szupersztár, a jövő évi török-magyar kulturális évad keretében Isztambulban bemutatandó nagy előadásunk vagy a 2025-re a Margit Szigetre tervezett nagy Szentiván-éj, de nem ez van fókuszban. Befelé figyelek, magamat és az embereket figyelem, azt, hogy miként tudok véleményezés nélkül látni és befogadni. Sokkal erősebb motiváció ez a minőségi jelenlét.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X